Április 25-én egy háborús adalékkal gazdagította Kassa és a kassai polgárok történetét Kunhalmi Gábor. Az előadó a Magyar Rádió Kassai Stúdiójában az édesapja által készített rádiós beszélgetést mutatta be. A háborús mozaiknak a Rovás Polgári Társulás adott helyet.
A beszélgetést a kassai rádiózás 70. évfordulója kapcsán tartották. Kunhalmi Gábor lebilincselő történetét a tényekre hagyatkozva meghitt egyszerűséggel mesélte el. Betekintést nyújtott a kassai magyar rádiózás második világháború előtti időszakába, egy kassai polgári család életébe. „Nagyon kevesen léteznek a Földön, akik még évtizedek után is meghallgathatják az édesapjuk hangját. Én ezek közé tartozom”- kezdte történetét az előadó. Kunhalmi József a Magyar Rádió Kassai Stúdiójánál dolgozott, és többek között riportot készített a Masika Miklós-féle asztalosműhely tulajdonosával.
A Rovás Art Caféjában foglaltak helyet az érdeklődők (fotó: Nagy Emese/Felvidék.ma)
A magnószalagon rögzített felvétel minőségén meglátszott az idő. A büszke tulajdonos apja egykori rádiós kollégái segítségével próbált a 80-as években javítani a minőségen. Miután a viaszlemez tartalmát a munkatársaknak köszönhetően magnószalagra játszották, számítógépen javítottak a műszaki hibákon. „A világ egyik legérdekesebb műhelyébe látogatunk, ahol talán csak vaskarikát nem lehet fából készíteni…” – hangzott a felvétel egy része. Masika Miklós 1940-ben alapította a gyárat nyolc munkással és két géppel. Szinte korlátlan lehetősége volt a fából készült tárgyak gyártására.
Egy polgári család háborús története
Kunhalmi József egy cipész fia volt, a Fő utca 90. szám alatt laktak. A rádióban eleinte segédmunkásként, könyvelőként, majd riporterként dolgozott, kiváló idegennyelv-tudással bírt. Eredeti családi neve Káčer volt, de egy időben a magyar állami cégeknél dolgozóknak magyarosítaniuk kellett a nevüket. Fia, Gábor kutatott a vezetékneve eredete után. Eleinte úgy vélte, a Balaton melletti dombsághoz, Kunhalomhoz köthető. Később kiderült, hogy irodalmi vonatkozása van a választott magyarul csengő névnek. Jókai Mór egyik regényének szereplőjétől származik. Az előadás során családi képeket és Kunhalmi József eredeti igazolványát tekinthették meg a Rovásba látogatók. A hivatalos okmány azt bizonyítja, hogy 1944-ben a háborúban életét vesztett kassai magyar rádiós a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. munkatársa volt. Kunhalmi úr feltételezése szerint a mai Regina Rádió kassai stúdiójában már senki nem beszél magyarul. A front közeledtével a rádió felszerelését elkobozták, volt, amit Budapestre szállítottak, a munkatársak nagy része is elhagyta azt. „Az édesapám Kassáról történt menekülésünk első napjától naplót írt. Később a húga, Erna néni legépelte a szöveget.” Ennek köszönhetően maradt épségben a jegyzet, amelyből Gábor az előadás során részleteket olvasott fel. A család a Magyar Királyi Posta autóján indult Budapest, az általános bizonytalanság felé.
A Kunhalmi család képei (fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
1944. december 6-ára Kassáról minden más utazási lehetőség megszűnt. Az öttonnás teherautó és pótkocsi magasan meg volt rakva, és csak nagyon nehéz körülmények között jutottak el estére Rozsnyóra. Már az elhelyezkedés is nehéz volt a járműben, csak összezsúfolódva fértek fel az emberek. A csúszós szoroskői szerpentineken a férfiak tolták a kocsit, akadozva haladt a forgalom. A bányavárost elhagyva Tornalján kiderült, hogy a jármű fékberendezésével is gond van. Szabó Károly, a furgonvezető katona szervizben oldotta meg a műszaki problémát. „Értesítettek minket, hogy este hat óra után partizánveszély miatt tilos a közlekedés. Mi azonban folytattuk utunkat” – mesélte Gábor. Balassagyarmatra érve már érezhető volt a háborús hangulat. Tanúi voltak annak, hogy alig két kilométerre tőlük hullottak a bombák. Tisztán látták azok becsapódásait és a lángoszlopokat. A magyar fővárosból Mosonmagyaróvárra szállították őket vagonokban a budapesti rádiósokkal és sajtósokkal együtt. „Amikor Hegyeshalmot bombázták az amerikaiak, egészen jól lehetett hallani. A repülőkről világító gyertyákat dobtak le, s azok úgy megvilágították a környéket, hogy újságot lehetett volna olvasni” – emlékezett vissza a szörnyűségekre.
Egy marhavagonban négy család préselődött össze. A Bécs–Salzburg–Linz útvonalon haladtak Regensburg felé. A bajorországi Cham városában hosszabb ideig időztek és a menekülteknek kiosztott bablevesen éltek. Az itteni állomásfőnök idejében tudomást szerzett az amerikaiak tervezett bombázásáról. Az épségben maradás érdekében az egész szerelvénnyel kitolatott a csomóponttól 10 km-re elterülő falucskáig. „Éjfél után két óra lehetett, mikor repülőgépzúgásra ébredtünk. Csak kevés gép lehetett, de állandóan ott keringtek a fejünk fölött. A vagonból kinézve láttuk a vakító világosságot. Fejvesztetten kapkodtuk össze a holminkat és a családot, és igyekeztünk minél távolabb kerülni a vonattól. A chami állomást porig lebombázták”- idézte édesapját Kunhalmi Gábor. Tovább haladva is érték a családot támadások, gyakran a vagonok és a sínek között megbújva, hasalva mentették életüket a golyózápor elől. A miltachi tartózkodásuk során gyerekként az árokból szedték össze az amerikai katonák ellátását szolgáló ételkonzerveket. Kukorica, hús, lekvár. Egy idő után a magyarokat különböző helyekre osztották. Kunhalmiék egy Harling nevű faluba kerültek. „Ott sikerült egy kocsmárosnál helyet kapni egy tető alatti manzárdszobában Bükki György és családja mellett. Itt egy kicsit összeszedtük magunkat. Az augusztusi Péter-Pál napon itt magyar misét tartottak. Az édesapám egy gazdának eladta a rádiónkat, hogy legyen miből élnünk. Időközben rosszul lett, és a lépcsőn felénk tartva halt meg. Ott is van eltemetve” – hangzott a szomorú történet. Kunhalmi József tervei alapján a család Hollandiában telepedett volna le, de az özvegy úgy döntött, hazatérnek. A Bécsben töltött karácsony után január elején érkeztek Kassára.
Kunhalmi József Kassai magyar rádiós igazolványa (fotó: Nagy Emese/Felvidék.ma)
Kunhalmi Gábor 1990-ben látogatott el édesapja sírjához. A kassai menekültek, akik 1968-ban Svájcba mentek, meghívták őt a kassai „csavarosok” találkozójára. Végül feleségével és barátjával, Varga Miklóssal utazott a hegyekbe. Harlingban már nem találta meg édesapja sírját, a gondozatlanul maradt sírhely eltűnt, a temetőben a legrégebbi sírok 1960-ból származtak. „Hány ilyen, és még ennél megrázóbb történet játszódott le a háború alatt! Talán egy kicsit annak esztelenségéről és utóhatásairól is beszámoltam. Kohászköszönéssel búcsúzom: Jó szerencsét!”
