Karancslapujtőről, erről az észak-nógrádi településről írják többek közt, hogy a község sokáig a Mocsáry nemzetség tulajdona volt. Eme jeles nemesi család emlékét őrzi a helységben fennmaradt két kúria, melyek közül az egyik a XIX. század elején (1820) épült klasszicista stílusban, s abban a Kastélykert Óvoda található.
A szomszéd telken áll az 1749 körül, eredetileg barokk stílusban emelt Mocsáry-kastély, amelyet a XIX. század elején klasszicista stílusban átépítettek. Ebben a műemlékké nyilvánított épületben élt és dolgozott Mocsáry Antal (1757-1832), Nógrád megye első, magyar nyelven írt monográfiájának szerzője. A jeles polihisztor nevét viseli a községben működő Körzeti Általános Iskola, az épületen pedig 1964-ben egy fehér márvány emléktáblát helyeztek el az alábbi szöveggel: „Ebben a házban írta/ 1826-ban/ MOCSÁRY ANTAL/ Nógrád megye/ első monográfiáját// Nógrád megyei Múzeumok/ Igazgatósága/ 1964. október 10.”
Mocsáryt a helytörténeti kutatók és az irodalombarátok mindenképp ismerik, ám a nagyközönség csak keveset tud róla. De ki is volt ő valójában, miért is illik emlékét tisztelni?
A Felvidék jeles fiáról, Mocsáry Antalról jómagam először 1987-ben, születésének 230. évfordulóján emlékeztem meg, majd 1998-ban a Honti arcképcsarnok című portrékötetemben is írtam róla. A nagy tudású nemesember ugyanis a hajdani Hont vármegye északi felében, Bozókon született, ahol a család akkor épp lakott, s ahol birtokuk is volt. Apja, idősebb Mocsáry Antal főszolgabíró és császári-királyi kapitány Petók Franciskával élt boldog házasságban. A fiú maga is birtokos lett, de később íróként, költőként, történészként és nyelvészként, mindenekelőtt pedig monográfusként vált ismertté. Ifj. Mocsáry Antal a szomszédos megyénél kezdett „hivatalnokoskodni”, s 1790-től maga is Nógrád főszolgabírája volt.
Felesége, Darvas Mária halála után, 1803-ban visszavonult a közélettől, s csak az irodalomnak és a tudományoknak élt. Bocsári (ma: Karancslapujtő) háza viszont mindig nyitva állt minden jó szándékú és tenni akaró barát előtt. Olyan ismert személyiségek tartoztak baráti köréhez, mint Kazinczy Ferenc, Fáy András és Vitkovics Mihály. Az utóbbi mint a Madáchok és a Majthényiak ügyvédje több alkalommal is járt Nógrádban, így Mocsárynál is, aki gyakran buzdította őt versírásra. Vitkovics is igen nagyra becsülte Mocsáryt. Egyik versében írta róla: „Ámde Pomázra jővén, veled, jó férfi, Mocsáry,/ A Magyar istenség engem összehozott./ Ó véled, kinek ősz hajait régóta borostyán / Fekszi, a sok érdemidért Hunnia áldva becsüli!”
Verseit Mocsáry a korabeli folyóiratokban tette közzé. Megjelent néhány önálló kötete is, például A Tisztelt barátság című verses történet (1805), vagy A Vág vizének áradása című másik verses leírás(1813).
Kazinczyval ugyancsak gyakran váltott levelet Mocsáry, s ezekből kiderül, hogy különös rokonszenvvel fogadták egymás munkáit. Egyik levelében Kazinczy így vall Mocsáry ismert monográfiájáról: „Te azzal a munkával olvasóidnak kincset adtál, magadnak felejthetetlen dicsőséget szereztél!” Mocsáry fő művéről, a Nemes Nógrád vármegyének históriai, geographiai és statistikai esmértetéséről van szó. A négykötetes munka 1826-ban jelent meg Pesten, s azóta hasonmás kiadásban is megjelentették Nógrád megyében.
Az első magyar nyelven írt monográfia ez Nógrád megyéről. Olyan mű, amelyet a mai magyar néprajztudomány és geográfia, a történettudomány és a statisztika is nagy haszonnal forgathat. Értékes adatokat találni benne a megye városairól és falvairól, Nógrád (Divény, Kékkő, Fülek, Salgó) várairól, a „nemes vármegye különlegességeiről és ritkaságairól, nagy embereiről”. Műve a maga nemében egyszerre olvasmányos és tudományos, hiszen a szerző forrásmunkákra, oklevelekre hivatkozik. S nemcsak száraz adatokat közöl, hanem vázolja a nép életmódját, szokásait stb.
A Kazinczyval való barátsága kapcsán el kell még mondanunk, hogy irodalmunk alakja 1831-ben járt utoljára Mocsárynál. A Magyarországi utak című írásban többek közt ezt jegyezte fel: „Kevés idő mulva aztán Lapujtőn valánk vagy mivel a rút hangzású neveket kerülni illik, mint a rossz ómenűeket, Bocsáron inkább; mert a két hely eggyé forradott, s Bocsár a Mocsáry háznak praedicatumot ada — Mocsáry Antal úrnál. Ez a lelkes s Nógrádnak leírása által tiszteletes ember kedves veje volt helytartói tanácsos Darvas Ferencnek…”Kazinczy, 1979. 598.1.)
Az említett útról visszatérve Kazinczy megírta utolsó levelét — Mocsáryhoz, melyet maga már nem tudott elküldeni Bocsárra. A levélben beszámol arról, miképp utazott vissza, hogyan sietett a kolera miatt családjához. Így kezdi levelét: „Kedves barátom, én még élek, és házam népe is; de az Úr keze rajtam is érezteti súlyát. Iszonyú ezeket hallani is.” Majd így fejezi be: „Élj szerencsésen, édes barátom, te és házad népei és tiszt. esperes úr és nagyérdemű káplánja. Levelemet közöld Etesen a Méltóság asszonnyal és az én kedves barátommal.” (Kazinczy, 1987. 581.1.)
Az említett levelet Kazinczy Eugénia továbbította Nógrádba, ezzel a megjegyzéssel: „Mély bánattal kell jelentenem a szegény atyám halálát, mely augusztus 23-dikán nekünk nagy szomorúságunkra történt; a rettenetes kolera betegségbe esett 21-dikén. S harmadnap múlva elhagyott bennünket örökre az áldott. Pecsétetlenül találtuk ezt a levelet, s ez volt az utolsó, melyet irt életében. A legmélyebb tisztelettel maradok alázatos szolgája.” (Kazinczy, 1987. 584. 1.)
A nagy barát halála után alig egy év múlva, 1832-ben meghalt Mocsáry Antal is. Sírja ma utolsó állomáshelyén látható, A nevét felvett általános iskola tanulói gondozzák azt. Büszkék lehetünk a Felvidék nagy fiára: elsősorban mint monográfusra, példás férfiúra s egy igaz barátra. Kár, hogy Bozókon nincs emléktáblája a tudós kutatónak.
