Volt idő, amikor a hazai magyar újságírók nem csak riportútjaikon járták tájaink településeit, hanem civilben, az 1973-ban alakult (cseh)szlovákiai magyar újságíró labdarúgó csapat tagjaiként is, hogy megmérkőzzenek olvasóikkal az öregfiúk csatározásokon. Általában vesztesen hagytuk el a pályákat, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy legszebb pillanataink a meccsek elején voltak, – akkor ugyanis még null-null volt az eredmény.
Volt idő, amikor csapatunk rendszeresen összemérte erejét a budapesti színészek együttesével; azokkal a közismert művészekkel, akikre Felvidék-szerte kíváncsiak voltak az emberek. Zenthe Ferenc, Garas Dezső, Bujtor István, és a többiek szívesen bújtak mezbe, akárcsak mi. Ezekre az „összecsapásokra” ezerszám sereglettek a szurkolók, köztük sok rajongó nő is.
Már nem emlékszem pontosan, hogy mikor, talán a nyolcvanas évek elején, Pereden játszottunk a színész válogatott ellen. Óriási volt az érdeklődés, a pályát gondosan előkészítették, remek volt az idő; a vendégcsapat tagjai gépkocsikon érkeztek a községbe. Egymás után futottak be a sztárok, Ihász Gábor, Solymos Antal, Straub Dezső, Koós János és a többiek, de Aradszky Lászlót hiába vártuk. Komlós András, a vendégcsapat szövetségi kapitánya sűrűn nyugtatgatott: Laci is befut majd, neki valami kis autója van, azzal szokott a meccsekre járni.
Már én, (a kapitány) is mezbe bújtam, a többiek pedig javában melegítettek már, amikor – hála Istennek – megérkezett Aradszky Laci is. Iránta volt a legnagyobb az érdeklődés. Mosolyogva szállt ki parányi FIAT kocsijából, és rohant az öltözőbe. Személyesen akkor találkoztam vele először – az első pillanatban megkedveltem, mert mosolygós volt, közvetlen, mentes a sztárokra gyakran jellemző, megjátszott dölyftől-gőgtől, nagyképűségtől.
Aztán elkezdődött a mérkőzés. Aradszky a jobbszélső posztján kísérletezett elfutásokkal, mint annak idején, a Ferencváros kölyökcsapatában. Fürge volt, és mosolygós a játék hevében is. Eszembe sem jutott, hány esztendős lehet, csak most, a halálakor számoltam utána – bizony, már a negyven felé közeledett! Volt egy kis súlyfölöslege, de az nem zavarta. A meccsen – ki tudja, miért volt kedvező azokban az órákban a bolygók állása – mi győztünk, talán 5:3-ra.
A nagy küzdelem után vendéglátás következett, de Aradszky Laci arról is késett: amikor társai már a második fogásnál tartottak, ő még mindig autogramokat osztogatott rajongóinak. Azt is mosolygósan, türelmesen, alázattal tette, ahogyan mindig. Pered után még találkoztunk néhányszor, – több interjút készítettem vele, és mindig jól éreztem magam a társaságában.
Aradszky a lehető legtermészetesebb volt a színpadon is – nem „alakított”, szívből énekelt, mert élvezte, hogy megadatott számára a szereplések lehetősége, hiszen tudta, hogy számaival örömöt szerez hallgatóságának.
A halála váratlan volt ugyan, de – számoltak be róla családtagjai, – teljes lelki békében tért meg Teremtőjéhez; nem szenvedett, – átaludta magát a túlsó partra. Emlékét sok ezer hazai magyar ember is megőrzi majd.
