Hálaadó szentmisével zárult vasárnap a Szent László-év, amelynek eredményeiről Okos Mártont, a Szent László-év Tanácsadó Testületének tagját kérdeztük.
Valóban, a Szent István Bazilikában tartott hálaadó adventi szentmisével hivatalosan véget ért a Nemzetpolitikai Államtitkárság által meghirdetett Szent László-év, amit dr. Erdő Péter bíboros, Esztergom-budapesti érsek főcelebrált. Ezzel elmondhatjuk, hogy a katolikus egyház is a legmagasabb szinten támogatta ezt a civil kezdeményezést, hiszen a nyitórendezvényre Győrben került sor, február 17-én, dr. Veres András győri püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke főcelebrálásával. Aztán márciusban folytatódott Lengyelországban, a magyar és lengyel köztársasági elnök részvételével. Azt mondhatom, hogy sikerült rátalálni a történelmi lengyel-magyar barátság sziklaszilárd alapjaira.
Az emlékév egyik szervezőjeként és a rendezvények állandó résztvevőjeként, hogyan értékeli az elmúlt csaknem egy esztendőt?
Ötletgazdaként azt gondolom, hogy az emlékév azért lehetett ilyen sikeres, mert az ihletet magam is föntről kaptam, és az emlékéven mindvégig ott volt a Gondviselés áldása. Így aztán megtörténhetett az a kisebb csoda is, hogy a parlamenti pártok frakciói egyhangúlag fogadtak el törvényt a Szent László-emlékévről. Sőt, a Kárpát-medencén kívül Lengyelország és Horvátország köztársasági elnökei is tisztelettel adóztak Közép-Európa első közös emblematikus alakja, a lovagkirály emléke előtt.
Ugyanakkor az emlékév kitűnő alkalom volt arra is, hogy az anyaországban, de főleg külhonban, a kisebb-nagyobb települések, ahol Szent László rendezvények voltak, újra felfedezzék, rácsodálkozzanak, hogy milyen őseink és hőseink vannak. Így a felvidéki, erdélyi települések lakóinak, ahol a legtöbb Szent Lászlót ábrázoló freskós templom, neki tulajdonított forrás, szakadék van, nem kell már szerényen csendben maradniuk, ha szomszédaik Burebistáról vagy Svätoplukról regélnek. Erdélyiként mondom, hogyha a románoknak volna egy ilyen lovagkirályuk, akkor június 27-e lenne munkaszünet és ünnepnap, nem pedig november 30-a.
Mennyire jutott el az emberkehez, az anyaországiakhoz és a határon túliakhoz az emlékév rendezvényeinek híre?
Ezek a rendezvények nem maradtak lokális jellegűek, s ezért köszönettel tartozunk elsősorban a Felvidék.ma hírportálnak, mely a Szent László-évről külön rovatot vezetett. Azt is mondhatnám, egyik legfőbb hírnöke és krónikása lett az eseménysorozatnak. Így az emberek egy kattintással értesülhettek arról, hogy azon a napon, héten, hol, melyik településen idézték meg a lovagkirály emlékét.
Természetesen a magamfajta idealista ember azon is eltöpreng, hogy még mennyi minden nem valósult meg. Mert májusban több évszázad után újra Nagyváradra „látogatott” a több évszázada Győrben, a hermában őrzött ereklye. Így lévén a májusi körmenet része, mely hosszú idő után először vonult a székesegyháztól át a városon a várig. A zarándokok között a Kárpát-medencei bíborosok, érsekek és püspökök mellett ott vonult a bukaresti nuncius is. Sőt, Nagyvárad román polgármestere is személyesen köszöntötte a júniusi Szent László rendezvényt. Mégis helyben topog a nagyváradiak rendszerváltás utáni hőn óhajtott kívánsága, hogy a városalapító királynak legyen egy köztéri szobra.
Ezek szerint csak az emlékév ért véget, a feladatok sora még korántsem?
Valóban. Azzal zárnám e rövid összegzést, hogy bár a hivatalos emlékév lezárult, de a munka számunkra, akik Szent Lászlót tiszteljük, nem. Nekem egyébként a Szent László-év akkor kezdődött, mikor kisgyerekként édesapám a földrajzilag tőlünk nem messze található Szent László legendákról, a Tordai-hasadékről, Szent László pénzéről mesélt.
