A Limes Anavum Regionális Honismereti Társulás és Szőgyén község önkormányzata szervezésében emlékeztek a régi Párkányi járás települései a Doni-áttörés 75. évfordulójára Szőgyénben.
A tizennyolc éve működő honismereti társulás a déli régióban számos történelmi esemény szervezője, amellyel felhívja a figyelmet a múlt megismerésére. Ők indították útjára a január 12-ei megemlékezést, amikor tavaly először megszervezték a közös kegyeletadást Párkányban.
Minden évben más-más település önkormányzata vállalja a társrendező szerepét. A közös emlékezés 32 helységet érint. Ezek a következők: Bajta, Bart, Bátorkeszi, Béla, Bény, Búcs, Dunamocs, Ebed, Farnad, Garamkövesd, Garampáld, Gyiva, Helemba, Ipolyszalka, Ipolykiskeszi, Karva, Kéménd, Kural, Érsekkéty, Kicsind, Kisújfalu, Kisgyarmat, Köbölkút, Kőhídgyarmat, Leléd, Libád, Muzsla, Nagyölved, Nána, Párkány, Sárkányfalva, Szőgyén.
Szentmisével vette kezdetét a kegyeletadás a Nagyboldogasszony-templomban. Farkas Zsolt espresplébános mutatta be az engesztelő áldozatot az elesettek, az eltűntek, a fogságba hurcoltak lelki üdvéért.
A megemlékezés a szőgyéni kultúrház előtti emlékparkban, a II. világháború áldozatainak emlékművénél folytatódott, ahol egy 11 méter hosszú szalagon olvasható volt a 32 település hősi halottainak névsora.
A Himnusz eléneklése után Vígh Gábor polgármester köszöntőjében hangsúlyozta, hogy 75 év távlatából emlékezünk és emlékeztetünk a második magyar hadsereg hősies küzdelmére a szovjetunióbeli Don folyó partján, mely mindörökre történelmünk része marad. Emlékezett arra, hogy a II. világháború szőgyéni áldozatainak emlékművére 195 név van felvésve, melyből százan a fronton, vagy hadifogságban veszítették el életüket. Emlékezett arra is, hogy 1994-ben az emlékmű felavatásakor egy marék doni földet szórtak szét az emlékmű talpazatánál, melyet egy hozzátartozó hozott el a harcok helyszínéről, ahol apáink alusszák örök álmukat.
Ravasz István alezredes történelmi megemlékezése (Fotó: Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
Megtisztelte az emlékezést Magyarország Pozsonyi Nagykövetségének küldötte dr. Vida Csaba alezredes, katonai attasé is. Az emlékezés szónoka dr. Ravasz István alezredes a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiemelt főtisztje, történész-muzeológus volt.
Beszédében hangsúlyozta, hogy ahogyan Mohácsot a költészet a nemzet nagy temetőjeként énekli meg, úgy a nemzeti emlékezet magyar vesztőhelyként tartja számon a Don menti hómezőket. Mindkét esetben az állami vezetés hibás döntése sodorta veszedelembe az országot. Ezért azonban nem az egyszerű katona felel, aki a frontra ment, mert kötelessége szólította. (….) A 2. magyar hadsereg akár a szemben álló szovjet, akár a szövetséges német hadsereg harcértékével vetjük össze, erején felüli helytállást tanúsított.
„Nem a magyar katonákon múlott, hogy a szovjet haderő 1943 januárjában kivetette állásaiból a 2. magyar hadsereget. A honvédek, gyengébb fegyverzetük és felszerelésük dacára, helyt álltak, sőt győzni tudtak a hozzájuk mindvégig hatalmasabb Vörös Hadsereggel szemben. Támadó hadművelettel vettek birtokba még 1942 késő nyarán több várost, törték át a Sztálin-vonalat, s jutottak ki a Don nyugati partjára. Ott védelembe rendelték a folyó mentén. Védősávját – a német elvek szerint – 200 km szélességben határozták meg, ám mivel a magyar könnyűhadosztályok csak kettő és nem három hadosztállyal rendelkeztek, a védelem mélységében történő kiépítésére nem volt lehetőség. Pedig a vezető beosztású katonák 1914-1918 között mint fiatal tisztek, igen sok tapasztalatra tettek szert a védelem mélységben tagolt kiépítésében és szisztematikus megerősítésében. Ugyancsak támadó hadműveletek sorával sikerült a folyó jobb partján tartott hét szovjet hídfőből ötöt felszámolni.
Amikor a 12-ei urivi áttörés bekövetkezett, a 2. hadsereg parancsnoksága még nem tartotta visszafordíthatatlannak az eseményeket, azonban most bosszulta meg magát, hogy a védelemnek nem volt mélységi kiterjedése. Aznap olyan volt a helyzet, mint amikor a Titanic éppen megkapta végzetes sebét a jéghegytől, ám az utasok többsége még békésen aludt. Másnap azonban a szovjet csapatok kitörtek a scsucsjei hídfőből is, és január 14-ére a magyar arcvonal kettészakadt. A honvédek a dermesztő hidegben napokig vívták az egyenlőtlen küzdelmet, s több hétig tartó utóvédharcukat is. Noha hiányoztak az eredményes védelem feltételei, harcoltak a rendelkezésre álló kevés fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházatban, amíg az egyáltalán lehetséges volt. Erőn felüli teljesítményük megakadályozta, hogy a szovjet haderő bekerítse a teljes hadseregcsoportot. (….)
A 2. hadsereg közel egyéves tevékenysége alatt 125 ezer honvédet és munkaszolgálatost vesztett. Közel 30 ezren estek hadifogságba vagy tűntek el a végtelen orosz mezőkön. 50 ezren haltak hősi halált, ebből 20-25 ezren 1943. január második felében költöztek Csaba királyfi jobbjára, a Hadak Útjára, a csillagösvényre. 125 ezer katona: negyedmillió család, amely elvesztette egy vagy több tagját, s nem egy esetben magva szakadt több évszázados famíliának is (….) Olyan veszteség ez, amelyet feledni sosem lehet, okulásul, hogy miért a békét kell védeni, és miért a háborút megelőzni. Ez a gondolat már átvezet a jelenbe: a doni hősök unokái, magyarok és oroszok, ma a békefenntartás frontján állnak őrt, hogy egyetlen nemzetnek se kelljen még egy Don-kanyart elszenvednie” – mondta beszédében Ravasz István alezredes.
Lerótták kegyeletüket az MKP Nyitra megyei képviselői Bolya Szabolcs, Farkas Iván és Szigeti László. Jelen voltak az érintett települések polgármesterei, a falvak küldöttei, hozzátartozók, emlékezők.
Mécsesgyújtás a falvak névsora előtt (Fotó: Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
Farkas Zsolt atya közös imádságra szólította fel az emlékező közösséget, amikor áldást és megnyugvást kért az elesettekre, megbékélést a szenvedőkre és az árván maradt családokra.
Az emlékezésen közreműködtek az Oroszkai Military Historical Museum katonai hagyományőrzői Zsákovics László múzeumigazgató vezetésével, akik kiállították a második világháború néhány hadtechnikai eszközét. Zsákovics Dániel katonai hagyományőrző a Szent László hadosztály című balladát mondta el, Pálmai József esztergomi tanár gregorián énekével emlékezett, Méri Mátyás a párkányi Gimnázium tanulója Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét tolmácsolta, a Dalárda Népdalkör doni énekekkel rótta le kegyeletét.
Jelen voltak a 9. Vörössipkás Zászlóalj felvidéki hagyományőrzői, a 32-es Szent Mihály cserkészcsapat tagjai. A megemlékezést az Esztergomi Körzeti Televízió és a Kárpát Expressz stábja is rögzítette.
Az emlékezők elhelyezték koszorúikat a szőgyéni emlékműnél vagy a szalagon feltüntetett falvak névsora előtt. A mécsesgyújtással egybekötött virrasztás 22 óráig tartott. Az est folyamán bejelentésre került, hogy a jövő évi megemlékezést Muzsla község önkormányzata szervezi.
A melegedő sátorban zsíros kenyér, pogácsa, meleg tea és forralt bor várta az emlékezőket. Ravasz István történész, Vida Csaba alezredes és Bréda Tivadar hadisírkutató kötetlen beszélgetéssel várta az érdeklődőket, és megtekinthették az oroszkai múzeum fegyvereit is. Emlékeztek még Fábián Ferencre, aki visszatért a doni pokolból és felolvasásra került a vallomása Bokor Klára Elrabolt évek című könyvéből. A szőgyéni Feri bácsi 2014-ben adta vissza lelkét a Teremtőnek, fényképekkel idézték emlékét. Bokor Klára könyvében tizenhárom orosz fogságból visszatérő szőgyéni vallomását jegyezte le 2008-2009-ben, akik már távoztak az élők sorából.
Befejezésként álljon itt ismét idézet a szónok beszédéből: „A csendes Don partján sokáig nem állott emlék, a félbeszakadt életek tízezreinek emlékét legfeljebb a helybéliek őrizték meg. Mert a magyar katona nem csupán becsülettel harcolt és hősként halt, de becsülettel élt. Az idősebb helybéliek még a legsötétebb sztálini időkben is felidézték, hogy a honvédek helyreállították és újraszentelték a templomokat, iskolákat, s aratáskor – a harc szünetében – kaszára kaptak, hogy a muzsikkal együtt megmentsék a termést – az életet – ahogyan azt a kérges kezű földművesek mondják.(…) Ma már kint is emlékezhetünk egykorvolt szeretteinkre, áll már egy központi magyar katonatemető Boldirjovkában, és áll egy Rudkinóban, ahol elesett apáink végre örök nyugalomra leltek.
Amikor a Don mentén hősi halált halt honvédekre emlékezünk – a történelmi megbékélés jegyében – fejet kell hajtanunk minden katonaáldozat előtt. A hősi sírokban már nincsenek ellenségek, a halálban az egykori ellenségek sorsa közössé válik. Engedtessék meg, hogy megemlékező beszédemet Jókai Mór szavaival zárjam: … és ahogyan egymásra borultak, patakzó vérük egybefolyt, úgy csordogált el az utolsó cseppig, megállíthatatlanul, életükben ádáz ellenfelek, halálukban egyformák, megbékéltek.”
