A történelem szubjektív tudomány. Ez ugyan ellenmondásos állításnak tűnik, mivel a tudomány fogalma objektivitást sugall, vagy legalább úgy tesz, mintha tényleg teljes mértékben objektív volna, de sajnos nincs pontosabb meghatározás: a történelem legjobb esetben is a szubjektív és objektív tényezők keveréke.
Ugyanazt mindenki másképp látja már akkor is, ha csupán egyszerű, banális esetről van szó – mit várjunk tehát olyan bonyodalmas, szövevényes események sorozatának megítélésétől, mint a történelem. Egyik sajátossága a hazabeszélés, ennek keretében (érdekében) mindenki hajlamos a kellemetlennek, nem megfelelőnek tűnő tényeket elhallgatni, elferdíteni, bagatellizálni, de akár eltúlozni is – attól függően, milyen az érdek. Még a komolyan hozzáértők (a történészek) szemlélete sem mentes ettől. Mit várhatunk akkor a laikusoktól, s főleg a melldöngetőktől?
Segíteni ezen – részben legalább – úgy lehetne, ha mindkét fél szemléletét legalább megemlítjük és összehasonlítjuk. Az egyoldalú szemlélet ugyanis nem eredményezhet sem objektivitást, sem megbékélést.
A történelem megítélése akkor a legbonyolultabb, amikor közös, de rendesen meg nem emésztett eseményekről van szó. Ilyenre keresve sem találhatunk jobb példát, mint a közös szlovák-magyar történelmet. A magyarok hajlamosak túlheroizálni a múltjukat, míg a szlovákoknak aránylag tisztázatlan a múltjukkal való kapcsolatuk, oda is hősöket képesek álmodni, ahol nincsenek. Ehhez járul, hogy a feudális világot sokan mai szemmel nemzetiségi szempontból igyekeznek láttatni. Holott tudjuk: a feudalizmusban a nemzetiség (nemzethez való tartozás) alig játszik szerepet, mivel minden a földtulajdonból indult ki, annak függvénye volt. Ezért a nemzeti szemlélet természetesen torz képet szül, hiszen amikor a szóban forgó események zajlottak, azok szereplői teljesen másképp viszonyultak az eseményekhez, más prioritások, más értékrendszer szerint, mint ezt manapság tesszük, s magának a nemzet fogalmának is más jelentése volt.
Ha tehát a múlt dolgait meg akarjuk érteni, a múlt szempontjai alapján kell megközelíteni azokat. Ekkor következik a további buktató: hogyan transzformáljuk mindezt a mai nyelvre, a mai viszonyokhoz hogyan mérjük, az értékrendi és egyéb különbségeket hogyan hidaljuk át. További gond ezen túl az, hogy a történelmi Magyarországon még a XIX. században is feudális gondolkodásmód dívott, s ennek hatása a mai szemléletben is megtalálható. Tájainkon ugyanakkor a marxista szemléletmód sem halt ki, ennek torz kinövéseit módszertanban, szemléletben, ítéletben egyaránt fölfedezhetjük. Gyakoriak evégett a félreértések, a sértődések, túlzások – de megoldáshoz nem ezek vezetnek. A megoldáshoz, nem a kompromisszumhoz. Mert ha valaki azt állítja, hogy kétszer kettő öt, azzal nehéz kompromisszumot kötni.
Az út a megoldáshoz a párbeszéd
A tényeket nemzeti hiúságunkat félretéve nyíltan kell tisztázni. A tényeket, nem az álomképeket. Az a baj ezzel, hogy a párbeszéd túl gyakran félrebeszéléssé silányul. Fontos ezért az önismeret kritikus ápolása, kendőzetlenül és őszintén. Ha valami nem volt jó, az nem lesz jobb, ha a negatívumokat elhallgatjuk vagy átfestjük. Erre tesznek kísérletet Robert Hofrichter és Peter Janoviček Von Pressburg nachSalzburg (Pozsonytól Salzburgig) című könyvükkel (Styria Premium, 2O14).
Kísérletről beszélünk, mert az igyekezet gyakran félbemarad, vagy az állítást önmaguk cáfolják meg a szerzők.
A könyvet Samuel Butlertől származó szellemes idézettel kezdik, aki szerint az Isten és a történészek között az a különbség, hogy Isten már nem tudja megmásítani a történelmet.
Hát igen. De akkor mi az igazság?
A könyv szerzői azzal próbálják megközelíteni, hogy bevezetésül a különböző nehézségekre hívják föl a figyelmet, elsősorban arra a bevett kliségondolkodásra, amely a hazabeszélés alapja. Ez a módszer persze zsákutca: másfelé kell indulni. Elsősorban az objektív ismeretek útján, mikor nem torzítunk, és nem hagyunk ki semmit. Miként a szerzők írják, a tudatlanság a nacionalizmus és a sovinizmus melegágya, s az mérges gyümölcsöt terem. Így igaz. Csak az a baj, hogy maguk a szerzők is gyakran ebbe a csapdába esnek. Akaratlanul, ez kétségtelen, hiszen jó szándékuk nyilvánvaló.
A könyvet bevallottan a külföldi (nyugati) látogatók/olvasók számára írták, akik alig, vagy inkább semmit sem tudnak a néhai vasfüggöny keleti részéről, nevezetesen (Cseh)Szlovákiáról és Pozsonyról. Közben pedig inkább önmaguknak próbálják megmagyarázni a „pozsonyi jelenséget”. Objektivitásukat pozsonyi származásukkal indokolják, ám ez, miként látható, nem elég: szlovák iskolázottságuk, magyar forrásirodalmat teljességgel nélkülöző megközelítésük szlovák gondolkodást és szemléletet eredményez, s ez nem járul hozzá az objektivitáshoz. Tény, hogy igyekeznek objektívan elmondani sok mindent, ám a magyar történelem, valamint a jellegzetes magyar másság hiányos ismerete ezt gyakran nem teszi lehetővé. Számos pontatlanság és szemléleti hazabeszélés torz képet eredményez. Amint pedig jobban elmélyül az ember az olvasásban, egyre gyanúsabb: a könyvet mégsem külföldieknek írták, hanem önmaguknak. Hadakoznak a történelemmel, mindenféle történelmi fölfogás között keresik az utat – hiába. Mivel szlovák fejjel írnak, szlovákul gondolkodva, akaratlanul is haza beszélnek. Nagymoráviát előszeretettel birodalomnak nevezik, holott ez inkább a szlovák történetírás vágyálma: egy állam csak akkor nevezhető birodalomnak, ha bizonyos kritériumokat teljesít – az pedig Nagymoráviáról nem mondható el.
Ilyen az is, amikor megjegyzik, hogy Jánošíkot, ezt a népi hőssé avanzsált útonállót a magyar urak ítélték el (25. o.). Mintha ettől a bűnössége kisebb lenne. Úgy tűnik, komolyan így gondolják, mivel ha kizsákmányolókról van szó, akkor azok rendszerint („in der Regel”) magyarok. Szlovák földesurak nyilván nem voltak.
Vannak apró pontatlanságok
Például Dubčeket pozsonyi születésűnek mondják (mintha ez érdem, vagy kvalifikáció lenne), holott ő Zayugrócon született. Meg a gyertya-demonstrációt, amely 1988. március 25-én volt, 1989 őszére teszik, amikor viszont már valami teljesen más zajlott. Lehet, hogy tényleg apróság, de ilyen tényekkel nem illik tévedni. Rontja a hitelt. Aztán vannak olyan tévedések, amelyeket maguk a szerzők cáfolnak meg. Arról írnak például (98.o.), hogy nem egy magyar nacionalista máig meg van győződve arról, hogy a szlovákok elvették a magyaroktól Pozsonyt. Holott egy oldallal korábban Masaryk idézetével cáfolják ezt: Masaryk elmondja, hogy Pozsonyra gazdasági és üzleti okokból volt szükségük. Maga az idézet egyébként tele van csúsztatással, ami az egész Masaryk- és Beneš-féle argumentációra jellemző. Masaryk tagadja Pozsony magyar voltát (föltehetően azért, mert statisztikailag az utolsó monarchiabeli népszámláláskor valamivel több németajkú lakosa volt, mint magyar), csakhogy – akár tetszik, akár nem – közigazgatásilag mégis Magyarországhoz tartozott, így szellemi hátországa Magyarország volt. Továbbá Masaryk a város egész környékét szlávnak deklarálja. Ez viszont – akkor! – legföljebb az északi vidékről mondható el, a többi világtáj felé németek és magyarok éltek. Aki Pozsony történetével foglalkozik, annak erről tudnia illene.
Apropó a város neve: föltűnő, ahogy használják. Úgy látszik, az illető kortól függően említenék a nevét. Pedig a földrajzi neveket, amennyiben bizonyos kapcsolatok révén beépültek a nyelvbe, akkor a használt nyelven említjük. Ezért magyarul a Bécs, a Prága, Lipcse, stb. kifejezéseket használjuk, nem pedig Wienről, Praharól vagy Leipzigről szólunk. (Ez vonatkozik egyébként az uralkodók nevére is.) Pozsony német vagy magyar neve a könyvben (és úgy tűnik a szlovák köztudatban is) úgy él, mintha az maga az irredentizmus megvalósítása volna. Miközben a szerzők expressis verbis elhatárolódnak a nacionalizmustól, akaratlanul is annak adóznak.
Magát a nacionalizmust negatív értékként emlegetik. Ám ez is csak klisé: miért volna az olyan rossz? A nacionális érték, amennyiben nem egyoldalú és elfogult (tehát nem válik sovonizmussá), nagyon fontos. A neoliberális eszmerendszerben ugyan negatívan értékelik a globalizmus nevében, de Európát – és ezzel együtt minden országot – az teszi széppé, értékessé, gazdagabbá, ha különböző nemzeti értékeket tud fölmutatni. A szerzők még Istent is összefüggésbe hozzák a nacionalizmussal, mivel szerintük a magyarok Istennel nacionalista módon visszaéltek (133. o.). Megemlítik a számukra nyilván elfogadható, neutrális „Za Boha, za národ” (= az Istenért, a nemzetért) jelszót, mert nem tudják, hogy az egy fasisztoid párt jelszava, és nem átallják összehasonlítani a magyar himnusz kezdősorával – azzal a himnusszal, amely egyébként hivatalosan is egyházi ima. De ezt, úgy látszik, a szerzők szintén nem tudják. Ilyen értelemben aki nem az egész emberiségért, hanem „csupán” nemzete érdekében fordul Istenhez, az nacionalista volna. Aki pedig önmagáért esedezik az Úrhoz, az minimum egoista.
Gyakran zavaros történelmi fejtegetésbe keverednek, s ez sem válik a könyv előnyére. Többször emlegetik a nemzeti elnyomást, a fogalmat viszont mai szempontok alapján használják, s ennek visszavetítése téves képzeteket evokál. A magyarok által elkövetett durva nemzetiségi elnyomás is ilyen mantra. Egyrészt Pozsonyra ez nem volt jellemző, másrészt meg kellett volna nézni a kiegyezés utáni nemzetiségi törvényt 1868-ból, éspedig annak akkori szóhasználata értelmében, s nem ártott volna összehasonlítani azzal, ami aztán Csehszlovákia megalakulása, főleg pedig a II. világháború után a nemzetiségekkel történt. Mert – ráadásul – nemzetiségi elnyomást a XIX. században, illetve a XX. században gyakorolni elég nagy különbség, a kettő azonosítása tévútra vezet. Az említett nemzetiségi törvény szerint a nemzet állampolgárságot jelentett, de volt svábul vagy tótul beszélő magyar is – ez jelentette a nemzetiséget.
Az említett masszív magyarosítás (99. o.) is a mai fogalmak visszavetítése, mintha a Monarchiában betiltották volna a nem-magyarságot, a más nyelv használatát, mint a németet és a magyart a II. világháború után. Nyelvészkedésbe is bonyolódnak (132. o.) a nevekkel kapcsolatban: a Tóth, Tót nem egy nemzet vagy nemzetiség megjelölése (azt a magyarban kis betűvel írják), hanem vezetéknév. Csakúgy, mint a Német vagy Török valamilyen helyesírási változatban. A tót kifejezés etimológiája más, többek között a szlovének régi elnevezése, a Révai lexikon még Tótországot is említ – utána lehet nézni.
Külön említést érdemel Beneš, aki hasonlóan viselkedett a nemzetiségekkel, mint Hitler és Sztálin. A megdöbbentő ezen az, hogy a szerzők híven elmondják ugyan családjuk meghurcolását a Beneš dekrétumok következtében, ugyanakkor lojális demokratának nevezik ezt a fasisztoid ultrasovinisztát és KGB-ügynököt, aki úgy tér vissza önkéntes londoni száműzetéséből, hogy előbb megáll konzultációra Moszkvában. Lidice és Ležáky elpusztítását sem lehet egyoldalúan a nácik rovására írni: annyira hülye nem volt Beneš, hogy ne tudta volna, hogy a Heydrich-féle merénylet után, amit ő szervezett, kemény bosszúra lehetett számítani.
Egyébként nem egyszer fordul elő a könyvben Beneš szerecsenmosdatásának a kísérlete. A szerzők ugyan az objektív demokratikus szemlélő szerepében igyekeznek föltűnni, de a történelemről mintha nem sok fogalmuk volna, sokkal inkább a marxista szlovák történelemfölfogás sovén mantráit ismételgetik. Meg az újabb nacionalista szemléletet szolgálják ki, mikor Tisot próbálják rehabilitálni. Ez is klisé: Tisoról a szlovákoknak szinte automatikusan Horthy jut eszükbe, pedig a kettő távolról sem azonos, nem is hasonló. Nem beszélve arról, hogy a fasizmus aligha nemzetiségi kérdés, sokkal inkább jellem kérdése.
Sajnos több az ilyenfajta csúsztatás. Ha egy nyugati olvasó készpénznek veszi, amit e könyvben olvasott, eléggé zavaros és felemás képet kap a csehszlovákiai és pozsonyi állapotokról. Elmondható ez arról is, amit Esterházy Jánosról írnak. Nem igazán tudnak kiigazodni benne – annak ellenére, hogy a családi hagyomány szerint pozitívan értékelhetnék. A könyvben igazából csak annyit tudunk meg, hogy Esterházy víziója a magyarok egyesülése volt a Kárpát-medencében. Ez nagyon irredenta-szagú, szlovákok szemében ilyet állítani jó pont, csakhogy nem ez volt a lényeg. Különösen Benešsel kapcsolatban föltűnő az ilyen értékelés. A zsidó-törvényeket meg nem szavazó Esterházy rehabilitációja a szerzők szerint nem megfelelő, ugyanakkor a Beneš által kezdeményezett németek és magyarok kiűzését újratárgyalni szerintük szintén nem alkalmas. Mintha azonos dolgokról volna szó. Igen ám, de a nácikat megbüntették, sőt az ártatlan németeket és magyarokat is (Esterházyt beleértve) – a bűnös cseheket, és ezzel együtt Beneš gazemberségeit viszont miért nem lehet? Mert a kollektív bűnösségért, a kilakoltatásokért, a halálmenetekért, sok-sok gyilkosságért politikailag mindenképpen ő felelős. A csehek szorgalmas, lelkes együttműködése a nácikkal pedig szintén tabu. Mert a történelmi igazsághoz az is hozzátartozik. Ami pedig a magyarokat illeti: az történt, hogy aki vállalta a penitenciát (reszlovakizált, azaz valamilyen meggondolás következtében megtagadta eredeti nemzetiségét), az bűnbocsánatot nyert, kiemelték a kollektív bűnösség terhe alól.
Gyakori az ilyen kettős mérce. Érvényesül a latin közmondás: si duo faciunt idem, non est idem (ha ketten cselekszik ugyanazt, az nem ugyanaz). Ha a szlovákoknak nem tetszett a Monarchia, az rendben van, mert az hazafias tett. Ha a németeknek, magyaroknak nem tetszett Csehszlovákia, az már a köztársaság szétverése, irredentizmus.
Az is baj, hogy a bécsi döntést a magyarok üdvözölték. Sokkal inkább az lett volna furcsa, ha nem örülnek annak. Etnikai szempontból az legalább igazságos határ volt, de ilyet Szlovákiában nem illik emlegetni.
Sok az efféle ellenmondás. A szerzők pozitívuma, hogy tényleg igyekeztek elmondani olyat, amit szlovák környezetben ritkán mondanak el, mert kellemetlen, s ezért vagy elhallgatják, vagy átfestik, ugyanakkor régi, beidegződött mantrákat ismételnek, amelyeket viszont érdemes lett volna felülvizsgálni, egybevetni saját megállapításaikkal. Ezt viszont sajnos nem tették meg, saját és könyvük nagy kárára.
Mert az egyoldalú szemlélet nem eredményezhet sem objektivitást, sem megbékélést.
