A napokban múlt tíz esztendeje, hogy hatvannegyedik évét taposva elhunyt Kiss Mihály, „Komárom fáklyája”.
A kortárs Mihályi Molnár László pár nappal halála után így emlékezett: „Mindig ott volt, ahol tenni kellett, ahol lyukas volt a gát, ahol hiányzott egy ember, ahol a magyarok mellett kellett kiállni, ahol emberséget és tisztességet kellett védeni, ahol fejbe vertek érte, ahol nem fizettek érte… már a hatvanas években is a nyári ifjúsági táborokban, aztán Őrsújfaluban a művelődési táborokban, a Jókai Napokon, a Csemadok irodában, de a legtöbbet az emberek között…”
Kiss Mihály Komáromban született, az alapiskolát Búcson és Bátorkeszin végezte, majd a komáromi gimnáziumban, és (szakosító tagozaton) a kassai ipariskolában érettségizett. Ez utóbbi helyszínen iskolatársa voltam, évtizedekkel később pedig, már Komáromban, „asszisztense” a Csemadok járási titkárságán – például – segítettem szervező munkáját a kolozsnémai járási kulturális ünnepség előkészítésekor. Bár a barátom volt, s így jól ismertem őt, most mégis abban a fura helyzetben vagyok, hogy az emlékezés során csupán „sajtó alá rendezem” a felesége által megőrzött, mások által már megfogalmazott jellemzéseket.
Ugyanakkor közzéteszem: ennek a rendkívül rendszerető, a magyarságot utolsó leheletéig szolgáló közéleti embernek olyan izgalmas írásos hagyatéka vár feldolgozásra, amely – felelősségtudó kézben – lényeges ismeretforrása lehet a felvidéki magyarság második világháború utáni története egy epizódjának is. Kiss Mihály gondosan megőrizte a Csemadok rendezvények dokumentációit, a hozzánk érkező magyarországi és Kárpát-medencei előadók-szereplők nevét, vagy például – a kelet és nyugat közötti szögesdrót kerítés felszámolása leírását.
Az alábbi részletek fiatalabb gyermeke, Kiss Márton dolgozatából valók, aki, mint elsős komáromi „iparista” egy évvel édesapja halála előtt részt vett a III. Országos esszéíró pályázaton.
Feladat: a pályázó mutassa be egy-egy település vagy közösség fáklyáját, példát mutató egyéniségét. Márton az édesapját választotta, hiszen őt igazán közelről ismerte. Miközben a pályaművön dolgozott, sem ő, sem családja tagjai nem gondolták még álmukban sem, hogy a következő esztendőben elveszítik a szeretett családfőt…
Pillantsunk hát bele annak a férfinak az életébe, aki valóban fáklya volt, s akinek fényét nem csak Komáromban és környékén, hanem Felvidék-szerte látták az emberek.
Kiss Mihály már fiatalon, még Búcson bekapcsolódott a kulturális életbe, mint színjátszó és szervező. A kassai ipari elvégzése után gépésztechnikus a komáromi hajógyárban, innen vonult be katonának, s ide tért vissza szolgálata letöltése után.
Búcson a Petőfi Ifjúsági Klub elnökévé választották, megalakítva az esztrád- és tánccsoportot. Az árvíz után az épen maradt kultúrházakban a Csallóközt bejárva ingyen műsorral szórakoztatták a települések lakosságát. Később Izsák Lajossal együtt megalakították a Petőfi Irodalmi Színpadot, melynek műsorszerkesztője és rendezője volt. Irodalmi összeállításaival számos pályázatot nyert, az irodalmi színpad a Jókai Napok állandó szereplője lett, több díjat ítéltek nekik, így például a Jókai Napok Nagydíját is. A csoport gyakran szerepelt Magyarországon.
Kiss Mihály 1966-ban a Csemadok komáromi járási titkárságának munkatársa lett, majd az ifjúsági szervezetek képviseletében bekapcsolódott az 1968-as történelmi eseményekbe. A Komáromi járásban működő Magyar Ifjúsági Szövetség elnökévé, és az országos elnökség tagjává választották. Duray Miklóssal, Duka Zólyomi Árpáddal és Kurucz Sándorral együtt szervezte a nyári ifjúsági táborokat. A szovjet csapatok bevonulása után feloszlatták az ifjúsági szövetséget, s őt is üldözni kezdték; elbocsátották a Csemadokból, később pedig az ógyallai kultúrotthonból is. Ez egyben azt jelentette, hogy a hatóság végérvényesen eltiltotta az aktív művelődésszervező tevékenységtől…
Folytatjuk…
