Fülledt, kibírhatatlan áprilisi nyár van. Több száz ember búcsúztatja a várgedei temetőben Margitkát, harmadmagával együtt egy tragikus baleset áldozatát.
Alig egy hete történt. Tejfehér köd, a látási viszonyok gyatrák, de hat órakor indul a műszak. Egy gyors telefon a mesternőnek, kicsit késünk. A Hidegkútról induló autó még megáll Balogfalán, Várgedében és Feleden, hogy felvegye a szokásos hajnali utasokat. Egy műszakban, egy helyen dolgoznak már évek óta. Egyikük kivételével – akinek már unokái vannak –, mindenki apró gyerekeket hagy otthon. S amíg sokan pár kilométerről sem fogadják el a felkínált munkát, bár megtehetnék, ők kisgyerekes szülőként és több tíz kilométer távolságból is rendületlenül dolgoznak. Bár alig pár percet késnek, a gépkocsi vezetője mégis fokozza a sebességet. Nem akar elkésni. Az utolsó pillanatban veszi észre az előtte felbukkanó kisteherautót, próbálja megelőzni, s az ütközést elkerülni. Talán csak akkor tudatosul benne, hogy már a sorompónál járnak, s előtte a motoros személyvonat. Jobbra rántja a kormányt, de a balesetet már nem tudja megakadályozni. A vonat letarolja a személygépkocsit, a bal oldalon ülőknek esélyük sincs a túlélésre, a jobb oldalon ülők megússzák. Margitka középen ül, őt még kórházba szállítják, de másnapra feladja.
Gyilkos – mondja felindultan egy hozzátartozó, nemcsak két ártatlan ember halt meg, de három árvát is hátrahagytak, akik anya nélkül nőnek majd fel, de az ő két gyermeke is apátlan árva lett. Van, aki engedékenyebb, s azt magyarázza, így volt a sors könyvében megírva, el kell fogadni, hiszen a történteken úgysem tudunk már változtatni, s ő is keményen megbűnhődött.
Sokan, nagyon sokan vannak Margitka temetésén. Még a kábelgyár koreai főnökei is eljönnek, de találkozunk a balesetet hihetetlen szerencsével túlélt Eszterrel is, akinek a lelki gyötrelmet lesz nehezebb feldolgoznia. Olyanok voltak, mint a gyerekeim, évek óta dolgoztunk egy műszakban. S ott haltak meg mellettem – mondja megrendülten. De annyi baleset történt már ezen az átjárón, miért nincs ott még mindig sorompó? Lehet, hogy most az sem segített volna, de talán mégis…
Az élet megy tovább, az idő majd begyógyítja a sebeket, az árvák felnőnek, ahogy mi, élők is rohanunk tovább. Mire leengedik a koporsót, az ég is üzen. Sűrűn szakad a szaharai homokeső. Mintha onnan fentről szeretnének figyelmeztetni bennünket. Nincs második esély, lassítsunk!
