Komárom története számos, eddig feldolgozatlan fejezetének egyike a városból elszármazott világhírű cigányprímások pályafutásának a megírása. Mert se szeri, se száma a hegedű, a brácsa és a cimbalom azon Komáromban született neves művészeinek, akik az Amerikai Egyesült Államok elnökének, uralkodóknak, diplomatáknak és művészeknek húzták a fülbemászó dallamokat, miközben idehaza vajmi keveset tudtak róluk.
Pedig sokuk bölcsőjét – már volt nekik olyan – az egykori Pihegő girbegurba utcájának egyik-másik roskadozó házikójában ringatták, ahol már az anyatejjel együtt szívták magukba a zenei tehetséget. Ma már hiába is keresnénk a Pihegőt, akárcsak azt a dombot , amelyen álltak a házai, mert a hetvenes években, a város átépítésekor a földgyaluk végérvényesen „eltakarították”.
Alig egy évvel azután, hogy Lehár Ferenc katonakarmester Rácz utcai házában megszületett az operettmuzsika későbbi koronázatlan királya, sok-sok utcával arrébb, a kevésbé előkelő Pihegőben, ahol reggeltől estig barna bőrű gyerekek siserehada ricsajozott az utcán, Csókáéknál, az egyik komáromi cigánybanda nagybőgősénél is járt a gólya. Ki tudja hányadszor kelepelt a ház kéményén, hiszen a Pihegőben nem nagyon számolták a gyermekáldást, a kenyérkeresettel elfoglalt zenészek mindössze annyit tapasztaltak az egészből, hogy évről évre több volt az asztal körül a mindig éhes gyerekszáj. Csókáéknál az 1871-es gyermekáldáskor az újszülöttnek a József nevet adták.
Az andalító dallamok nyaranta minden hétvégén hallhatók ma is (Fotó: Németh István/Felvidék.ma)
– Helyre kis legény – mondta elégedetten a büszke apa –, a többiek más hangszert választottak, legalább lesz, aki örökölje a nagybőgőmet. S ahogy az a komáromi zenészcsaládokban lenni szokott, a kis Csóka Józsi talán hamarabb tanult meg „bazseválni”, mint eligazodni a betűvetés tudományában. S mivel a nagybőgő termetesebb volt a pöttömnyi gyereknél, hegedűt nyomtak a kezébe. A húrok megszólaltatása elsajátításának érdekében a szülők nem kisebb mester gondjaira bízták, mint az alig néhány házzal arrébb lakó, Bunkó ragadványnevű muzsikusra.
Az első zeneleckéket követően nem sok idő telt el, amikor az egyik alkalommal sűrű fejcsóválgatás közepette félig elismerően, félig mímelt dühhel a következőképpen summázta az apró növendék zenetudományokban történt előrehaladását oktatója:
– Tán az ördög bújt ebbe a gyerekbe, fene ette egy tehetség! S a csodagyereknek nemsokára híre kelt nem csak a Pihegőben, de még annál sokkal távolabb is, mert egy szép napon nem kisebb személyiség kopogtatott be Csókáék ajtaján, mint Banda Marci, a Komáromból a fővárosba elszármazott neves prímás. A süldő kamasz játékának hallatán pedig tüstént ajánlatot tett az apjának:
– Szerződtetem ezt a gyereket budapesti bandámba.
Dagadt is a Csóka szülők melle a nagy büszkeségtől. Hogyisne, hiszen Józsi fiuk hamarosan segédprímás lett Banda Marci zenekarában.
Telt-múlt az idő, a komáromi kakukkfüves temetőben a Csóka szülők fejfáját már rég befutotta a folyondár, amikor a serdülő bajszú Csóka József zenei pályafutása egyre feljebb ívelt. A híre már Párizsig is eljutott, ahol a Musique revue-be, azaz egy zenés revübe szerződtették. Fény, csillogás, előkelő dámák és frakkos urak. Siker és pénz. A magyar ember – még ha kissé barnább is a bőre – olyan, hogy idővel megunja mindezt. Hazavágyik az a bolond szíve, mert hazát cserélhet, de szívet nem.
Csóka Józsi zenefüzete
„Mit nekem a pompa, ragyogás. Igaz, a Szajna is szép folyó, de a Duna…” – gondolt haza vágyakozva Csóka Józsi és pályájának csúcsán egyszeriben búcsút intett a fény városának.
Budapesten zengte azután hegedűje egészen a haláláig az idegenek számára egzotikus és fülbemászó, de a magyar embernek a szívébe-lelkébe markoló szebbnél szebb nótákat. Többek között feljegyezték, hogy 1904. május 9-én, Jókai temetésén a Kerepesi temetőben Csóka Józsi és zenekara húzta el a sírnál az írófejedelem kedvenc nótáit.
