A politika szó idézőjelben szerepelt a VERITAS Történetkutató Intézet meghívóján, mert – mint Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke mondta – 1945-től 1989-ig politika volt a kegyelmezés is, csakúgy, mint párja: a büntető politika.
A kutatásuk és az eredményeknek a nagyközönség elé tárása a mai napig is folyamatos. Megerősítette ezt az est másik szereplője, Zinner Tibor jogtörténész, a VERITAS levéltárvezetője is. A szerteágazó téma moderátora Marinovich Endre, a VERITAS főigazgató-helyettese volt.
A Rákosi- és a Kádár-féle diktatúrát egyaránt az jellemezte, hogy sem az ítéleteknek, sem a kegyelmi rendeleteknek nem volt közük az igazságszolgáltatási szervekhez, mindig a különböző nevet viselő kommunista párt érdekei szerint történt, hogy kikből csináltak ellenséget, vagy kiknek adtak kegyelmet. Az utóbbi nyíltan is a politika függvénye volt, mert gyakran április 4. (az ország „felszabadulásának” napja) kerek évfordulóinak alkalmából hirdették meg.
Az első amnesztia 1848 centenáriumához kapcsolódott, mert – mint Zinner Tibor rámutatott – a kommunistáknak ki kellett menteniük a saját embereiket, akiket a rövid koalíciós időszak még működő igazságszolgáltatása ítélt el különböző elkövetett atrocitásaik miatt. Az 1953-as amnesztiát Nagy Imre kormánya hirdette meg, akit a Sztálin halálát követő új szovjet vezetés nevezett ki a leváltott Rákosi helyére. A részleges közkegyelem ‒ Zinner számításai szerint ‒ 762 ezer embert érintett. Részleges, mert a börtönökből csak azok szabadultak, akiknek 5 évnél rövidebb volt az ítéletük, s az internálótáborokat ugyan bezárták, de a fogvatartottak egy részét különböző börtönökbe szállították. A magas szám a kitelepítések megszüntetéséből is adódik, valamint abból, hogy azokra is vonatkozott, akik pénzbüntetésre vagy rendőri felügyeletre voltak ítélve. Földváryné Kiss Réka hangsúlyozta, hogy a családokat az is meg tudta nyomorítani, ha az egyetlen kereső fizetését elvonták, vagy szerény tulajdonuktól megfosztották őket, ami az erőn felüli beszolgáltatásokra kötelezett parasztság körében volt gyakori.
A két történész egyetértett abban is, hogy sem az 1956-os, sem az 1963-as amnesztia nem választóvonal. Kádár 1956 végén, a szabadságharc leverését követően amnesztiát hirdetett, de nem tartotta be. 1957 végére már ismét megteltek a börtönök, hiszen a megtorlással párhuzamosan kezdődött a mezőgazdaságban a kényszerkollektivizálás, s az ellenálló parasztokat egyszerűen 56-os cselekményekkel vádolva ítélték el. A 63-as közkegyelem pedig egy tudatosan felépített mítosz, ami túlélte a Kádár-rendszert, és még a mai történetírásban is létező tévhit. A valóság az, hogy 1963-ra már a vasfüggöny túloldalának is érdekében állt hinni az enyhülésben, és nem venni tudomást arról, hogy ekkoriban kezdődnek az egyházak és a nacionalista megnyilvánulások elleni eljárások. 1966-ban, a tizedik évfordulón még 8 és félezernél többen voltak börtönben.
A rendszer cinizmusára jellemző a szándék, hogy összemossa a két politikai oldalt. Például 1959 áprilisában egyéni kegyelemmel szabadult Tildy Zoltán, Nagy Imre helyettese az 56-os kormányban, és Péter Gábor, az ÁVH hírhedt vezetője, akit még 1953-ban Rákosi csukatott le.
Az 1980-as évek végén indult el a perújrafelvétel Nagy Imre és társai ügyében, és 1989 októberében született az első semmisségi törvény, amelyet még négy követett, az ötödiket 2016-ban hozták, s még az is az 56-osokkal foglalkozott. Semmisség, azaz semmi nem történt, vád és jogkövetkezmény eltörölve. De ki adja vissza a börtönben töltött éveket, a tönkrement egészséget, családokat, kettétört életpályát, és ki támasztja fel a holtakat? A történészek teszik, amit ők tehetnek: feltárni a múltat, a megtorló gépezet teljes működését a legapróbb részletekig. A sokszor sziszifuszi munka eredménye egy adatbázis, amelyet június 15-én mutat be a nagyközönségnek a Nemzeti Emlékezet Bizottsága. A történészek emlékeztetnek, de a társadalom feladata: emlékezni, nemcsak az ismert nevekre, de a hatodik koporsóval jelképezett valamennyi áldozatra.
