Könyveket azért vásárol az ember, hogy elolvassa. Meg azért, hogy legyen, ha majd kell. Beleolvasni, ellenőrizni, utánanézni – például. Ilyenek a lexikonok. És még egy csomó más könyv, amely arra vár, hogy tényleg elolvassuk. Mert érdemes, tanulságos, elgondolkodtató.
Ilyen Balogh Edgár könyve, a Tíz nap Szegényországban (Magvető Kiadó, Budapest, 1988).
Néhány fiatal, a kisebbségbe szorult nemzedék tagjai, egy újonnan megalakult országban – Csehszlovákiában – 1930 augusztusában veszi a vándorbotot, hogy utánanézzen, hogyan élnek az ország különböző részeiben az emberek.
Balogh Edgár barátaival Kárpátaljára tart. Ami számukra – megítélésükre és ítéletükre – életre szólóan fontos, alapvető támpont: a cserkészmozgalom. Mert lényegében innen indulnak, ezzel az útravalóval. Következik a Szent György Kör, a regösjárás, majd a Sarló – ez Balogh Edgár és társainak útvonala: az az útvonal, amelyet a Hét próba című visszaemlékezésében dokumentált. Az utat, amely kommunista meggyőződéséhez vezetett. Erről a Hét próba elején máris hitet tesz: arról ír, hogy ő maga kommunista, s azt is siet leszögezni, miszerint két fia is az. Mert a család, az iskola, az állam (Románia) egész környezete azzá nevelte őket. A hitvallás őszinte, nincs okunk kételkedni benne – más kérdés, mit ért szerzőjük e fogalmak alatt, hogyan értelmezték azt Balogh környezetében, s mit értünk ez alatt manapság mi.
A Hét próba 1965-ben jelent meg, abban az évben, amikor Ceauşescu lett a román kommunista párt titkára (majd főtitkára), a könyvet tehát még nem befolyásolta a diktátor érája. Amikor 1990 júniusában Kolozsvárott jártam, fölkerestem Balogh Edgárt, s megkérdeztem, ártott-e neki a magyar tévé által készített interjú, amelyet elég sokáig jegeltek, nehogy bántódása essék Balogh Edgárnak (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965). Nem volt semmi reakció, mondta akkor. Rákérdeztem kommunista voltára is, meggyőződésére: azt mondta, az akkor már csak néhai lebukott Ceauşescu-redszerre utalva: „ezek nem kommunisták”.
Vagyis: Balogh Edgár elképzelése a kommunizmusról más volt, mint amilyen a szocialista Románia gyakorlatában érvényesült, és amely a „Kárpátok géniuszának” néhány specialitásától eltekintve nem sokban különbözött a többi szocialista állam gyakorlatától. Mert Balogh Edgár nem a proletár negyedből, sem a kocsma árnyékából jött, ő máshonnan indult – polgári közegből, s a cserkészetből. És más (mélyebb) volt műveltsége is. Hiába takargatta, vagy próbálta átértelmezni, ez a „lóláb” mindig előkerült. Elég, ha alaposan végigelemzi az ember Intelmek (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972. Az elemzést l. Aich Péter: Apropó c. esszékötetének Intelmek c. tanulmányában ) című könyvét.
Ugyanakkor végképp megkerülhetetlenné válik a kérdés: mi is tulajdonképpen a kommunizmus? Mit jelent? És nem mellékesen hogyan értelmezi ezt maga Balogh Edgár? A szovjet szerzők által összeállított filozófiai szótárban (Filozofický slovník, Vydavateľstvo politickej literatúry, Bratislava, 1965.) ilyen szócikk nincs, csak a kommunista erkölcsről, kommunista társadalmi önkormányzatról, kommunista nevelésről van, végül pedig (szinte mellékesen) utalást találunk a szocializmus és kommunizmus jelszóra. Ott aztán megtudjuk, amit annak idején a marxizmus-leninizmus és a tudományos kommunizmus előadásain a fejünkbe tölcsérezni igyekeztek, hogy a szocializmus a társadalmi és gazdasági formáció első, alacsonyabb fázisa, míg a kommunizmus ugyanennek a magasabb fázisa, mindez pedig a termelőerők fejlődésétől függ. A többi már szinte kizárólag utópisztikus, fölöttébb zavaros álmodozás a pártok és az állami intézmények eltűnéséről, mert az ideológia hatására átformált ember már olyan öntudatos lesz, hogy minderre nem lesz szükség, értsd: akkor lesz a mennyország, mert hiszen a kommunizmus maga az ideális tökély.
Nem tudom, ilyenre gondolt-e Balogh Edgár, de nem tartom valószínűnek. Ez nem csupán Intelmeiből derül ki, abból a vörös fogalomburokba zárt emberi és emberséges megnyilatkozásból. A gyökereket ugyanis nehéz elhagyni, továbbra is meghatározzák életünket, felfogásunkat, annak ellenére bár, hogy idővel mást tapasztaltunk, s más lett a meggyőződésünk. Holott nem biztos, hogy ez Balogh esetében annyira más lett, sokkal inkább a szempont változott, az elképzelhető módszer a jövő kezelésére. Mert Balogh Edgár egy tisztes keresztény polgári családból származott, azokat az értékeket örökölte, és az ő almája sem esett messze a fájától: fiatalabb fia (akit a Hét próba első oldalán kommunistának nevezett) a rendszerváltás után az RMDSZ Kolozs megyei struktúráiban tevékenykedett, majd az unitárius egyház főgondnoka is volt. Ez nem kommunista profil.
Mert ugye a gyökerek. Visszatérő téma, hogy Balogh Edgár a cserkészetből indult. Abból lett a (még nem kommunista jellegű, s nem ateista) Szent György Kör, majd (a kommunistákhoz már inkább közeledő) Sarló. Ha erről ítélkezni akarunk, óvatosnak kell lennünk. Mindezt ugyanis nehéz mai fogalmaink szerint megítélni: akkor ez a baloldaliság elsősorban szociális érzékenységet jelentett. A kommunisták többek között erre is építettek. Utólag egyébként sok mindent elmondtak a kommunizmus előzményének, csak azt nem, hogy az első kommunista tulajdonképpen Jézus volt, mivel egy ateista (a kommunista ideológiai okokból kötelezően ateista volt) ilyet nem mondhatott. És hát erről szól a Tíz nap Szegényországban című könyvecske.
A szociális érzékenység természeténél fogva balratolódással jár. Ami nem jelent automatikusan baloldaliságot. Ez még ma is világosan megkülönböztethető, hiszen akkor – a XX. század elején – még világosan elkülöníthető jobb- és baloldali politikai nézetek (és pártok) voltak. Amikor a fiatal diákok elindultak, föl akarták térképezni a szegény tájak embereinek az életét. Amit pedig látnak, az fölháborítja őket. Ez a kommunizmus alapvető tápláléka: a fölháborító szegénység, amit valahogy meg kéne szüntetni. Tehát valamit meg kéne változtatni. Az akkori (és mindenkori kommunista) fölfogás szerint forradalommal (így nevezték a kommunista puccsot) úgy, hogy a termelőeszközöket az birtokolja, aki dolgozik velük, értsd: a munkás, a paraszt. Az ősközösségi rendszerben is ilyesmi működött, hivatkoztak is rá a kommunista ideológusok. Csak az a baj, hogy a földet ugyan szét lehet osztani (parcellázni), a gyárat már viszont nem. Azonkívül sajnos a kis földsávok megmunkálása nem túl effektív – ezért a parasztok szövetkezeteket alapítanak egymás megsegítésére. Ez még nem a szocializmus építése idejéből ismert szövetkezet, ahol fölszántják a mezsgyéket és minden közös, azaz nincs privát, csak szövetkezeti (értsd: állami) tulajdon. Akkor a szükséges gépeket vásárolták, hogy azokkal könnyítsék a munkát: ezek az eszközök voltak közösek, és körbeadták, egymást segítve, de a föld megmaradt magántulajdonban.
A tömeggyártást biztosító rablókapitalizmussal viszont nem tudnak mit kezdeni, igazából nem is látják a kiutat, ezek a huszonéves falujáró fiatalok csak rögzíteni tudják a helyzetet és sajnálkozni a körülmények miatt. Hamisítatlan szalonkommunizmus ez. Előbb a zsidó volt a csúnya kocsmáros, ahol a paraszt elitta vagyonát (ennek is megvolt a maga, de nem a zsidóságban keresendő oka), most már a kocsmáros is magyar, tehát legfeljebb egymásra tudnak mutogatni, de az már mintha nem volna olyan nagy baj – a baj szerintük a kapitalizmusban keresendő. Amelyről túl későn derült ki, hogy jobb ugyan nincs, de legalább működik, bármennyire embertelen.
Az ifjú kommunistajelöltek természetesen oda mennek, ahol mérvadó információt kaphatnak. Elbeszélgetnek ugyan a nincstelennel is, de értelmes választ a papnál, a tanítónál kapnak. A nincstelenekkel, igaz, sorsközösséget éreznek, felelősséget vállalnak a sorsuk miatt, de mai olvasatban ez kissé teátrálisan hat. Vajon mitől őszinte az ilyen sorsközösség, az ilyen, tulajdonképpen csak virtuálisan vállalható felelősség? Ezek a fiatalok még csak készülnek az életre, keresik a helyüket a világban, főleg pedig az igazságot, azt szeretnék elérni, vagy megközelíteni legalább, s ahhoz szeretnének a maguk részével hozzájárulni. Balogh Edgár ezt így fogalmazza meg: „Nem lehetünk soha többé gondtalanok. Prágában, Budapesten, akárhol leszünk, a mi gondunkra van bízva a sok munkásgyerek.” Olyan (messianisztikus) elkötelezettség ez, amely csak a jövő munkájában teljesedhet ki: harcolni kell a jobbért.
Ideológiailag némileg következetlen az egész: azt írja Balogh, hogy az eltérő vagyonú parasztok között nincs osztályellentét. Nos, ez nem éppen bolsevik megállapítás, ebben sokkal inkább az emberség nyilvánul meg, a gyökerek. És egyáltalán: az akkor használt kifejezéseket ugyan máig használják, csak éppen mást értenek alatta, ezt mindenképpen tudatosítani kell. Mert nem csak az a kérdés, mi a kommunizmus, és mi a megoldás, de elsősorban az, mit jelent a szegénység. Fontos kérdés: mi az, hogy szegény? Mi az, hogy nincstelen? Ha nem írják pontosan körül, tárgyilagosan és számszerűen, szubjektíve és objektíve, s nem felejtik ki a kapcsolódó körülményeket és elvárásokat, azt, hogy a szegénység mértéke nem utolsósorban igény kérdése is, durva félreértésekbe keveredhetünk.
Egy földmunkás elmondja nekik, panaszként és reményként: „Ahová lépek, más kormány. Egységes legyen a világ, és emberséges.” Ilyen az egyszerű ember meglátása. De ezzel további kérdés merül föl: mit jelent az, hogy egységes világ? A kommunista terminológia szerint azt, hogy mindenütt kommunista világrend van. A mai neoliberális világban is erről szónokolnak, de az általuk preferált globalizmus, multikultiság és úgynevezett egyenjogúság teljesen mást jelent: a tőkealapú egységre, diktátumra gondolnak, a jogok sokaságára és azok szelektív alkalmazására, ahol az emberiesség tényezője már csupán díszlet. A Balogh Edgárnak és társainak nyilatkozó ember vajon mit értett ezalatt?
Föltehetően azt, hogy mindenütt tisztességes legyen a világ. S hogyan értette ezt maga Balogh Edgár? Meg aztán a vágy, hogy a világ legyen emberséges, azóta sem jött össze. Pontosabban fogalmazva: egyáltalán nem jött össze. A bolsevizmusról akkor még nem sokat tudtak, a II. világháború még csak lett, a mai embertelen (békének, demokráciának, jognak becézett) agyament, „politikailag korrekt” zűrökről nem is beszélve. Egy világban, amelyben a neomarxista-leninista elméletek fasisztoid módszerekkel párosultak, a néhai szocialista és kommunista elméletek és módszerek a nácizmus maradékaival, miközben nem olyan „diktátorokra” gondolhatunk, amilyennek Orbánt igyekeznek beállίtani, a német AfD-t vagy a francia Marine Le Pen-t.
Mindenképpen óvatosan kell olvasni ezt a szöveget – épp azért, mert a fogalmak tartalma/értelme annyira megváltozott. A szocializmus úgynevezett építésének időszakában jól jöhetett még, amikor a szegényekről, kizsákmányolásról volt szó, de ez annyira relatív, annyira nem egzakt, hogy nem sokra megyünk vele. És: Csehszlovákia megalakulása után az akkori Kárpátaljára is bejöttek a csehek. Ők akkor kapitalista kizsákmányolónak tűntek, akik ellen osztályharcosan ágálni jó pontnak minősülhetett, pedig Balogh Edgár már akkor is megjegyzi (bár nem közvetlen összefüggésben), hogy a proletarizálódás és munkanélküliség mellett „a magyarság vérveszteségét” és „fokozatos elszlávosítását” is tanulmányozták. (Ez az írás, amely az idézett Tíz nap Szegényországban melléklete, s tulajdonképpen előzménye, eredetileg a Ruszinszkói Magyar Gazdában jelent meg Szegény emberek címmel közvetlenül a falujárás után.)
Azóta már tudjuk, amit már Balogh is szóvá tett: Csehszlovákia megalakulását a csehek nem lényegtelen, az akkori világszemléletnek megfelelő, akkoriban még legitimnek tartott igyekezete is kísérte: gyarmatot szerezni. Andrej Hlinka sokat tudna erről beszélni (bár a témát a csehoszlovakizmus után most a nosztalgia és szláv testvériség kezeli tabuként).
Mert azt is észreveszi Balogh Edgár, amiről addig is, azóta is inkább hallgatnak, nevezetesen hogy a magyar intelligencia gyönge és felkészületlen a gyarmati és osztályharc veszélyeivel szemben. Nem csak az értelmiséget okolja: „… mit szóljunk, mit reméljünk azon a földön, ahol a nyomorúsággal, a gyarmati kizsákmányolás megrázó jelenségeivel, a szellemi elmaradással szemben nem találkozunk a mentésre tudatosan készülő, mozgalmas, modern magyar ifjúsággal sem?”
Ismerős a szöveg? Osztályharcról ugyan már nem lehet manapság beszélni, ehelyett a globalizáció és a liberális demokrácia leple alatt nemzetállami tendenciák valósulnak meg alattomosan, ahogy azt a derék gyarmatosítók is megtették, s terjesztik, miként a fehérek Afrikában, a maguk civilizációját: a mindenre és mindenkire kiterjedő szlovák tudatot. Így aztán mi is elmondhatnánk: mit szóljunk, mit reméljünk, ha a burkolt, s gyakran már nyílt nemzetiségi elnyomás elől menekülő fiatalok nem nemzetiségük anyanyelvi iskoláiba íratják gyermeküket?
A továbbiakban az osztálytársadalomra jellemző idealista szempontokat fogalmaz meg Balogh Edgár: „… új értelmiséget akarunk, amely a néptömegekkel gyermekkora óta közvetlenül érintkezett”. Az elvárás persze továbbra is aktuális, hiszen nem lehet elefántcsonttoronyba zárkózva kormányozni, mert az előbb-utóbb megbosszulja magát. Csakhogy ez a tömegekkel való kapcsolat manapság másképp működik. Egyrészt a társadalom osztályokra való felosztása idejétmúlt, mivel – többek között – a származás legföljebb abban tényező, mennyire serkentően képes hatni a család a gyerekekre. Eltűnt a jobb- és baloldali felosztás oka is, az már jobbára papíron létezik, avítt elméletekben. A baloldal követeléseit egyrészt magáévá tette a jobboldal (és fordítva), hogy azáltal is kivegyék egymás vitorláiból a szelet, másrészt a tőke annyira meghatározó lett, s a gazdaság s a tőke lehetőségei, határai annyira döntőnek bizonyultak, hogy ez a felosztás evégett is értelmét vesztette. Hasonlóan, mint a zöldek követelései: a környezetvédelem fontosságát már mindenki elfogadta, csak a termelés mozgatói próbálkoznak ellenállni – amennyiben azt a demokráciát imitáló és népszerűséget hajszoló politikusok lehetővé teszik. Azáltal, hogy a baloldal, különösen a kommunista rendszerek összeomlása következtében elvesztette a talajt lába alól, a hatalom megőrzése érdekében a szélsőségekkel „párosodott”, s a tőke diktatúráját meglovagolva, s annak segítségével szolidaritásra és hasonlókra hivatkozva – szabadságnak nevezve bomlasztja azt, amit emberségnek nevezhetünk.
A város és falu különbözősége is eltűnni látszik. Egyrészt városiasodik a falu, ehhez a mindenféle számítógépes kütyük is hozzájárulnak, ugyanakkor a város gyermekének ugyancsak kevés fogalma van a faluról, tehenet élőben legfeljebb az állatkertben lát. Azt a falut, amit Baloghék láttak, s amit a mai nagyapák nemzedéke is láthatott még, már hiába keresné. A hagyományápoló együttesek áldozatos munkát végeznek ugyan, de egyre inkább művirágra hasonlít ez már.
Ezért is más a helyzet. Most érkeztünk abba a szakaszba, amikor az értelmiség szerepe kézzelfoghatóan felértékelődött, teljesen mindegy, városban vagy falun vagyunk. Az értelmiség szerepe, ha tetszik, ha nem, egyre „döntőbb”. Az értelmiségi az, aki a műveltséget, a tudást tovább viszi, elsősorban ő az, aki a hagyományokkal is foglalkozik, s ő az, aki megmondhatja a tutit, mert az értelmiségi a műveltség s a tudás hordozója, az értelmiségi a szakember. Ez távolról sem jelenti azt, hogy nem kéne figyelembe venni az „egészséges parasztészt”, ellenkezőleg, azon kell építkezni, abból kell kiindulni, sok fölösleges hülyeségtől óv az meg. De akkor is hiába tagadnánk: a mai fejlődéssel egyenes arányban hihetetlenül felértékelődött a műveltség, a szakszerűség. Még száz évvel ezelőtt egy analfabéta nyugodtan megélhetett – elég volt, ha tudott és akart is dolgozni, kultúráját, becsületét pedig ösztönösen élte, művelte. Ma már viszont szinte mindent géppel végzünk, sőt: számítógéppel, számítógép által vezérelt bonyolult masinákkal, lassan már becsületünket is arra cseréljük. E gépek kezeléséhez azonban mindenképpen megfelelő műveltségre van szükség, egy analfabéta erre képtelen, néha már az érettségi is kevés.
Amikor tehát Balogh Edgár az értelmiség szerepét említi, máig érvényes igaza van. Kárpátaljai útjuk tapasztalatait, élményeit így összegezi: „A sarlósok egyik legmegrázóbb élménye a falusi magyar intelligencia sok helyütt tapasztalt csődje volt.” Az akkori időkkel összehasonlítva újból és újból rá kell mutatni, hogy az értelmiség szerepe ma még fontosabb lett. Mert az értelmiség az, amely a sivár és olcsó tévéprogramok és facebook-kultúra helyett mélyebb, aktívabb közösségi élményekre serkentheti a lakosságot. Ennek a tévével, számítógéppel, okostelefonnal való bezárkózásnak a roncsoló hatása még csak a későbbiekben fog teljesebben megmutatkozni, holott már most is ijesztő méreteket ölt.
Szegénységünk itt Európában nem annyira anyagi jellegű, akármennyire hivatkoznak rá a populista, minden tejbe-vajba való fürösztést ígérő baloldali indíttatású neoliberális csoportosulások meg pártok, mert szegénységünk sokkal inkább szellemi jellegűvé silányul: negatívan állítják be azt, ami nemzeti, ami hit, ami család. Amikor a tévé korszaka kezdődött, a család még összeült, látogatták egymást az ismerősök, de most, ebben az állítólagos alacsony életszínvonalban már mindenkinek saját tévéje van, s ennek „hála” felborult társadalmi életünk, a családot pedig tudatosan bomlasztják: mindenkinek joga van azt nézni, azt hinni, amit akar, korlátlanul. Nagyszerű, ugye? A nemzeti kisebbség pedig – természeténél fogva – még nagyobb veszélynek van kitéve. Hadd ne soroljam a kockázatokat, hosszú lenne a lista.
Így leszünk mi a XXI. században igazán szegények egy új szegényországban.
Ez ellen kell tennünk.
