„Kérve a jó Istent, hogy mi is hasznos, munkás polgára lehessünk visszanyert hazánknak, megköszönve segedelmét kérjük: Isten áldd meg a magyart!” E sorokkal zárul – 1938. november 14-én – özv. Hornyák Gézáné Irma, a losonci Református Nőegylet aktív tagjának naplója. E napló részletekben való közlésével egy páratlan történelmi utazásra invitáljuk a kedves olvasót, mely során betekinthetünk a harmincas évek végének felvidéki mindennapjaiba – és átélhetjük a várakozás majd a Hazatérés szavakba is nehezen önthető pillanatait. A napló további részei ITT olvashatók.

Szept. 25. Vasárnap. Elfogult szívvel készültünk a templomba. Iláék nem nyitották ki az üzletet. Ila elment egy kicsit segíteni M. Lenkének, ki szegény azt sem tudta hol a feje. Urát, kocsisukat, lovukat elvitték s a vevők meg szakadatlan ostromolták az üzletet. Manci is elment a nővéréhez Jolsvára. A templomból kissé megenyhülve tértünk haza, hitet, reménységet öntött lelkünkbe az Isten igéje. D.u. elmentünk kis időre Majerékhoz, Magda moziba ment. Izgalommal hallgattuk a rádió közléseit.

Szept. 26. Meg akartak kímélni a rádió okozta izgalmaktól!? D.e. kidobolták, hogy még e nap folyamán mindenkinek be kell szolgáltatni a rádió készülékét legszigorúbb büntetés terhe alatt. Fájó szívvel csomagoltuk össze kora d.u. Be kellett cipelni a városba a Wilson térre, később tudtuk meg, hogy ide is lehetett volna beadni a jegyzői hivatalba. Ez a kedves figyelme a cseh hatóságoknak csak a magyarlakta területekre terjedt, mert a szlovák vidékeken egyáltalán eszükbe sem jutott ennek a rendeletnek a kibocsátása. Most már még sivárabbak lettek az estéink, sötétben, mogorva csendességben a jóbarát magyar rádió vigasztalása nélkül. Semmi munka nem megy. Csak a sok rémhír kering, nem minden alap nélkül. A bekövetkezhető háború rémít mindenkit. Készítik az óvóhelyeket, elrendelték, hogy mindenki szerelje fel magát első segélyt nyujtó gyógyszerekkel. Megvettük a rendelt dolgokat, vattát, pólyát, jódot, vaselint stb. A menekülésre számolva készenlétben tartottunk szükséges ruhadarabokat, élelmet. De hogy hová mentünk volna Isten tudja?! Sehová! Csakis a legvégső esetben, ha már szigorúan el lett volna rendelve a kiürítés. Ila már a maga kis holmiját össze is pakolta utazótáskájába, a bőrkesztyűjét sem feledve ki, sokat húztuk ezért s magunk is megmosolyogtuk e tragikomikus állapotot.

Szept. 27. Hozzáfogtam megvarrni a Gézának szükséges alsónadrágokat, számítva minden percben a behívóra. Szigorúan el lett rendelve a padlások kiürítése. Marcsa ezzel volt elfoglalva, lehordott minden ládát és meggyúlható lomot. A városban nagy az izgalom, egyik része vásárol, másik a pénzét tartalékolja a menekülés esetére. Nagy az elkeseredés, hogy a bankok nem adják ki a betéteket.

(Folytatjuk)