Egy történelmi, erkölcsi adósság törlesztéseként gróf Tisza István miniszterelnökre emlékeztek országszerte halálának 100. évfordulója alkalmából. Könyvbemutató a Terror Házában, konferencia a Parlamentben, miniszterelnöki emlékbeszéd a Kossuth téren, s mindezek eljuttatása a média révén a nagyközönséghez – ezek voltak a kései főhajtás fő eseményei.
Miért e megkésettség? Miért, hogy napjainkig is tovább élhettek Tisza István személyéről és életművéről azok a klisék, amelyeket a diktatúra történészei aggattak rá? Schmidt Mária történész, a XX. Század Intézet főigazgatója szerint a rendszerváltozás óta eltelt csaknem 30 év bizonyos szempontból folytatása volt az előző évtizedeknek, amelyekben ugyanazok a történészek, közírók formálták a közvéleményt, akik a Kádár-korszakban.
Miután Kun Bélát már nem lehetett ünnepelni, Károlyi Mihályt akarták pozitív alakként piedesztálon tartani, s ennek megőrzéséhez szükség volt a negatív Tisza-képre, akit a maradiság jelképének állítottak be a haladással szemben. Ezért is nagy jelentőségű a januárban sajnos elhunyt Tőkéczki László Tisza Istvánról szóló munkája, amely megjelenésekor azonnal elfogyott, ezért kellett most sürgősen újra kiadni.
A Terror Házában tartott könyvbemutatón Balog Zoltán miniszteri biztos, a Polgári Magyarországért Alapítvány elnöke hangsúlyozta, hogy szellemi adósságainkat is törlesztenünk kell.
Szerinte azok mocskolták mindig Tiszát, akik saját teljesítményre nem képesek, tehát le akarták húzni saját színvonalukra.
Balog Zoltán a 100 éve meggyilkolt miniszterelnökben annak a protestáns közéletiségnek a megtestesítőjét látja, amely Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel indult, és remélhetőleg a 21. században sem ér véget.
A protestáns Tisza István
Tisza István szolgálata és felelőssége a protestáns predestináció hitéből táplálkozott. Olyan ember volt, akinek számára nem az evilági ítélőszékek a fontosak, hanem a számadás a végső ítéletnél. Tisza célja Magyarország megmaradása volt. A Nagy Háború azonban elszívta erejét. Milyen jelképes, hogy utolsó beszédét 1918 októberében a szerémségi Maradékon tartotta. (Maradék: magyar szórványtelepülés a Délvidéken. szerk.)
Schmidt Mária hozzátette, hogy Tiszát egy szétesett kor végén érte a halál, amit – holott figyelmeztették a veszélyre – azért is vállalt, mert tudta, hogy a következő időkben az ő személyére nincs szükség. Mi, az utókor, azt hisszük, hogy amennyiben Tisza életben marad, akkor a teljesen alkalmatlan Károlyi nem léphetett volna színre, de Tisza sem tudott volna már más irányt szabni az eseményeknek.
Az 1918 – A nagy összeomlás címmel Tisza István halálának 100. évfordulójára rendezett konferencián, amelynek fővédnöke Kövér László házelnök volt, a Parlament felsőházi termében még a karzatot is zsúfolásig megtöltötték az érdeklődők. Az első sorokban a politika és a közélet ismert személyiségei, illetve a Tisza család és a mártír miniszterelnök emlékét ápoló szervezetek képviselői ültek, a patkó előterében pedig nemzetiszín, illetve gyászszalaggal díszített koszorú mögött Benczúr Gyula gróf Tisza Istvánról 1915-ben készített olajfestménye állt.
Bellavics István, az Országgyűlés Hivatala közgyűjteményi és közművelődési igazgatója köszöntőjében emlékeztette a jelenlévőket arra, hogy a képviselőházi teremben ma is láthatók azoknak a golyóknak a nyomai, amelyekkel egy Kovács Gyula nevű ellenzéki képviselő 1912-ben akarta megölni Tisza Istvánt. Az akkori merénylet nem sikerült, a második sem 1918 októberében, így került sor a harmadikra saját villájában felesége és unokahúga szeme láttára október 31-én.
Mi lett volna, ha…
A történelmietlen, de minden drámai fordulóponttal kapcsolatban mégis felmerülő „mi lett volna, ha…?” kérdés a parlamenti emlékkonferencián is többször előkerült. Lázár János országgyűlési képviselő megnyitó beszédében is feltette:
„Mi lett volna, ha Tisza Istvánt nem ölik meg 1918. október 31-én? Mi lett volna, ha Tisza nemcsak a háború, hanem a háború utáni időszak, az új békeidőszak első miniszterelnöke is lehet? Mi lett volna, ha a Károlyi Mihály-féle hazárdőr politikai közjáték után nem bolsevik terroristák, hanem újra a „Vasgróf” testesíti meg Magyarországot a világ szemében?
Méghozzá akkor, amikor a magyar állam jövője, a szó fizikai értelmében vett megmaradása a tét? Károlyi Gyula, a későbbi miniszterelnök – aki a Sigmund Freud által nemes egyszerűséggel csak „a leghülyébb magyar grófnak” titulált Károlyi Mihály unokatestvére volt – így válaszolt erre a kérdésre: „A világháborút akkor sem nyerhettük volna meg, ha Tisza István a helyén marad. De amint igaz, hogy a háborút tényleg nem a harctéren vesztettük el, úgy bizonyos, hogy Tisza István alatt az a gyalázatos belső összeomlás nem következett volna be minden végzetes következményével, megaláztatásunkkal, megcsonkításunkkal és szégyenünkkel.”
Lázár János beszédében az apáról, Tisza Kálmánról is szólt, aki 15 évig volt miniszterelnök, „a leghosszabb ideig, legalábbis eddig!” – tette hozzá, a hallgatóság pedig kuncogással jelezte, érti a célzást. Hogy apa és fia, két „kálomista” a katolikus Habsburgok birodalmában az ország legmagasabb tisztségét tölthesse be, jelzi kvalitásaikat. Tisza István mély és megvallott hitét a hivatástudat és a szabadelvűség jellemezte, amely azonban másféle liberalizmus volt – hangsúlyozta a képviselő –, mint azoké, akik ma tartják magukat liberálisnak. Hitén, elvein nem változtatott, azt vallotta, hogy hitvány ember nem csinálhat jó politikát.
Vértanúságot vállalva
1918. október 31-én jó ideje tudta már, hogy neki az erkölcsi és a fizikai halál között kell választania. Egy menekülő, az életét mentő Tisza István az előbbinek esett volna áldozatul. Maradt tehát. Maradt a vértanúságot vállalva és – ahogy Baltazár Dezső református püspök írta – „a magyar nemzet erkölcsi jövendőjét megtermékenyítve”.
Az október 31-én lezárult élet (micsoda jelkép, hogy éppen a reformáció emléknapján!) utolsó hónapjának eseményeit idézte fel Maruzsa Zoltán történész, s bár nem tette fel a „mi lett volna, ha…” kérdést, de Tisza politikájából, szándékaiból levezette azt a lehetőséget, amely más irányt szabhatott volna az eseményeknek.
Tisza István pártja, a Nemzeti Munkapárt 1910 óta – ellenzékben is – többséget élvezett az országgyűlésben. Mégis, a háború elvesztését látva, koalícióra akart lépni az ellenzék pártjával, mert tudta, hogy a háború után a győztesek csak egy stabil, egységes kormánnyal lennének hajlandók tárgyalni. Ez Ausztria és Németország esetében meg is történt.
Ezzel szemben Károlyi a szociáldemokratákkal Nemzeti Tanács alapításában egyezett meg. Tisza a béketárgyalásokig a legfontosabb feladatnak az ország határainak védelmét tartotta. A cári birodalom felbomlásában új külpolitikai helyzetet látott, az volt az elképzelése, hogy a szlovákokkal és a horvátokkal kell tárgyalni, mert mind a „cseh-tót fantazmagória”, mind a délszláv „Nemzeti Tanács” elsikkasztja a két nemzetiség autonómiáját. Maruzsa Zoltán úgy összegezte: lehet mondani, hogy Tisza víziójának a próbája nem valósult meg, de az ellenkezője igen: nem lett nagykoalíció, szlovákok és horvátok helyett a románokkal próbáltak tárgyalni Károlyiék, a katonaság jó részét pedig visszahívták és leszerelték.
A délutánba nyúló emlékkonferencia – amelynek levezető elnöke Hermann Róbert, a Magyar Történelmi Társulat elnöke volt –, többi előadása már nem közvetlenül Tisza István személyével, és az életét kioltó gyilkossággal foglalkozott, hanem az 1918-as nagy összeomlás okaival: a társadalom állapotával, a Monarchia haderejének szétesésével, illetve leszerelésével, a nemzetiségi helyzettel, az osztrák kiútkereséssel és a Monarchia felbomlásáról szóló emlékiratokkal, mítoszokkal és magyarázatokkal. Bármelyikről érdemes lenne külön szólni.
Az emlékkonferencia résztvevői láthatták elsőként a Tisza István tragédiájáról készült dokumentumfilmet, amelynek címét tőle magától kölcsönözték: „Ahogy éltem, úgy fogok meghalni”. A film ma este 21 órakor tekinthető meg az M5 csatornán.
A konferenciát követően Orbán Viktor miniszterelnök mondott beszédet a Kossuth téren gróf Tisza István szobra előtt, majd Kövér László házelnökkel megkoszorúzták az emlékművet.
