Minden éremnek két oldala van. A történelemnek is. Egyszerűen fogalmazva: a sorsdöntő nagy eseményeknek mindig vannak győztesei és vesztesei. Ez érvényes 1918. október 28-ra is, amikor Prágában kikiáltották Csehszlovákia megalakulását. A csehek és a szlovákok, akik két napra rá, október 30-án Turócszentmártonban csatlakoztak az új országhoz, nyertek egy új, nemzeti érdekeiknek inkább megfelelő saját államot. Az akkori felső-magyarországi magyarokból pedig egyik napról a másikra csehszlovákiai, szlovákiai magyarok lettek.
Bár Csehszlovákia nem élte meg századik születésnapját, 1993 óta van helyette egy önálló Csehország és egy önálló Szlovákia, nem vitatható, hogy a cseheknek és a szlovákoknak a centenárium valóban komoly ok az ünneplésre.
A mai szlovákiai magyaroknak, aki száz évvel ezelőtt az államalkotó létből kiszakadva nemzeti kisebbséggé váltak, viszont aligha. Sőt: 1993-ban tovább szakadt ez a kisebbség, hiszen Csehszlovákia megszűnésével a szlovákiai magyaroknak az akkori közös ország nyugati részében élő tagjai megint egyik napról a másikra csehországi magyarokká váltak. Minket soha nem kérdeztek meg, mit akarunk!
A történelmi tényeket természetesen senki nem vitatja. Ami megtörtént, az megtörtént. A tények, azok tények. Az is egyértelmű azonban, hogy 1918 kapcsán a magyaroknak nincs mit ünnepelniük. Bár mi a vesztes oldalon maradtunk, sírni, siránkozni nem érdemes, sőt nem szabad!
Súlyos hiba lenne az önsajnálat, még súlyosabb önmagunk, önazonosságunk feladása! Az élet megy a maga útján. Aki megáll, vagy képtelen alkalmazkodni, az elveszik. Nincs mese, tovább kell tehát menni a történelem, és nem a saját magunk által kijelölt úton. Amennyiben fontosnak, személyiségünket meghatározó értéknek tartjuk magyarságunkat, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ezt a továbbiaknak is megtartsuk, s a lehetőségek szerint gyermekeinknek is átadjuk. Mi magyarok itt Csehországban tesszük, amit tenni kell, igyekszünk, ahogy tudunk.
Nekünk csehországi magyaroknak, akik döntő többségünkben a mai Szlovákia magyarok lakta vidékein láttuk meg a napvilágot, ez magától értetődő, természetes, nem okoz semmiféle lelkiismereti dilemmát. Gyermekeink esetében azonban már más a helyzet. Ők már nem magyar környezetben nőnek fel és szocializálódnak, s ha a szűkebb vagy szélesebb családban nem tanulják meg a magyar nyelvet, nem ismerik meg a magyar kultúrát, nem nevelik őket magyarságra, akkor esetenként újra és újra a vesztes oldalra kerülünk, mígnem eljön az idő, hogy ilyen szempontból már nem is lesz mit vesztenünk, mert megtörténik a teljes identitásváltás.
Nekünk, csehországi magyaroknak tehát Csehszlovákia békés és rendezett kettéválása sem volt jó. Ez sem lehet ok az ünneplésre. Elszakadtunk ugyanis a jelképes, kisebb „anyanemzetünktől”, a szlovákiai, felvidéki magyarságtól is.
Csehországban az állammal nincsenek problémáink, hiszen nem osztunk, nem szorzunk, a mi „nemzetiségi gondjaink” alapvetően létszámunk csökkenéséből és a szórványhelyzetből adódnak. Átlagéletkorunk vészesen növekszik, fiatal utánpótlás alig van.
Idegen környezetben, kisebbségi szórványhelyzetben megtartani és továbbadni a nemzeti identitást, amely természetesen nem tagadja mások, a többség nemzeti önazonosságát és létét, nehéz, rendkívül, rendkívül nehéz. A szülők számára óriási pluszmunka, vállalás. De meggyőződésem, és ezt már sokszor megírtam, hogy biztosan megéri. Gyümölcse édes, mással nem helyettesíthető.
