Az első világháborúnak máig ható következményei vannak családokra, népekre – nemzetünkre! -, és az egész világra. Számomra, gyerekként, a nagyapátlanságot hozta, mert apai nagyapám – Máté László – az olasz fronton veszett; anyai nagyapám – Voda József – pedig nyolcéves koromban hagyott itt bennünket a galíciai fronton kapott tüdőbajban.
Évekig kutattam Máté nagyapám után – eredménytelenül. Csak a hetvenedik életévem után jutottam eredményre, közvetlenül a Nagy Háború kitörésének centenáriuma előtt. Akkor az égi kegyesség által nemcsak a sírjához jutottam el, hanem még egy könyvecskében – Nagyapám Isonzón – is összegeztem kutatásom és célba találásom megrendítő történetét. A könyvem tartalmaz több mint tízoldalnyi szlovák nyelvű összefoglalót (Zhrnutie). Ezt olvashatta a Szlovák Televízió kassai stúdiójának munkatársa Jozef Puchala, aki azzal keresett fel, hogy könyvem alapján pályáznak egy dokumentumfilm elkészítésére, de akkor nem lett az egészből semmi.
Szeptember második felében kaptam az információt, hogy négy év elteltével a kassai stúdió ismét pályázott, igaz, most már Jozef Puchala az igazgatója, és Pozsony rábólintott a tervezetre. Rövid idő alatt elkészült a forgatókönyv, következett a forgatás Szilicén, majd a napokban Isonzón. Az Isonzó folyó csodálatos smaragd színű vize és annak vidéke határvidék Olaszország és Szlovénia között, földrajzi nevei kétnyelvűek: Isonzó – olasz, Soča – szlovén.
Felső Isonzó vidékén több mint 160 katonai temetőjében százezrek vannak eltemetve,
Közöttük százezernyi magyar hősi halott. Mivel a két háború között ez a terület olasz fennhatóság alá tartozott, gyakran megesett, hogy a temetők területét mezőgazdasági használatra fogták, leggyakrabban legelőként, kaszálóként, de volt olyan is, amit bevetettek. A Klavže-Podmelec területén lévő három katonai temető közül, amelyik egyikében – Na Rutu határrészben – az én nagyapám is nyugszik 1220 társával, legelőként szolgált közel negyedszázadon át. Az eredeti emlékkeresztek eltűntek, de a korabeli fotók alapján sikerült egy hasonlót elkészíttetni Szilicén. Öt évvel ezelőtt szilicei földet vittem nagyapám sírjára, most ezt a keresztet szánom végső nyughelyének megjelölésére.
A kereszt a szülőház udvaráról indul a református templomba. A templomi első világháborús emléktábla előtt a lelkész – André János – imája indítja és kíséri közel ezer kilométeres útjára a keresztet, rajta a szöveggel, amit a Bécsi Hadtörténeti Levéltár és a Tolmini Múzeum egyaránt visszaigazolt: Máté László (1884 – 1916) Szilicze, Rozsnyói járás, Gömör vármegye, Magyarország. A helyi temetőben szimbolikus találkozásra kerül sor élete párjával, Zsebik Juliannával (1887 – 1977), aki 29 évesen, 4 gyerekkel maradt özvegy, és hosszú élete során naponta énekekben, dalokban és imákban emlékezett szíve választottjára.
A Tolmini Múzeum a szállodánkkal van egybeépítve, aminek a környék legmagasabb hegye alapján Krn volt a neve, azóta az új tulajdonos Dvorec-re változtatta. Az olasz időkben pedig Albergo Regina volt. A múzeum igazgatónője előkészített dokumentumokkal vár, s amikor a végtelen nevek között ott látom ceruzával írva nagyapám nevét, kissé elérzékenyülök. A név melletti szám azt jelenti, hol kell keresni a részletesebb adatokat, amikre rövid lapozgatás után rátalálunk, és megegyeznek az öt évvel ezelőtt Bécsből kapottakkal. Az osztrák és olasz dokumentumok egyaránt azt igazolják, hogy nagyapám 1916. március 20-án, az ötödik isonzói csatában, a tolmini hídfő védelmében kapott haslövést, aminek következtében még a nap folyamán elhalálozott.
A Čiginj és Kozaršče települések közötti réteket átszeli az Ušnik patak. 1915 és 1917 között gyilkos csaták zajlottak itt, amikor néha a krónikák szerint a halottak úgy feküdtek keresztül-kasul, mint a halomba szórt tűzifa. A harcoló felek csak az éj leple alatt próbálkoztak halottaik elszállításával. Nagyapám a patak közelében szuronyroham közepette kapta a haslövést, szanitécek kimentették a tűzvonalból, más sebesültekkel együtt szekéren a mostani Most na Soči állomásra vitték, ahonnan sebesülteket szállító vagonon került a közeli 3/15-ös tábori kórházba, de ott pár óra alatt elhalálozott.
A Klavže-Podmelec Na Rutu kataszterében lévő katonai temető Lelja Jeram felmenőinek a tulajdonába tartozott, 2005-ben a szlovén kormány felvásárolta, körülkerítette és ma a Béke Útja Alapítvány gondozásában van. Öt évvel ezelőtt márciusi eső fogadott bennünket, most napsütötte ősz. A hét nyelven – ötödikként magyarul is – feltüntetett szöveg arról szól, hogy ebben a katonai temetőben 1220 osztrák-magyar katona földi maradványai vannak eltemetve. A szövegen kívül a központi emlékoszlop emlékeztet a temetőre, amit közvetlenül nagyapám halála után szenteltek fel, mert akkor már ő két ismeretlen társával a 72-es sírban nyugodott.
A központi emlékoszlop mellett fontos eligazítónak bizonyul a temetőről készült szituációs térkép, amely szerint a 72-es számú sir a közelében van. Amikor a Szilicéről elindított emlékkereszt nagyapám sírjára kerül, valami isteni nyugalmat érzek a szívem táján, s csak ennyit tudok elrebegni: Istenem, köszönöm. Nyugodjék békében! A most erdővel körülvett térség végtelen nyugalmat áraszt, a leszálló nap fénye átszűrődik a fák között, nekem pedig a hála és megkönnyebbülés könnye patakzik arcomon. Mellettem két régi segítőtársam, Stanko Jermol és Florijan Pirih. Úgy érzem, hogy nagyapám által bennük testvérekre leltem, akik most mély együttérzéssel hajolnak meg hősi emléke előtt.
Klavže/Podmelec ugyanolyan település, mint bármelyik más itt a környéken. A völgyben csobogó patak, a falu felett egekkel cimboráló hegyek. És a végtelen kedvesség és emberi szeretet, ami sugárzik Lelja és Klaudia lányából. A takaros házuk elé kitett asztalon elkészített gyors vendéglátás: rakija, bor, almamust és almás rétes. Mintha ez lenne életük legnagyobb eseménye, hogy pár percre vendégül láthatják egy távoli ország TV stábját és engem…
Nagyapám története arról tanúskodik, hogy a kitartó keresés egyszer meghozza az eredményt. Aki most próbálkozik felmenője felkutatásával, velem szemben előnyben van. Az egyre részletesebben feldolgozott dokumentumok, az internet, a Budapesti Hadtörténeti Levéltár, a Bécsi Hadtörténeti Levéltár, az isonzói csaták esetében a Tolmini Múzeum, mind-mind készségesen állnak az érdeklődők rendelkezésére. De ott van a Béke Útja az Alpoktól az Adriáig, vagy a Društvo Peski 1915 – 1917 Egyesület, amely számomra olyan baráti-testvéri kapcsolatokat eredményezett, amelyek erősítik az emberekbe vetett hitemet.
Az isteni kegyelem megnyilvánulására példa a Nagyapám Isonzón könyvem története. Amikor az összegyűjtött anyagokat összefoglaltam egy 150 oldalnyi könyvecskébe, akkor nem találtam támogatót sem itthon, sem „odaát”. A 2014. március 15-ei kassai ünnepség szónoka az Óbudai Egyetem rektora, Rudas Imre volt. Amikor elmondtam neki, hogy a könyvből valószínűleg nem lesz semmi, akkor ő ennyit mondott: Lacikám, nem probléma. Az Óbudai Egyetem rendelkezik kiadói joggal, a könyvet megjelentetjük mi. És beteljesült az isteni csoda, mert két hónap múlva, a szarajevói merénylet 100. évfordulójára napvilágot látott a könyv!
És most itt az újabb isteni csoda: a film. Néhány napon át együtt voltam egy fiatal TV stábbal, akik csapatban is profiként dolgoztak. Bízom munkájuk eredményében.
A 30 perces dokumentumfilm Szent Márton napján (nov. 11.) délelőtt 10.30-kor kerül adásba a Kettesen (Dvojka)!
