Kérve a jó Istent, hogy mi is hasznos, munkás polgára lehessünk visszanyert hazánknak, megköszönve segedelmét kérjük: Isten áldd meg a magyart!” E sorokkal zárul – 1938. november 14-én – özv. Hornyák Gézáné Irma, a losonci Református Nőegylet aktív tagjának naplója. E napló részletekben való közlésével egy páratlan történelmi utazásra invitáljuk a kedves olvasót, mely során betekinthetünk a harmincas évek végének felvidéki mindennapjaiba – és átélhetjük a várakozás majd a Hazatérés szavakba is nehezen önthető pillanatait…

A napló korábbi részei ITT olvashatók.

A nov. 10-ét követő napok még csupa ünnepből álltak. Új boldogság volt minden. Öröm volt látni a legegyszerűbb katonát is, öröm volt hallani tiszta magyar beszédüket. Látni a város átalakulását amint napról napra birtokába veszi a magyar rendtartás. Lelkünkben ott repesett még a vendégvárás öröme is. Abban reménykedtem már a felszabadulás napján, hogy hátha sikerülne az én Bandimnak is már velök jönni, de aztán hogy hallottuk milyen nehézségekbe és sok utánajárásba kerül ez, gondoltam hogy ekkor ugyan nem is, de közvetlen utána jönni fognak, így persze már Arankával (feleségével) együtt.

Pénteken, 11-én minden templomban hálaadó istentisztelet volt. Zsúfolásig megtelt minden templom. Alázatos hálaadással köszöntük meg az Isten hozzánk való jóságát. Az üzleteket még ezen a napon sem nyitották ki.

Szombaton, 12-én. Egész napunk az új élet változatos képeit tárta elénk. Nehezen vártam az estét, éreztem, hogy Bandiék jönni fognak habár a gyerekek egyre mondták, hogy ma nem igen. Ila azért kiment az állomásra, én nagyon fáradt voltam s gondoltam esetleg hiába mennék.

Már épen megkávéztam mikor kopogtattak s én a „szabad” helyett boldogan kiáltottam „Bandi!” és csakugyan ő volt. Boldog zokogással borúltunk egymás nyakába. Persze Aranka is jött. Szegény gyerekek! olyan megpakolva jöttek és sem egy autót v. kocsit, de még egy embert sem kaptak az állomáson aki segített volna a nehéz bőröndöt elhozni, csaknem egész úton Bandi cipelte.

A sok rémhír után azt gondolták, hogy itt talán enni sincs mit, s jólélekkel felpakolták magukat mindenféle élelemmel, zsírnak és kenyérhez való szalonnával, cukorral, sajttal, hússal liszttel, szalámival s más egyébbel. Mennyi pénzbe s ezenfelűl mennyi fáradságba kerűlt ezeknek hozzánkjuttatása. De ők már ezt nem bánták, örültek, hogy nem találtak itthon olyan ínséget, amint azt a túlzott híresztelés után elképzeltek.

Boldog örömmel ültünk aztán vacsorához. Szinte félve, hogy nem álom-e mindez? Hiszen az élet sokkal fukarabb az örömök adásában és ez már szinte pazarlás, hogy most oly sok szép, jó és öröm jut osztályrészül nekünk.

10 ó.kor még elmentünk Kalmárhoz (vendéglő) hol 2 ó.ig nagyon jól elszórakoztunk, Magda sokat táncolt.

13. Vasárnap templomba mentünk. Sokan voltak ma is, de a katonaság már tábori misére volt vezényelve. Istentisztelet után végigmentünk az uccán a nép már özönlött visszafelé a táb. miséről. Bandiék felmentek a temetőre s csak később tudtam meg, hogy nagyon szép nemzetiszínű szallagot hoztak még szegény apjuknak is,

„Édesapánk nyugodj békében a drága magyar földben”

felírással. Nagyon meghatott ez a minden irányba kiterjedő gyöngédségük és figyelmük. Estére meghívtak a helybeli katonák megvendégelésre rendezett vacsorára. Nem sok időt töltöttünk itt mert Bandiék egyedül voltak otthon. Megvacsoráztunk és lefeküdtünk.

Hétfőn 14-én Bandiék d.e. bementek a városba vásárolni. A már előző nap várt Pályi Andor is megérkezett délbe és nálunk ebédelt. Nem sokáig időzhetett, mert hivatalos dolga miatt már 3 ó.kor a postán kellett lennie. Nem sokára már az enyémek is készülődtek, a rendelt autó nem érkezett 1/2 5 re. Bandi félt ha talán nem jönne, elindultunk gyalog, közbe jött az autó s az vissza is ért mire mi az állomásra érkeztünk. Üres a pályaudvar, de mégis kedves, otthonos.

Csak magyar szót hallani mindenfelé, otthon érezzük magunkat.

Bandiék is elbúcsúztak, azzal az igérettel, hogy nemsokára, ha filléres hozza a losonci „öregdiákokat” ismét jönnek. Vitte a vonat őket, de már nem olyan messze, mert nincs közöttünk az elválasztó határ.

(Folytatjuk)