Ebben az évben 175 éve annak, hogy nemzeti imánk, a Himnusz –megzenésített formájában – elindult nemzetegyesítő útján. Himnuszunkat tehát 175 éve énekeljük. Tarics Péter újságíró, író, a Himnusz és a Szózat történetének kutatója az évfordulóra írt történeti és eszmei elemzés-értekezésével tiszteleg nemzeti imánk előtt, melyet folytatásokban közlünk.

***

Felmerül a kérdés: Ki vagy kik, milyen jogszabály vagy törvény, esetleg közmegegyezés vagy népakarat dönti el azt, hogy melyik megzenésített vers vagy költemény lesz egy nemzet, egy nép himnusza? Erre nehéz választ adni. Egy biztos:

a magyar Himnuszt a magyar közmegegyezés tette nemzeti imádsággá.

1903-ban ugyan Rátkay László országgyűlési képviselő törvényjavaslatot nyújtott be a magyar nemzeti himnusz ügyének törvényes rendezésére – szövege szerint: „Kölcsey himnusza az egységes magyar nemzet himnuszává avattatik” – és a magyar Országgyűlés elismerte a Himnusz hivatalosságát, de a törvényjavaslatot Ferenc József osztrák császár és magyar király nem szentesítette.

A sors iróniája, hogy a Himnusz csak a rendszerváltás folyamatában, 1989. október 23-án vált hivatalosan Magyarország himnuszává,

hiszen az Alkotmánymódosításról szóló 1989. évi XXXI. törvény kimondja: „A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Ugyanezt mondja ki Magyarország 2012. január 1-jén hatályba lépett új Alaptörvénye is.

A Himnusz születésének, történetének és himnusszá válásának tárgyalásánál nem lehet megkerülni Vörösmarty Mihály Szózat című versének születését, történetét, Egressy Béni zenéjével – majd később Liszt Ferenc zenei átdolgozásával –, hiszen a két vers és a két zenemű erőteljes eszmei és közéleti párhuzama óriási hatást gyakorolt a reformkori magyar közgondolkodásra és a mai magyar közéletre egyaránt. Tekintsük át most ezt a történelmi párhuzamot!

Kölcsey a Himnuszt 1823 elején fejezte be, Erkel 1844-ben írt rá dallamot, Vörösmarty Mihály a Szózatot 1836 elején írta Pesten, 35 éves korában, Egressy Béni 1843-ban zenésítette meg.

Kölcsey a Himnuszt a magyar reformkor előestéjén, a történelmi Magyarország erőteljes fejlődése előtt, míg Vörösmarty a Szózatot a magyar reformkor szenvedélyes, eseménydús korszakában írta. Vörösmarty komótosan dolgozott mindig, a Szózat megírásakor is. A kezdő sorokat az első kéziraton még így fogalmazta meg: „Hazádhoz, mint szemedhez, /Tarts híven oh magyar,/ Bölcsőd és sírod az neked…” Nem volt megelégedve ezzel a megfogalmazásával, így másik papírt vett elő, majd sok töprengést követően megszületett a végleges változat: „Hazádnak rendületlenűl/Légy híve oh magyar,/ Bölcsőd az s majdan sírod is,/ Melly ápol s eltakar.” Szerencsés verskezdet, hiszen sikerült megtalálnia a kulcsszót: „rendületlenül”.

A Szózat szerkezete emlékeztet a Himnusz felépítésére, hiszen a befejezés Vörösmartynál is a kezdősorok variációs megismétlése, illetve a szakaszos középrészben Vörösmarty is előbb a honfoglalás és a török elleni harcok dicsőségét idézi fel, majd egész strófát szentel a szabadságháborúknak, melyek Hunyadi csatái után csak a Habsburg-ellenes küzdelmek lehetnek. Ezután Kölcsey „balsors” szavának variánsa, a „balszerencse” következik.

Vörösmarty folytathatná Kölcsey eszmefuttatását a magyarság hanyatlásának és szenvedéseinek költői ábrázolásával, ehelyett dacos kijelentést tesz: „Él nemzet e hazán.”

Az „ezredévi szenvedés” Vörösmartynál csupán hivatkozási alap, hogy – Kölcsey kegyelmet gyakorló Istene helyett – a nagyvilághoz forduljon, minden bűntudat nélkül, az élet-halál alternatíva eldöntéséért. A döntést Vörösmarty konkrét érvekkel próbálja befolyásolni, de nem a vezeklés passzív erkölcsi súlyára hivatkozik, mint Kölcsey, hanem a magyar nemzet pozitív erényeire, az „ész, erő és oly szent akarat” erőfeszítéseire, melyek akár a „jobb kor”-t is kiérdemelhetnék. Vörösmartynál az alternatíva véresen komoly: élet vagy a „nagyszerű” halál.

Vörösmarty szerint csak reális veszély ösztönözhet nagy tettekre és rendületlen elszántságra egy nemzetet.

A magyar nemzetet fenyegető reális veszélyt nem enyhíti és nem szépíti meg „az ember millióinak gyászkönnye”, s halál „nagyszerű” jelzője sem. Vörösmarty korában a „nagyszerű” jelző nem valamiféle magasztosat jelentett, hanem a teljes pusztulást. Éppen ezért fogalmazza meg Vörösmarty a korparancsot: „Légy híve rendületlenűl hazádnak, oh magyar…”

Látható tehát, hogy Vörösmarty Szózatának eszmerendszere és eszmemenete számos ponton érintkezik Kölcsey Himnuszának mondanivalójával, csak Vörösmarty Kölcsey Istene helyett kortársaihoz fordul, és erkölcsi felhívás nyelvén fogalmazza meg a Szózatot. Mindemellett Vörösmarty költői érzékenysége magába szívta a régi magyar századok gondolatait, tapasztalatait. S persze gróf Széchenyi Istvánét, hiszen igen könnyű párhuzamot találni Széchenyi Stádium című művének, illetve Vörösmarty Szózatának sorai között:

 

 

Széchenyi: STÁDIUM 

                       

 Vörösmarty: SZÓZAT
Hunnia,

annyi viszontagságok közt

És annyi balszerencse közt,

oly sok viszály után

 

csekély száma mégis él megfogyva bár…, de törve nem,

él nemzet e hazán

 

Hunnia szebb sorsra méltó

 

még jőni fog egy jobb kor
feküdjünk mi is…

nemzeti sírgödrünkbe

 

a sírt, hol nemzet sűlyed el
mi mint magyarok

egykori sírhantunk

fölött soha ne érdemeljünk-e

a később élendő nagy nemzetek

emlékezetében néhai nagyságunknak

egy érdem-emlékét is?

 

S a sírt, hogy nemzet sűlyed el,

Népek veszik körül,

S az ember millióinak

Szemében gyászkönny ül.

 

Kölcsey Himnusza az Aurora évkönyv 1829. évi kötetében jelent meg először, a Szózat ugyanott az 1837. évi kötetben.

Szövegük 1832-től Kölcsey, 1840-től Vörösmarty munkáinak gyűjteményes kiadásaiban is olvasható. Egyenlő eséllyel bírtak tehát, hogy a magyar és a nemzetközi köztudatban elfoglalják megillető helyüket. A két nemzeti költemény sorsa mégis különböző. A Himnuszt ugyanis, mint becses irodalmi művet tartották számon, a Szózat viszont igen hamar valóságos nemzeti közkinccsé vált, és szövege – majd pedig dallama – sokáig nagyobb hatást gyakorolt a magyar emberekre, mint a Himnuszé. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar reformkor nem annyira Istenhez fohászkodni, mint inkább honfiúi felhívásokhoz akart igazodni.

A Szózat a legszélesebb körben elterjedt Magyarországon, emlegették, hivatkoztak rá, szavalták, cikkekben idézték, 1839-től pedig már énekelték Egressy Béni (első) dallamára, és előadása a nagy magyar hazafiak tiszteletére adott fáklyás ünnepségeken elmaradhatatlan volt.

(Folytatjuk)