A Valentin-napról köztudott, hogy ilyenkor szerelmes üzenetet illett és illik ma is küldeni szívünk választottjának. Ám napjainkban, ha véletlenül betekintést nyerünk a „legszerelmesebb” korosztály, a mai serdülők és fiatalok hangulatjelekkel tarkított szegényes szókincsű üzenetváltásába, bizonyára elszomorodunk azon, hová fajult a levélírás kultúrája, ha beszélhetünk még egyáltalán ezzel kapcsolatban kultúráról.
Eleinknél a levélírásnak szigorú szabályrendszere és kultúrája volt. A 19. században Európában soha nem látott mértékben elterjedt a levélírás divatja. A levelezés a társas érintkezés egyik közkedvelt formájává lépett elő, népszerűségét előmozdította a posta forradalma, s az, hogy a segítségével a gratulációtól a lánykérésig mindent el lehetett intézni. A családi levelezést gondosan meg is őrizték, s amennyiben fennmaradt, a megsárgult lapokat olvasgatva egész családtörténeteket ismerhetünk meg belőlük.
Azonban a levelezésnek, s így a szerelmi levelezésnek is szigorú illemszabályai voltak, amit tanulni kellett, s ebből adódóan komoly igény mutatkozott a szerelmi levelezés mikéntjét ismertető könyvek iránt is.
Ezt kielégítendő 1882-ben például megjelent egy tengeri kígyó hosszúságú címmel büszkélkedő könyv, nevezetesen:
„A szerelem szótára és kalauza. Szólamok, kifejezések, bókok; történelmi, hitregei adalékok átalán; a szerelemre való ismeretek gyűjteménye; annak különféle viszonyaira alkalmazott levelezési mintákat, és a házasságra vonatkozó életelveket, tanácsadásokat tartalmazó függelékkel. Hazai és külföldi források alapján összeállította V. J.”
Akinek ezek után még marad bátorsága folytatni az olvasást, annak elárulom, hogy a diszkrét monogram nem mást rejt, mint Vajda János költőnket, aki gyakran publikált a nagy olvasottságnak örvendő női lapokban, s már korábban is adott ki levelezőkönyvet „Hölgyek titkára” címmel. Mindez arra enged következtetni, hogy a költészet akkoriban sem volt éppen túlzottan jövedelmező tevékenység, az ilyen jellegű kiadványok viszont keresettek voltak és ebből adódóan hoztak is szerzőjüknek a konyhára. Itt kell még megjegyezni, hogy bár Vajda ebbéli minőségében nagyon bölcs tanácsokat adott ugyan „a szerelemre és a házasságra vonatkozó életelvekkel” kapcsolatban a hölgyolvasóknak, a saját magánélete viszont nem volt éppen felhőtlennek mondható.
Néhány évvel később a lankadatlan igényt bizonyítandó bizonyos Bánfalvy Róza tollából is megjelent csupa használható jó tanáccsal egy hasonló célt szolgáló kiadvány a beszédes „Mit feleljek?” címmel. Nem lehetünk bizonyosak benne, hogy nevezett személy valós-e, vagy Vajda esetéhez hasonlóan egy álnév mögé bújt ismert szerzőt takar, aki ugyancsak jövedelemkiegészítésként vállalkozott a címben szereplő költői kérdés megválaszolására és egyben a vívódó hajadonok erkölcseinek megóvására. Ennek érdekében mindenesetre
a szerelmi levelezés szabályai között elsőként említi, hogy tiszta lelkiismerettel csak a jegyesek levelezhetnek, ők is csak szülői engedéllyel és felügyelettel, s a félreértések tisztázása végett: az a hajadon, aki anyja tudta nélkül titkos levelezésre adja a fejét, a becsületét kockáztatja.
Itt jegyezzük meg, hogy Puskin Tatjánája bizonyára nem olvasta ezeket a megszívlelendő intelmeket, különben nem ragadtatja el magát annyira… A férfi ugyanis vallhatott szerelmet levélben, a leánynak azonban ez nem volt megengedett. A taktikázás viszont annál inkább, mint ahogyan azt példák is mutatják. A szerelmi levelezési útmutatók olvasói gyakorlati tanácsokat kaptak konkrét élethelyzetekre, például, hogy miként kell kiugratni a nyulat a bokorból, azaz nyilatkozásra bírni az attól vonakodó ifjút, hogyan kell vele tudatni, hogy vetélytársa is akadhat, amennyiben nem szánja el magát, hogy becsületes szándékait közölje az aggódó szülőkkel, továbbá, hogy miként kell elhárítani a tolakodó, nem kívánatos közeledőket és hasonlók.
Természetesen a nőnevelés oszlopának számító Kalocsa Róza sem hagyhatta figyelmen kívül a levelezés témáját, 1884-ben megjelent „Az illem könyve” című munkájában ugyancsak kitér annak mikéntjére, az illemszabályok ismertetése mellett külön hangsúlyozva azonban a magyar nyelv és a helyesírás tökéletes ismeretének fontosságát! Lám, tudott valamit Róza, kár, hogy mára feledésbe merültek az intelmei…
De térjünk vissza a szerelmi levelezésre és nézzük meg, milyen mintát közöl egy bimbózó stádiumban lévő kapcsolatban a levélváltásra vonatkozóan néhány évtizeddel később az 1917-ben megjelent „Szívek tolmácsa – Szerelmi levelező” az illemtudó hajadonok számára. Itt már kicsit azért enyhült a szigor, a fiatalok az olvasottak alapján ugyanis még nem jutottak el a jegyességig, de már levelet váltanak, bár itt is szigorúan az illendőség keretei között, mert mint kiderül, a fiatalember levelét látták a szülők is, akik a válaszlevél tartalmára is áldásukat adták. Íme:
„Becses sorait épen most kaptam, s legkevésbé okoztak nekem azok alkalmatlanságot, sőt örömem kell kifejeznem az iránt, hogy olyan szívesen emlékezik reám, s nem feledte el megismerkedésünket. Sorait szüleimmel is közlöttem, kik Önt már régebben ismerik, mint jóravaló fiatalembert, s egyáltalán nem ellenzik szíves látogatását. Csöndes családi körünkben mindenkor szívesen látjuk. Én pedig csak örvendeni tudok, ha valakinek élvezetes perczeket szerezhetek. Addig is, míg a legközelebbi mulatságon találkoznánk, melyben mi biztosan részt fogunk venni, remélem ön is, szívesen várja őszinte tisztelője: B. Anna”
Jó lenne tudni, hogy végződött Anna és a szülők által „jóravaló fiatalembernek” titulált ifjú románca, csak remélni tudjuk, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Egy biztos, nagyot változott a világ azóta, hogy ezeket a sorokat papírra vetették, s bár azon lehet vitatkozni, hogy akkor volt-e jobb a világ vagy most, ám egy bizonyos, hogy azokat a gondosan megőrzött és szalaggal átkötött leveleket nosztalgiázva elő lehetett venni és olvasgatni évtizedek múltán is, a mai sms-üzeneteket viszont nem, bár a levelezés elsilányulása miatt igazából nem is lenne érdemes.
(Felhasznált irodalom: Szécsi Noémi, Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete)
