A február 25-i emléknapról az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata rendelkezett. Az emléknap időpontja arra utal, hogy 1947-ben ezen a napon tartóztatták le a szovjet megszálló hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, annak dacára, hogy a politikust országgyűlési képviselő lévén védte mentelmi joga. Az akció a kommunistáktól még távolságot tartó erők megfélemlítését szolgálta.
A szovjetellenes kémkedéssel és ellenkormány alakításával megvádolt Kovácsot 1951-ig magyarországi és ausztriai börtönökben őrizték, majd 1952-ben a Szovjetunióba vitték, s bírósági tárgyalás nélkül 25 év kényszermunkára ítélték. 1955 novemberében átadták a magyar hatóságoknak, de szabadságát csak 1956 áprilisában nyerte vissza. Az 1956-os forradalom idején földművelési miniszterként, majd államminiszterként tagja volt a Nagy Imre-kormánynak.
A forradalom leverése után kereste a kiegyezés lehetőségét, de amikor világossá vált számára, hogy ez nem lehetséges, visszavonult. 1958 novemberétől haláláig országgyűlési képviselő volt, de betegsége miatt ténylegesen nem politizált. 1959. június 21-én halt meg, a szovjet hatóságok 1989-ben rehabilitálták.
A kommunizmus áldozatairól először 2001. február 25-én emlékeztek meg az Országgyűlésben és az ország középiskoláiban. Azóta is minden évben sor kerül az emlékünnepségekre, emlékeztetőként és figyelmeztetőként a korszak történéseire és a tanulságok levonására.
Azóta felnőtt jó néhány nemzedék, akiknek számára szerencsére már semmit sem mond a csengőfrász, vagy a fekete autótól való rettegés (ez alatt az az eljárás értendő, amikor az ÁVH emberei – többnyire az éjszaka leple alatt – becsöngettek, majd berontottak a kiszemelt lakásába, és elhurcolták az áldozatot. A ház előtt többnyire egy fekete, Pobjeda típusú autó várakozott). Én pedig azon gondolkoztam, miként lehetne nekik bemutatni ezt a kort, s az első pillanatban három példa jutott eszembe, egy film-, illetve olvasmányélmény és egy, ezt a sötét korszakot leginkább megtestesítő épület.
Szerintem Makk Károly Szerelem című, az ötvenes évek koncepciós pereit idéző filmjét kötelezően le kéne vetíteni a középiskolásoknak. A rendező Déry Tibor két elbeszélését ötvözte egy forgatókönyvvé. Irodalmi és történelmi tény, hogy az író saját sorsa szolgált alapul a novellákhoz. Amikor 1957-ben, hatvankét évesen Déryt börtönbe zárták a forradalom alatti írásaiért, beszédeiért, már nem remélhette, hogy az édesanyját viszontlátja. Az idős asszony életét kímélendő el kellett titkolni előtte, hogy a fia börtönben van.
A Déry Tibor művei készült forgatókönyvet a hatalom politikai okokból hat évig nem engedte megvalósítani. Az engedély azután érkezett meg, hogy 1969-ben a ZDF nyugat-német köztelevízió az írótól megvette a forgatókönyvet, s a rendezésre felkérte Makk Károlyt. A rendező szerint a magyar politikai vezetés el akarta kerülni azt a világraszóló botrányt, hogy egy Magyarországon betiltott forgatókönyvből német film készüljön, ezért engedélyezte annak elkészültét.
A film, nagyrészt a cenzúra miatt megváltoztatta a történet idejét. A cselekmény szerint János politikai okokból börtönbe kerül az ötvenes években. Felesége hűségesen várja a férjét, miközben elhiteti anyósával, hogy a fia filmet forgat Amerikában, ezért annak nevében leveleket és ajándékokat küld az idős asszonynak. Közben felhívják a feleség figyelmét: ha nem akar bajba kerülni, jobban teszi, ha elválik, s az állásából is kiteszik. A család régi barátai félnek, ezért elzárkóznak a segítségre szoruló nő elől. 1953-ban Jánost szabadon engedik, bár a körülményekre jellemző módon először azt hiszi, kivégezni viszik. A hivatalos iraton a „Letartóztatás oka” kezdetű pontozott sor üresen maradt. Amire János kiszabadul, az édesanyja már nincs az élők sorában.
Makk Károly rendező Sztálin 1953-as halálával jelöli meg a börtönből szabadulás évét. (A hatalom hihette, ha akarta, hogy a Rákosi-korszakról van szó, a néző számára pedig Makk apró jelzést rejtett el: egy padon az Esti Hírlap című délutáni napilap fekszik, amely 1957-től jelent meg.)
A recski kényszermunkatábor is ugyanebben az évben szűnt meg. A tábor egykori rabja, Faludy György Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi regényében így jellemzi az 1953 szeptemberében történt szabadon bocsátások légkörét: „A Magyar Népköztársaság nevében bocsánatot kérek öntől azért az igazságtalanságért, jogtalanságért és méltatlanságért, melyet el kellett szenvednie“ – mondta neki az őt szabadon bocsátó tiszt, miközben figyelmeztette, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságuk körülményeiről, helyéről, okairól bármit is elárulnának. Azt a „tanácsot“ kapta, hogy a kérdezősködőket jelentse fel, közvetlen hozzátartozóinak pedig mondja, hogy tanulmányúton volt a Szovjetunióban. Ismert jelszó volt: „Hallgatsz a sírig vagy te kerülsz sírba!”
Faludy a náci haláltáborok kegyetlenségével vetekedő recski táborban szerzett élményeit idéző könyvben méltó emléket állít a tábor sokat szenvedett foglyainak. A munkatábor gyötrelmeit a szellem erejével élte túl. Az elviselhetetlen körülményeket, a nehéz fizikai munkát, a veréseket, a kínzásokat és az éheztetést az esti beszélgetések, filozofálgatások ellensúlyozták és mentették meg életét.
Faludy azonban nemcsak Recsket járta meg, hanem azt az épületet is, amelyet harmadikként említenék, a borzalmak házának minősített Andrássy út 60-at is, ennek a korszaknak az egyik legsötétebb jelképét. Az épület a diktatúra legkegyetlenebb színtere volt a kommunizmus évei alatt. Ma a Terror Háza Múzeum működik benne, amely a XX. századi diktatúrák áldozatainak állít emléket.
A kommunisták hatalmát biztosítani hivatott politikai rendőrség vezetője, Péter Gábor kifejezetten ezt a házat kérte a szervezet főhadiszállásának. A későbbi ÁVO és ÁVH emberei átalakítási munkálatokba kezdtek. Ennek oka az volt, hogy az egyre növekvő számú fogvatartottat nem tudták már a cellákban elhelyezni. A környező épületek alatti pincéket is birtokba véve, pincebörtön-labirintust alakítottak ki az Andrássy út 60. szám alatt. A kommunista rendszer ellenségeinek kikiáltott embereket itt kínozták halálra, kergették öngyilkosságba vagy csikartak ki belőlük vallomásokat a legkegyetlenebb eszközökkel.
Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségéről és különösen durva módszereiről. A kihallgatások során a legembertelenebb fizikai, lelki kényszert alkalmazták minden letartóztatottal szemben. Általános volt a vég nélküli kifárasztás, verés, gúzsbakötés, összerugdosás, földre teperve talpalás, sóval etetés utáni WC-ből itatás, éheztetés, az őrizetesek fejére rögzített csöpögtető berendezéssel való sanyargatás, éjjel-nappal bilincsben tartás, alvástól való eltiltás. Az egyik legszörnyűbb dolog Rákosi utasítására a papok kihallgatása céljára használt, árammal telített feszület volt, melyet az őrizetbe vett papokkal megcsókoltattak. Amikor 1953-ban megkezdődött az ÁVH-s vezetők elleni fellépés, sokan közülük inkább öngyilkosságot követtek el, tudván, hogy mire számíthatnak volt kollégáiktól.
A kommunista diktatúrák értékelése, az áldozatok felkutatása és számbavétele a történettudomány feladata, a téma nem lezárt, a számadatok nem véglegesek, a közelmúlt folyamatos viták tárgya.
Közép- és Kelet-Európában a rendszer áldozatainak száma elérheti az egymilliót, ennyi ember vesztette életét kivégzés által, éhínség miatt, kényszermunkatáborban. Jóval többre tehető azonban azok száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg nyomorított meg. A diktatúra áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, megbélyegeztek, kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit társadalmi vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől.
