A balogfalai Dósa Gizellát 1947 hideg telén telepítették ki családjával együtt Csehországba, ahová fiával, Tiborral 2012 szeptemberében ismét ellátogatott, hogy visszaemlékezzék az akkori borzalmakra. Hazatérésük után ültek le, s idézték vissza az akkori eseményeket. Gizi néni 88 éves korában, tavaly ősszel távozott az élők sorából.
A beszélgetés 1. része ITT, a 2. része pedig ITT olvasható.
Mi fogadta őket itthon? Ki lakott a házban? Hogy nézett ki a porta?
Akkor nem lakott senki a házunkban. Először romániai szlovákok voltak. Anyuka a rokonságot látogatta meg, mivel itt volt Erzsi nene, Kisgömöribe és Hegymegre is elment, mind összejárta a rokonságot. Úgyhogy, azt hiszem, hogy egy hétig voltak itthon Rozál nénivel, majd visszajöttek. Krumpliásás ideje volt akkor, mert a gazda mondta nekik, hogy a legrosszabb időpontot választották, amikor legtöbb a munka. Ott már a gép ásta ki a krumplit, és nekünk csak a gép után kellett összeszedni őket. Anyuka azt mondta a gazdának, hogy ő maga helyett keres munkaerőt arra az időre, míg ellesznek.
Dubaj Margit néni járt ki a faluból, mert talán ott náluk nem volt krumpli, a birtokon több munkás volt, és addig ő járt anyuka helyett a krumplit szedni. Rozál néni helyett meg az az asszony járt addig, aki az őrházban lakott. Csehül és németül is jól beszélt, a gyerekekkel inkább németül beszélt. Őt a gazda kerítette arra az időre. Elment a nyár, gyorsan elmúlt. Már a rádió is mondta, hogy hazajöhetünk, és apuka megrendelte a vagont. Először én, Rozál néni meg Laci bácsi, meg Miska jöttünk haza. Apuka még ott maradt és őrizte a mi, valamint a Rozál néniék holmiját is. De nekik nem volt, csak egy szobabútoruk. Megérkezett a vagon, bepakoltak mindent, és ők úgy jöttek a vagonnal. A vagont meg közben leakasztották a szerelvényről Galgócon (Hlohovecen), mert elnézték, hogy annak Blhovce-re kellett volna menni. Végigtelefonálgattak mindenfelé, hát ide is telefonáltak. Innen adták nekik az információt, hogy a helyes célállomás nem Hlohovec, hanem Blhovce és hogy Fryšava volt az indító állomás, ott volt bevagonírozva.
Mikorra értek haza?
Este 11 órára érkeztem meg két olyan bőrönddel, hogy több volt a súlyuk, mint az enyém. Senki nem jött a vonaton, csak egy vasutas, egy nagy, derék vasutas. Ismeretlen volt. Ő is Balogfalára jött. Klément Mari néniéknél letettem a kapuban a bőröndöket, hogy megállok, és beszólok hozzájuk. Bárcsak beszóltam volna hozzájuk! Még akkor a fiukat, Józsit élve találtam volna. Ez 1948 január 18-án volt, éjszaka 11 után. Ő meg 19-re virradóra halt meg. Mentem tovább, akkor már a vasutas után, aki szintén a Felvég felé tért le, s Dubaj Józsi bácsi házába tért be.
Én meg mentem fel Garas Erzsi nenéékhez. Hát ahogy megyek, a Duncso, a kutyánk jött ki elém. Úgy ember nem tud örülni a régen látott barátjának, mint ő örült nekem. Naponta megtette az utat a nagy hóban a házunktól Erzsi nenéig. Úgy írta nekem egyszer Dubaj Bözsi, hogy a portánkon a nagy hóban csak a kutyánk nyoma van kitaposva az úttól a bejáratig. Ő tudta, hogy oda tartozik, és hogy a háziaknak el kellett menniük, de az ő feladata, hogy akkor is őrizze a portát, amikor nincsenek itt. A mellső lábait rátette a vállamra, úgy csókolgatott össze. De honnan tudta ő, hogy én vagyok, hiszen már egy éve nem látott? Úgyhogy Erzsi nenéékhez bezörgettem, felköltöttem őket. Megírtuk, hogy majd jövök haza, de hogy mikor érek haza, azt nem írtuk meg. Mamáék csak egy hétre utánam jöttek meg nagyapával és Zolival.
Erzsi nene, ahogy kinyitotta az ajtót, felkiáltott, hogy: Jaj, a Giza jött haza! Felkeltette Józsit és Margitot is, meg Berzét is, mert már akkor ő is ott volt náluk. Margitnak volt a férje. Beszélgettünk hosszan az éjszakában. El kellett mindent aprólékosan mondanom. Józsi még meg is jegyezte, hogy mertél már ilyen nagy kofferokkal elindulni egyedül? A vonaton is több helyen át kellett szállni, mert egyenes vonat nem igen járt még. Fryšaván felültünk és már mindjárt Hrušovanyban át kellett szállni, majd Břeclavban, Pozsonyban, Zólyomban és Füleken.
A házukban lakott akkor valaki?
Hornyák Miskáék laktak a házban, akik „Magyar”-ból jöttek át ide. Apuka rám bízta, hogy szóljak Gyula sógornak, hogy menjen le Feledre a Járási Hivatalba, hogy sürgősen intézze el, hogy a házat és a portát visszakaphassuk. Másnap reggel mentem mindjárt Kisgömöribe. Akkor a kutya már idelent volt Erzsi nenénél, a másiknál. Akkor is, még Orbán Jani bácsi is mondta, hogy ne hagyd már magad annyira összenyalogatni a kutyával. Mondom neki, ember nem tud annyira örülni nekem, mint ez a jószág örült, ahogy észrevett, hogy megjöttem! Emberben nincs annyi szeretet, mint ebben a kutyában!
Nagy Erzsi nenéhez is bementem, beszóltam neki, hogy megérkeztem szerencsésen! Kilenc óra felé ment a vonat Várgedébe, és onnan gyalog Kísgömöribe. Mentem Annusékhoz és Gyula sógorhoz. Tudod, akkor amikor minket kivittek, Gyula nagyon megfázott. Azt hitték, hogy tífusza lesz. De nem tífusz volt, bár arra kezelték, mert nagyon magas láza volt. Hanem a tüdeje a magas lázban megpörkölődött. Göndör Etelka néni, Göndör Anna néninek az anyja és Soltész Mariska ott ülnek, és koszorú van náluk. Ki halt meg? Klément Józsi, mondják. Józsi bácsi? Dehogy, a fia, Józsi, a gyerek, még tegnap este! Ott voltak náluk, beszélgettek, s egyszer csak felugrott Józsi a székről és szaladt ki. Volt nekik kint egy körtefa, abba belekapaszkodott, aztán ott összeesett, agyvérzést kapott és meghalt. Mari néni, az anyja, azt mondta, hogy már annyira várt benneteket, hogy megjöjjetek!
Nekem is nagyon rossz volt, hogy itt mentem el a házuk előtt, be is akartam menni, de aztán mégsem költöttem fel őket. De tudod, a házuk akkor volt javítás alatt, és azt gondoltam, biztos hátul a kamrában alszanak valahol. Még akkor csengő nem volt, hogy becsengetne az ember. „Ha kiabáltál volna, biztos felébredtem volna”,– mondta Mari néni. Ahogy jöttem haza, bementem hozzájuk, és Józsi már a ravatalon volt. – „Jaj Mari néni!” – sivalkodtam. – „Jaj, de várt már benneteket Gizi! Jaj, de várt már” – mondta. Eltemettük őt, és apukáék úgy egy hét múlva jöttek meg. A házban nem lehettünk, mert laktak ott. Mari néni mindjárt felajánlotta, hogy menjünk akkor hozzájuk. Nekik is jobb lesz, ha ott leszünk velük.
Én meg Nagy Erzsi nenénél voltam addig, míg a helyzetünk nem oldódott meg. A fia, Nagy Józsi, azalatt halt, meg, míg mi kint voltunk „Cseh”-ben. Élt 19 évet, meghalt 1947 július 28-án! Előtte még ő is volt kint nálunk. Úgy emlékszek rá, hogy a szőlőben voltunk kint, úgy júliusban. Václavnak olyan szőlője volt, hogy már akkor lehetett szedni. Csak látom Erzsi nenét, olyan világos drapp kendővel a fején és kék ruhában jött felénk. Csörtettem a szőlőn keresztül feléje. „Erzsi nene, Erzsi nene!” – kiabáltam. Náluk voltam, ahogy megjöttem. Hazajöttünk januárban, majd húsvétkor, nagyszombatról vasárnap virradóra azt álmodtam náluk, ahogy aludtam a sezlonon, mintha Klémentékhez jöttem volna, Józsi ott ült az asztalnál. – „Ej Józsi, te meg itthon vagy? Azt mondták, hogy te meghaltál? Hogy volt a sorod?” – „Tudod-e Gizi, ott ültem a sezlonon, nagyapa oda jött mellém, hogy ő engem elvisz. Még én fel is ugrottam, kiszaladtam az udvarra és kiabáltam, hogy nem megyek nagyapával. De már csak az ajtóig, az ablakig jutottam, de már megfogott engem!”
Az ő nagyapja?
Klément Lajosnak hívták, a Józsi bácsi apja. „Csak a körtefáig tudtam menni, ott megfogott nagyapa!” – mondta. Aztán azt mondtam Józsinak, hogy: „Jaj Józsi, nagyon szép feltámadási körmenet volt tegnap este! Még lampionokkal mentünk!” Azt válaszolta, hogy: –-„Gizi, a miénk még szebb volt! Az Úr Jézus ment elöl, mi meg mentünk utána!” – „Nagyon szép síremléket csináltattak neked! Szép felirata van”.
„Életed tavaszán / Hagytál itt bennünket, Utánad örökké bú / Emészti szívünket.
Az az egy vigaszunk / E nagy bánatunkban, Viszont látjuk egymást / Békés otthonunkban!”
Itt nyugszik Klément József, Élt 27 évet, meghalt 1948 január 19-én.
Ő azt mondta rá, hogy: – „Hát ilyen buta vagy Gizi! Nem is jövök én már többet hozzád el!” Ahogy kiment a szobából, akkor mozdult meg a kopogtató az ajtón, és arra ébredtem fel. Nekem az egész álom megvolt, és azóta is pontosan emlékezem rá. Én forgolódtam, sóhajtoztam a dunyha alatt, és Józsi bácsi meg is kérdezte, hogy mi bajom van? „Jaj Józsi bácsi, itt volt Klément Józsi nálam!” „Ne beszélj már, hogy lett volna itt!” Elmondtam nekik is, hogy volt az álmom. Másnap, ahogy kijöttem, Mari néninek is elmondtam. Azt mondta, hogy pontosan úgy történt, ahogy mondom. Józsi kilenc évvel idősebb volt tőlem. Azért is viseltem gondját Mari néninek egész életében, mert ezt soha nem tudtam elfelejteni, ami akkor történt. Elkezdődött itthon is az élet. A házunkból Pista bácsi átjött apukához és azt mondta, hogy: – „Szomszéd, úgy gondoltuk, hogy mi elleszünk az első házban, a konyha meg közös lesz, maguknak meg oda adjuk a hátsó szobát meg a külső kamrát! Hogy maguk is a magukéban legyenek!” Át is hurcolkodtunk. Jóban is voltunk, és szépen megvoltunk egymás közelségében.
Apuka hajtotta a dolgokat, és mindent vissza is kapott. Mindig járt Rimaszombatba, és folyton intézkedett. Az egész birtokot is visszaszerezte. Még az állatokért is kapott négyezer koronát. Sokáig együtt laktunk, egyszer aztán őket, mivelhogy Magyarországról jöttek, ők meg Sőregről, kivittek Magyarországra embereket, oda átvitték őket. A Serét Laci bácsi házukból is, a Lukács Laci bácsi házából is, meg még a többiekből is, ahol ilyenek laktak.
Csehországból akkor az összes család szerencsésen hazaérkezett? Nem maradt ott senki?
Egyedül Szabó Jani bácsi lánya, Hermin, ő férjhez ment ott, de ő aztán meg is szakította a kapcsolatot az itthoniakkal, a családjával is. Dósa Barna bácsi meg ott ismerkedett meg a feleségével, Irénkével és ők már a Csallóközben, Mihályfán telepedtek le.
Voltak-e azóta ezeket a családokat Csehországban meglátogatni?
Kétszer is voltam arra. Egyszer, amikor arra voltunk kirándulni, és ahogy beértünk a faluba,akkor vettem észre, hogy hol is vagyunk. Meg a vasúti átkelőben is álltunk, mert vonat jött, és onnan lehetett látni a házakat is, ahol éltünk. Másodszor meg, amikor Ádám Izolda nénivel voltunk arra, és elmentünk Brünnbe is, ahol Alfonz katona volt. Ez 1962-ben volt. Amikor a kaszárnyába beértünk, azt mondták, hogy Alfonzt bevitték Brünnbe, mert akkor volt egy kiállítás. Így mentünk tovább mi is Brünnbe. Elmentünk Fryšavára is, az út mellett körtefák voltak tele érett körtékkel. Szedtünk és ettük. Csak az a híja volt, amit mi leszedtünk belőle.
Bementünk a faluba, és körbementünk a falun. A tanyára már nem mentünk ki, csak a gazdánk unokája lakott a faluban, oda bementem, de az anyósa volt csak otthon. Mert, hogy Karel bement Brünnbe, mert Ausztriába szeretett volna menni, ugyanis ott lakott a mostoha testvére. A gazdánknak a lánya volt az anyjuk, az anyjuk meghalt és az apjuk újra nősült. Azt már nem tudom, hogy úgy voltak-e mostoha testvérek, hogy egy apjuk volt, de anyjuk nem. Ők ketten voltak testvérek, Herman meg Karel. Karel volt az idősebb és Herman meg a fiatalabb. Amikor bejött ez a világ, az apja az elment Ausztráliába, mert az ő apja ott nagy kertész volt, nagy mezőgazdasági földterülettel rendelkezett. Oda ment, hogy ő majd ott folytatja a gazdaságot. Karel bement Brünnbe a papírokért. Három kis vézna gyereke volt, akár az ujjaim, olyan soványak voltak. Csak a nagy gatya volt rajtuk. Az anyósa mondta, hogy ő még emlékszik rám, amikor itt voltunk a Nový Dvůron.
Elmesélte, hogy vannak, és mi is elmondtuk, hogyan is élnek az otthoniak. Volt még egy testvére a gazdánknak bent a faluban, de hozzá már nem mentünk be, azóta is nagyon bánom, hogy nem találkoztunk vele. Ő még akkor is írt nekünk, amikor hazakerültünk és megkért bennünket, hogy föltétlen tájékoztassuk őt az otthoni helyzetről majd. És apuka is írt neki, Liptákot kérte meg, hogy írja le, amit diktál neki szlovákul. Azt mondta, hogy nem baj, ha magyarul is írunk, mert neki a kis kocsmáros majd lefordítja a levelünket. Bementünk Hrušovanyba és onnan meg tovább Brünnbe. Már a vonatban ültünk, amikor a brünni vonat bejött, de már Karelt nem ismertem meg, vagy lehet az is, hogy nem ezzel a vonattal érkezett.
A többiek is tartották velük a kapcsolatot és meg is látogatta még őket valaki tőlünk?
Mikor voltunk a borkóstolón Znojmóban, akkor már nem álltunk meg ott. Bánom, hogy nem mondtam a Jenőnek, a sofőrnek, hogy arra mehetne hazafelé, mert semmivel sincs arra messzebb, mint Hrušovany felé, mert Mikulov előtt rátérhettünk volna a Břeclav–Kúty útra. Akkor csak messziről láttam, hogy hol is voltam 1947-1948-ban. Még Várgedéről is velünk volt Szabó Péter, ő ott született. Még előtte mondtam is neki, hogy „Ne félj Péter, ha arra megyünk a maškovici úton, majd én megmutatom neked, hogy hol is születtél! De hát ezt is csak messziről mutathattam meg neki.
Várgedéről is sokan voltak ott? Kik voltak onnan?
Azokkal mi együtt mentünk ki egy szerelvényen. Ők is ott voltak a faluban és a környéken. Szabó Péter szülei, a testvére is. Tóth Tomiék, az első házból a falu elején, ahol a kereszt van előttük. Julikáék, Mihályi Izukáék, meg még páran, de már elfelejtettem, hogy kik is. Bár ők kevesebben voltak, mint a balogfaliak.
Balogfaláról Magyarországra is volt valaki kitelepítve?
Nem. Innen oda senkit sem lakoltattak ki.
„Azzal, hogy Polgár Mihály elhagyott bennünket, egyedül már csak az anyukámban él a kilakoltatás emléke.Ha ő is elmegy, Balogfalán már nem lesz kérdés a Trianon, lakosságcsere vagy a kilakoltatás! A Ležák család fillérekért szerezte meg a birtokot a kilakoltatott németek után, és ez maradt belőle. Nagyon emberséges, jó család volt, de a sorsuk elég szomorú lett. Volt, aki Ausztráliában kötött ki, volt, aki Németországban, és volt, aki börtönbe is került. Akkor a faluban már csak az egyik unokájuk lakott, valamint az egyik öreg képen található Marianna lánya. Vele sikerült beszélnünk. Az anyukája Poltárról ment oda ki napszámosnak és ott is maradt” – zárta visszaemlékezését 2012-ben Dósa Tibor. 2018 novemberében édesanyja, Gizi néni is itthagyta ezt az árnyékvilágot, s magával vitte az akkori borzalmak emlékét is.
De legalább ez a rövid feljegyzés megmaradt tanulságul az utókornak.
