Ezernyolcszáznegyvennyolc március 15-e reggelén a Pilvax kávéházban a márciusi ifjak tizenkét pontban foglalták össze a követeléseiket. Szónoki fordulattal élve, ezek a pontok még a ma emberét is megszólítják, mert vagy máig sem teljesültek, vagy pedig naponta meg kell küzdeni értük.
A tizenkét pontról általában nem a társadalmi igazságosság jut az eszünkbe, pedig a követelések között ott van ez is. És pontosan ez a negyvennyolcas forradalom egyik nagy vívmánya, egy akkor már túlhaladott társadalmi berendezkedés megreformálása, hogy csak a jobbágyság eltörlését említsem, amivel az utolsók között voltunk Európában.
Bár ez nem volt a tizenkét pont között, de szerepelt ott más előremutató követelés. Ilyen volt például a hatodik pont, amely a közös teherviselésről szól. Akik tanultak történelmet, tudhatják, hogy a nemesi előjogok sarkalatos pontja az adómentesség volt. A közös teherviselés ennek felszámolását jelentette, azaz a nemeseket adófizetésre kötelezte.
Ma már természetesen nem a nemesi előjogokról szól a hatodik pont, hanem a szociális igazságosságról.
Elég belepillantani a statisztikákba, hogy lássuk, milyen irtóztatóra nyílt az a bizonyos olló, amely a leggazdagabbak és a legszegényebbek közti jövedelemkülönbséget mutatja.
A probléma nem is a gazdagodással van, ha az arányban van a befektetett energiával, valamint a tehetséggel. Magyarán, ha valaki annak az arányában gazdagszik, amennyit letesz a társadalom asztalára.
A gond ott kezdődik, amikor olyan vagyonokat látunk, amelyek mögött nincs semmiféle teljesítmény, csak a szürke-, illetve feketezónába átnyúló ügyeskedés. Vagy éppenséggel politikai kapcsolataik révén gazdagodnak meg, ami már-már feudális viszonyokat idéz.
Ilyenkor joggal háborodunk fel, és hagyja el ajkunkat pár nyomdafestéket nem tűrő szó. Számomra tehát ez március 15-e szociális üzenete.
