Az idei első díjátadó ünnepségen ismét megtelt az MTA díszterme ünnepeltekkel és ünneplőkkel, mert nem fogynak el a kitüntetésre méltók, akik munkájuk, művészetük, áldozatkészségük révén megérdemlik, hogy nevük ne menjen feledésbe, hanem megőrizze az utókornak a Magyarság Aranykönyve, amelyet ezúttal be is mutatott az ünnepséget levezető Böszörményi Gergely lemezkiadó, zenei producer, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke.
A díjátadás hagyományai szerint a Himnusz eléneklése után Klinghammer István akadémikus, a Magyar Örökség Bizottság elnöke köszöntötte a jelenlévőket. Bevezető gondolatai a magyar népzenéről, annak közösségépítő erejéről szóltak.„Hiszem, hogy az együtt énekelt népdal a közösségépítés legegyszerűbb, és talán legszebb eszköze. Védelmet nyújt az elidegenedés ellen és iránytűt jelent a globalizáció idején.”
A közösség zenében őrzött hagyományára azonnal példákkal szolgált Lőrincz Sarolta Aranka Ipolybalog krónikása, akinek éneke különösen megörvendeztethette földijét, Pásztor Bélát, akit az ünnepség első kitüntetettjeként hirdetett ki Poprádi Géza, az OSzK volt főigazgatója, munkásságát pedig Zongor Gábor önkormányzati szakértő méltatta.
A magyar közélet egyedülálló, szinte megfejthetetlen jelenségének nevezte a 81. évét éppen betöltött Pásztor Bélát, aki családjával 1946 januárjában menekült a kitelepítés elől Ipolybalogról az Ipoly jegén át Ipolyvecére, míg a maradó rokonokat a csehszlovák hatóságok a Szudétákba toloncolták.
1948-ban az akkor Veresegyházhoz tartozó Erdővárosra (ma Erdőkertes) költözött a család, és Pásztor Béla azóta is ott él. Különböző tanulmányok után a Mechanikai Laboratóriumban diszpécser, majd pályát váltva mozivezető, művelődési ház igazgatója, 1965-ben pedig megválasztják Veresegyház község tanácselnökévé. A település az évek során községből várossá fejlődött, ő pedig tanácselnökből polgármester lett. A rendszerváltozáskor a lakosság bizalmat szavazott neki huszonöt éves tanácselnöki tevékenysége elismeréséül. 2014-ben hatodszor választották polgármesterré 87%-os többséggel.
Több mint fél évszázados vezetői tevékenysége alatt a négyezer lakosú községből mára 20 ezer lakosú város lett, amelynek vonzereje óriási. Évente ötszázan költöznek be, az átlagéletkor 37 év, a lakosság negyede 18 év alatti.
Hogy mi minden épült a városban, lehetetlen felsorolni, de a készülők közül említeni kell az ősszel avatandó tizenöt tantermes katolikus gimnáziumot és az új kosárlabdacsarnokot. A méltatás szerint Pásztor Béla kiváló érzékkel és jó ízléssel teremtett megfelelő marketinget városának. Gondoljunk csak az asszonykórusra, vagy az évi negyedmillió látogatót fogadó Medveotthonra és a 2014-ben alakult, szezononként harmincezer nézőt vonzó Veres1 Színházra.
Pásztor Béla kiemelt figyelmet fordít a határon túli magyar közösségek, testvértelepülések támogatására is. Szülőfaluja Ipolybalog Szent Miklós temploma 2005-től Balogh Gábor korábbi polgármester, Csáky Pál és Pásztor Béla jóvoltából őrzi a Szent Korona hiteles másolatát 1304-re emlékezve, amikor az Árpád-ház kihalása utáni trónviszályok idején egy éjszakát a balogi templomban őrizték a valódi koronát.
A Magyar Örökség díj átvételekor ott ült mellette felesége Gregus Erzsébet, de bizonyára három fiuk és egy-két unoka is eljött az ünnepségre. Természetesen ott volt és szerepelt a Veresegyházi Asszonykórus is.
Műsorukat nem kis hangulati váltással egy rövid filmbejátszás követte Radványi Géza: Valahol Európában című híres alkotásából, amely érzelmileg is aláhúzta a posztumusz kitüntetett Sztehlo Gábor evangélikus lelkész gyermekmentő szolgálatát.
A jézusi szeretetről egész életével bizonyságot tevő lelkipásztor épített templomot, szervezett népfőiskolát, elsőként Magyarországon, mert vallotta, hogy az ifjúságot a nevelés és a képzés segítségével lehet csak felemelni. A vészkorszakban zsidómentő volt, legalább 1600 gyermeknek és 400 felnőttnek adott menedéket. Majd a háború után, amikor árván maradt zsidó gyerekek mellett egykori csendőrök és bebörtönzött háborús bűnösök gyerekei is az utcán kóboroltak, (erre utalt a Valahol Európában film részlete) megalapította az Öröm Városát, Gaudiopoliszt, ahol demokráciát és önkormányzatot valósított meg akkor, amikor az országban már az önkény uralkodott.
1950-ben elégelte meg a hatalom a szabadságnak és az örömnek ezt az önfeledt gyakorlását. Amikor Sztehlót eltávolították, majd a Gaudiopoliszt is megszüntették, ő alázatosan a fogyatékos gyermekek felé fordult.
Fabiny Tamás evangélikus püspök így zárta laudációját: „Hisszük, hogy Sztehlo Gábor, a gyermekmentő evangélikus lelkész azok közé tartozik, akinek Jézus, az utolsó ítélet során ezt mondja: „Éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” (Mt 25, 35-36)
Hasonló szellemiségben született a Bethesda-kórház, amelyet 1866-ban alapított a Német ajkú Református Leányegyházközség Bakody Tivadar főorvos és Theodor Biberauer, a gyülekezet presbitere vezetésével, majd 1904-től a Filadelfia Diakonissza Szövetség vette át a kórházat és 1951-ig működtette Biberauer Richárd igazgató lelkész, halála után pedig fia Bodoky Richárd irányításával. (Jellemző, hogy a német eredetű család éppen a német birodalmi előretörés idején 1940-ben magyarosította nevét Bodokyra.)
A gyógyítás mellett zsidómentő tevékenységéről is híres kórházat 1951-ben államosították, és csak 1992-ben indulhatott újra egyházi intézményként – fenntartva az államosítás után kialakított gyermekkórházi profilt. Az új főigazgató: Dizseri Tamás gyermekorvos feladata volt a leromlott állapotú ingatlanok helyrehozatala és egy új lelkiség kialakítása, amelyben a gyógyító szolgálatot áthatja a „régi” Bethesda karitatív lelkülete. Halála óta Velkey György, az addigi orvos-igazgató vezeti az intézményt, aki az elmúlt egy évtizedben sokat tett azért, hogy számos fejlesztés is megvalósulhatott: például gyógypedagógiai korai fejlesztő részleg, Anyák háza, kiterjesztve ez által az eddigi gyógyító szolgálat határait.
A Bethesda-kórház Magyar Örökség-díját kihirdető Tulassay Tivadar gyermekgyógyász, akadémikus közlése szerint több mint négyezer állampolgári javaslat áll a kórház kitüntetése mögött.
Ilia Mihály irodalomtörténész, szerkesztő, címzetes egyetemi tanár volt az egyik legjobban megfigyelt magyar értelmiségi a Kádár-korszakban – hallottuk Fűzi László irodalomtörténésztől a laudációban. „Köszönhette” ezt a „hatósági figyelmet” tanári munkája mellett a legendás irodalmi folyóirat, a Tiszatáj szerkesztésének. Bár pályáját megtörték, egyszemélyes intézményként folytatta a kapcsolattartást erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági és nyugati szerzőivel. Körülbelül negyvenezer levelet őrzött, s válaszolt is az ezekben küldött kéziratokra.
Ezerkilencszáznyolcvankilenc után, noha a rendszerváltás időszakában számos – korábban elmaradt – kitüntetést, díjat megkapott, egyetlen tábor, induló párt sem kereste meg, hogy valódi, a jelentős szellemi értékekre figyelő közélet alakítója-formálója lehessen. Ilia Mihály azonban nem tisztségeket keresett, hanem mindig azt mondta, amit mondott azelőtt is, s mond ma is: azt, hogy mit kellene tenni. „Öröm, hogy megismerhettük őt, s puszta példája is lehetőségeket vetít elénk. Azt demonstrálja, hogy ami egyszer már létrejött, az – mint minta és inspiráció – ma is jelen van életünkben. Senki nem tudja meg nem történtté tenni.”
Nemcsak a megfigyelés, de a teljes elhallgattatás is a sorsa volt Németh Antal színházi rendezőnek, akit 1935-ben neveztek ki a Nemzeti Színház élére, miután óriási elméleti és gyakorlati tudásával színháztörténészként, rendezőként már fiatalon felhívta magára a figyelmet. Új szellemet, korszerű színjátszást honosított meg az ország első színházában. Egyetlen pillanatig sem tévesztette szem elől küldetésének célját:
A Magyar Nemzeti Színház legyen nyelvében magyar, lelkében nemzeti és legyen abszolút mértékkel mért színház.
Könyveket írt a klasszikus drámák színpadra állításának történetéről, s mint igazgató-rendező újra meg újra megrendezte, műsorra tűzte a Bánk bánt és Az ember tragédiáját. Majd a legnagyobb magyar drámák rangjára emelte és külföldön is bemutatta a Csongor és Tündét. Kivételes írói életműveket indított el. Sikerre vitte pl. Németh László, Tamási Áron, Hubay Miklós és Márai Sándor drámáit.
Noha a szélsőjobboldal újabb és újabb támadásokat indított ellene, és 1944 nyarán leváltották minden tisztségéből, 1945-ben mégis igazoló bizottság elé állították, munkát nem vállalhatott, nyomorgott, s csak 1956 után kaphatott olykor színházi feladatokat beosztott rendezőként vidéken. Kényszerű hallgatásra ítélték, könyvei, tanulmányai nem jelenhettek meg. Méltatlan mellőzés, visszautasítás volt osztályrésze színháztudományi körökben is. A színház volt az élete, elvették tőle.
1968-ban temették el a Nemzeti Színház korszakos jelentőségű igazgató-rendezőjét, a XX. század kiváló szellemiségű alkotóművészét. 65 éves volt. Korunk szégyene, hogy majdnem elfeledtük. Nevét alig ismeri valaki. Pedig élete példamutató volt, életműve feldolgozásra vár – mondta méltatója Kávási Klára színháztörténész.
A múzeum mindig a közösség szellemiségét testesíti meg – mondta a Székely Nemzeti Múzeumról méltatója Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. A sepsiszentgyörgyi intézmény közel 150 éves fennállása alatt számtalan, a székelységet érő sorstragédia ellenére megőrizte és fenntartotta történeti emlékezetét. 1859-ben, Mikó Imre gróf aktív tevékenységének köszönhetően alakult meg az Erdélyi Múzeum Egyesület, ennek kívánta felajánlani családi gyűjteményét Csereyné Zathureczky Emília. A gyűjteményt először a Székely Mikó Kollégiumban helyezték el, majd közadakozásból Kós Károly tervei alapján 1912-re készült el a méltó épület..
A Székely Nemzeti Múzeum erejét és jelentőségét mutatja, hogy Trianon után is képes volt igazán modern nemzeti múzeumként működni, szervezni és sok tekintetben irányt adni a székely kulturális és tudományos életnek. A második világháborút követően, a kommunista éra alatt elveszítette ugyan az egész Székelyföldet átfogó hatókörét, sőt megyei múzeumként a nemzeti múzeum megnevezést is, ám 1990-ben újra felvette a Székely Nemzeti Múzeum nevet.
Túlélése a székelység újabb viharos századában, nemzetmegtartó szerepe és erős társadalmi beágyazottsága élő példája annak, hogy a közösségért, a nemzetért alkotók és a múzeum összetartó közössége együttesen mi mindent képesek megteremteni.
A mai fejlődésben, a jelen megteremtésében és a jövő lehetőségeinek kialakításában meghatározó szerepet játszik Vargha Mihály igazgató szobrászművész.
A magyar kórusélet emblematikus alakja volt a Szilágyi Erzsébet Női Kar alapítója: Mohayné Katanics Mária, aki ez év április 20-án lenne 90 esztendős. Egy idős korában készült portréfilm idézte fel személyiségét, munkásságát pedig Eckhardt Mária Széchenyi-díjas karnagy, zenetörténész, aki fájlalja, hogy pályájának alakulása miatt csak másfél évtizedig énekelhetett a „Kamarában”, ahogy ők, kórustagok hívták a Szilágyi Erzsébet Női Kart, amelyet már első szereplésüktől kezdve mindig díj-esővel jutalmaztak a hazai és a külföldi versenyeken. „Számomra Neerpelt és Arezzo maradtak a legemlékezetesebbek, és az, hogy Arezzo után Castelgandolfóban VI. Pál pápának is énekelhettünk, mégpedig Kodály Ave Maria-ját!
„A szellem mágusának” nevezték tanítványai Katanics Máriát, aki nélkül megszűnt működni a „Kamara”, de a kórus megalakulásának 55. évfordulóján összejöttek énekelni a Szilágyi Gimnáziumban, és meghívták a már nagy beteg Katanics Máriát, hogy elénekeljék neki a legkedvesebb, mindenki által ismert számaikat, s akkor ő betegen is pár finom mozdulattal, vagy inkább csak a szemével ismét átvette az irányítást.
A díjazottak nevében Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója mondott köszönetet. Úgy gondolja, hogy valamennyiük számára a díj nevében benne van a legnagyobb érték: MAGYAR ÖRÖKSÉG.
