Illusztráció (Fotó: medicina-kiado.hu)

Amint ezt a kapcsolatot említjük, sok embernek mindenféle vegyes gondola támad. Holott ez a két nép ezer évig egy országban és kölcsönhatásban élt – a szókinccsel kezdve a szókapcsolatokon, népdalokon át és így tovább egészen a természetes emberi kapcsolatokig, azaz meg lehetett volna már szokni egymást. Persze most csak néhány pozitív jelenséget említettem.

Manapság elsősorban a gazdasági kapcsolatok uralják pozitív értelemben ezt a viszonyt – bár ez sem jelentéktelen. Pedig akadna bőven más lehetőség is. Például a kultúrában, amely ugyancsak bőséges hagyományokra tekinthet vissza. Sajnos az emberek fejében a kapcsolatok nem mindig alakulnak megfelelő irányban. A probléma tényleg a fejekben van – de hogy honnan ered, azt elég nehéz kibogozni (bár egy-két gyanúm azért akad). Elsősorban talán mégis a sok téves információ a ludas, leginkább pedig maga az objektív információ hiánya. Mert régebben (még a Monarchiában, majd az első Csehszlovákia kezdetén) némileg más volt a helyzet: sok szlovák értelmiségi nemcsak jól tudott magyarul, hanem ismerte is a magyar történelmet és műveltséget.

Itt van például Hviezdoslav, aki Arany és Petőfi mellett Madách Az ember tragédiáját is szlovákra fordította (csak mellékesen jegyzem meg, hogy első, még magyarul írt verseit – Magyar munkálatok Országh Pálé 1865 – már csak az érdekesség kedvéért is érdemes volna kiadni, vagy mondjuk a jó kapcsolatok követendő példájaként).

Az irodalom egyébként kiváló lehetőség a megértés ápolásához, előmozdításához. Azért is, mert ott nehéz volna egymás képviselőit elkapkodni és átkeresztelni: ami magyarul van, az magyar irodalom, amit szlovákul írtak, az pedig egyértelműen szlovák.

Manapság ennek (sajnos!) elsősorban anyagi gátja van, pedig ebbe igazán érdemes volna többet invesztálni. Igaz ugyan, hogy maga az olvasás kevésbé népszerű kedvtelés manapság, a tévé, az okostelefon és hasonló szerkentyűk konkurenciája túl nagy, de azért még akad, aki akár verset is olvas. Például magyar verseket szlovák fordításban. Ez a kölcsönös megismerés egyik fontos tényezője: sok szlovák fejében ugyanis a szlovákiai magyarság eléggé nehezen definiálható negatív értelemben jelenik meg – pedig ha beleolvasnának a Szlovákiában élő és alkotó írók műveibe, könnyen észrevehetnék, hogy egyáltalán nem holmi idegen bolygóról valók vagyunk.

Ezt előmozdítandó került sor Pozsonyban március hetedikén a jó nevű Artfórum könyvesboltban Tóth László: Wittgesteinov hovorca és Barak László: ja neísť bývať zahraničie című versesköteteinek a bemutatására.

Nem ez volt az első, s remélhetőleg nem is az utolsó ilyen akció, de nem lehet eléggé hangoztatni, milyen fontos az ilyen esemény. Amit ismerünk, az máris elfogadhatóbb, különösen, ha pozitív irodalmi értékről van szó. Nem tudom, az újságírók mennyire olvasnak verset, hogy az ilyen fordítások alapján jobb véleménnyel legyenek a magyarokról, s kedvezőbb hangnemben írjanak rólunk. Végül azonban teljesen mindegy, milyen típusú fejekben változik barátságosabbá ez a sokat terhelt szlovák–magyar viszony. Csak remélni lehet, hogy hasonló igyekezetre, s projektekre a jövőben is akad anyagi támogatás.

Többet ér ez sok egyéb, gyakran bizony fölöslegesen pénzelt látszatmegoldásnál.