Hetvenöt esztendővel ezelőtt egyre sötétebb viharfelhők tornyosultak a Magyar Királyság és hadserege fölött. A németek 1944. március 19-én megszállták hazánkat és nyomásukra döntés született a Kárpátalján a magyar határ védelmére felvonultatott magyar királyi 1. honvéd hadsereg bevetéséről, hiszen a háború pokla egyre inkább közeledett kelet felől, és az angolszászok is megindították légitámadásaikat hazánk ellen.
A magyar 1. hadsereg részleges mozgósításáról 1944. január 6-án született döntés, amely előbb a kárpátaljai erődítési munkálatokban résztvevő műszaki és légvédelmi alakulatokat, majd 1944. február 13-tól a szolnoki 16. és az ungvári 24. gyaloghadosztályt, valamint a munkácsi 2. hegyi dandárt érintette.
1944. március 11-én a besztercei 1. hegyi dandár és a kecskeméti 2. páncéloshadosztály kapott „M” parancsot, a német megszállás után az egri 20. és a nagyváradi 25. gyaloghadosztályok, s a marosvásárhelyi 27. székely könnyű hadosztály alakulatai mozgósítottak.
A Vörös Hadsereg térnyerése miatt a fokozatosan mozgósított magyar 1. hadsereget az Északkeleti-Kárpátok védelmére vonultatták fel. 1944. március 19-e után a németek viszont e hadsereg mielőbbi bevetését követelték, ugyanis az 1. és 2. Ukrán Front sorozatos támadásainak eredményeként a Heeresgruppe Süd – később: Nordukraine – arcvonalán a német 1. páncélos- és a német 8. tábori hadsereg arcvonala között Csernovic és Tarnopol között egy 200 kilométeres rés keletkezett. Ebből adódóan a magyar 1. hadseregnek a Kárpátok és a Dnyeszter között korlátozott célú támadásokat kellett indítania és a Lemberg felé törő szovjet csapatoktól erőket elvonnia.
Vitéz Náday István vezérezredes nem akarta feladni az országhatár védelmét és a páncélelhárító eszközökkel gyengén felszerelt honvédeket kivéreztetni, így tiltakozásul 1944. április 1-jén benyújtotta lemondását.
A magyar 1. hadsereg parancsnokságát vitéz lófő csíkszentsimoni Lakatos Géza vezérezredes vette át és a Galíciába felvonult, illetve a megszállt ukrán területekről ide szorított magyar megszálló seregtesteket a debreceni VI., a volt megszálló (miskolci) VII., illetve a német XI. hadtestparancsnokságok között osztották szét.
„Indul a 424-es, vágtat a vonat”
Az egri 20. gyaloghadosztály kötelékébe tartozó egri „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred közvetlen távbeszélő szakaszának állományába tartozó Egyedi Károly tizedes arról számolt be, hogy ezredüket már nem búcsúztatták olyan ünnepélyes formában, mint 1942 júniusában, de az egri vasútállomáson ott tolongtak a honvédek hozzátartozói:
„Minden ugyanúgy történt, mint két évvel ezelőtt, amikor orosz földre indultunk. Most is a nyitott vagonba kerültünk hárman… Szólt a zene, beszéltek a tisztek, ott volt a polgármester is… És mielőtt beszálltunk a vagonba, Szakkay [Imre] főhadnagy szólt Gyuszinak… »Nagy, – mondja neki a gazda – vigyen magával két embert, és nézzen körül, szólítsa a mieinket, lassan búcsúzkodjanak, és ne igyanak tovább.« Gyuszi már jól beborozott, magához hívott, vagyis szólított két honvédet, és úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, nevükön szólítva, azok odalépnek, mind a kettőnek puska a vállán, és Gyuszi vezényel: »Két honvéd vigyázz!« Azt kellett neki mondani, hogy: »Két honvéd, irány, utánam indulj!« Ő kivágta: »Itány urányom indulj!« Hát, akik a közelében voltunk, majd megpukkadtunk a nevetéstől… Lassan búcsúzkodásra került sor. A kürtös is jelezte, hogy nemsokára menet lesz. A szemek megteltek könnyekkel, a gyerekek az anyjuk mögé bújtak… Felmentünk tehát a vagonokba. Volt a katonákban jócskán alkohol is, senki nem tiltotta tőlük az ivást. Nótázni kezdtek, az is fals volt. Mi, akik már egyszer végigcsináltuk ezt, nem féltünk az orosz mocsaraktól, sem a partizánok robbantásaitól, meg az utazás sem lesz olyan hosszú, mint amaz volt…”
A búcsúztatás és a kiszállítás körülményeiről így emlékezett vissza a 20. gyaloghadosztályhoz tartozó miskolci „Görgey Artúr” 13. honvéd gyalogezredének egyik tisztje, Ferencsin Imre tartalékos zászlós, a tornaljai 13/III. gyalogzászlóalj távbeszélő szakaszparancsnoka:
„Az állomáson nagyon sok ember volt kinn, akik búcsúztatni jöttek el. A katonák énekeltek és integettek. Lassan kigördült a szerelvény az állomásról. Útközben a falvak lakosai integettek. Arról volt szó, hogy Fülek felé megy a szerelvény, de közben megváltozott az útirány és Bánrévéről Putnok felé vettük az utat. (…) Putnokot elhagyva én a tiszti kocsi hátsó peronján álltam és csak néztem a putnoki katolikus templom tornyának egyre kisebbedő alakját, míg végül a dubicsányi állomásnál végleg eltűnt. Végig azon gondolkodtam, hogy kicsiny falum templomtornyát vajon mikor látom, vagy látom-e még!
Szerelvényünk gyorsan haladt, mert mindenütt szabad utat kaptunk. Miskolc, Budapest és Pozsony után a Vág völgyében vitt az utunk. Az első megkapó gondolat akkor ötlött fel bennem, amikor megláttam a Pöstyén feliratú táblát. Íme a híres fürdőhely, amely az első világháború sok-sok sebesültjének volt gyógyulási színhelye. A Vág ki volt öntve. Egyes helyeken a víz szinte nyaldosta a síneket. Igen nagy volt, és sebesen hömpölygött a Duna felé.
Délután négy óra körül érkeztünk Trencsénbe. Itt, azt hiszem, mozdonyt cseréltek és hosszabb ideig álltunk egy külső vágányon. A civileket távol kellett tartani a szerelvénytől. Voltak, akik magyarul szóltak és kívántak szerencsét, de volt egy férfi, aki ocsmárolt minket és fröcsögő szájjal ordította, hogy menjetek csak és dögöljetek meg mindnyájan! Erre pisztolyt rántottam, és rászóltam, hogy ha nem megy el, lelövöm. Erre elkotródott, a többiek pedig azt mondták, ne figyeljünk rá. Elindultunk. A Duklai-szoroson vezetett tovább az utunk, a Kárpátok északi lejtőinek az oldalán. Itt már nem volt biztonságos az út. A vasúti pálya mellett mindkét oldalon tíz-tíz méteres sávban ki voltak vágva a fák. Partizánok támadásától lehetett tartani. Egy zárt vagon mindkét ajtaja ki volt nyitva, és mindkét irányba egy-egy géppuska volt felállítva. Hatalmas erdőségeken keresztül vezetett az utunk.”
A tűzkeresztség
A Kárpátok előterében felvonult magyar 1. hadsereg 1944. április 17-én indította meg támadását a fontos vasúti csomópontnak számító Kolomea és Obertyn felé. Északi szárnyát a VII. hadtest (18. könnyű-, 16. gyaloghadosztály), zömét a német XI. hadtest, déli szárnyát pedig a VI. hadtest (25. gyalog-, 27. székely könnyű, 201. könnyű hadosztály) csapattestei alkották, míg a 20. gyaloghadosztály részei még felvonulóban voltak.
A honvédek elfoglalták Nadwornát és Delatynt, de további térnyerésüket az 1. Ukrán Front 4. harckocsi- és 18. összfegyvernemi hadserege megállította. Bár hadműveleti céljukat nem érték el, magyar részről mégis sikernek számított, hogy a Kárpátok előterében húzódó állások hézagmentesítését véghez vitték, így a Stanislau és Dolina közötti szovjet előretörést felszámolták.
E harcokban a honvédek véres vesztesége 15 576 fő volt. A kecskeméti 2. páncéloshadosztály magyar gyártású 41 M. nehéz és 40 M. közepes Turán harckocsijai ezekben a harcokban szerepeltek első ízben, 27 ellenséges harckocsit és önjáró löveget semmisítettek meg, míg saját veszteségük 18 db harckocsi és 4 db 40 M. Nimród páncélvadász volt. Ugyanekkor a ceglédi 3. harckocsiezrednek műszaki okok miatt 97 páncélosa vált hosszabb-rövidebb időre üzemképtelenné.
A magyar páncélosok tűzkeresztségéről Csernavölgyi Antal főhadnagy, a ceglédi 3/I. harckocsizászlóalj forgalomszabályozó szakaszának parancsnoka Az aranycsillag rabjai című könyvében a következőket olvashatjuk:
„Április 18-án [helyesen: 17-én] Szlobodka Lesna falu mellett előrenyomulásunk során jelzést kaptunk, hogy T-34-esek cirkálnak az előttünk emelkedő domb túlsó oldalán. (…) A két T-34-es a domb pereme mögött keresztbe vezető úton állott, ahol az kisebb bevágáson haladt át. Ezért csupán a tornyuk látszott. Derékig mellvédként óvta őket maga a domb. Az egyiknek nyitva volt a felső ajtaja, a kocsiparancsnok távcsővel figyelte a Turánokat. (…) A Turánok egyszerre nyitották meg a tüzet. Torokszorító látványt és fülsiketítő zajt okozott a rajtaütés. Bár a lövések találtak, nem tettek kárt a derékig fedezett orosz kocsikban, mert lepattogtak róluk. A szovjet tiszt még csak nem is húzódott vissza a toronyba.
Önkéntelenül is tisztelet ébredt bennem iránta. Az oroszok első lövése a mellettem előretörő [vitéz nagyselmeczi] Mérey [Zsolt] hadnagy kocsiját találta. Robbanás nélkül szaladt keresztül rajta. A találatnak olyan hangja volt, mintha üres üveget csaptak volna valami kőhöz. (…) A töltőlövészt megölte az első találat. A Ludovikáról fél éve kikerült hadnagy menekülés helyett a halott lövészt félrenyomva maga tüzelt tovább. Sajnos hatástalanul. Mint a kukorica pattogtatásakor a szemek, olyan ártalmatlanul pattogtak lövedékeink az orosz kocsikról. A nyomjelző lövedékek valóságos tűzijátékot rendeztek a két T-34-es körül, de kárt nem tettek bennük.
Mérey hadnagy kocsija viszont pillanatok alatt további két találatot kapott, és szétrobbant. A toronyajtó félelmetes süvítéssel csapódott orrunk előtt a földbe. (…) Egy percen belül már másik négy kocsink is füstölt. Az oroszok sértetlenül állottak, a parancsnok változatlanul kinézett a toronyból. A füle körül vijjogó páncélgránátok bármelyike azonnali halálát okozhatta volna. Úgy tűnt, a két tank megsemmisíti az egész századot. A századparancsnok végre visszarendelte a megtámadottakat, hogy mentse, ami még menthető. Ekkor váratlanul hatalmas robbanással a levegőbe repült a szovjet parancsnoki kocsi tornya. A másik gyorsan elhajtott. A tapasztalatok alapján üldözése értelmetlen lett volna.
Az történt, hogy a visszavonuló Turánokra még mindig tüzelő T-34-eseket a műút árkában becserkészte egy honvéd, akinek sikerült kézigránátot dobnia a nyitott tetejű kocsiba. A robbanás megpecsételte a vitathatatlanul bátor parancsnok és embereinek sorsát. Hősök voltak mindkét oldalon. Hős volt az utolsó leheletéig tüzelő Mérey hadnagy [aki post mortem kapta meg a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét hadiszalagon a kardokkal], de legalább ilyen hős volt a honvéd, aki a kézigránátot dobta. Tettéhez halált megvető vakmerőség kellett. Ha a toronyban álló szovjet katona meglátta volna, sorsa a biztos halál.
Végzete azonban így is beteljesedett, mert a robbanás széttépte őt magát is. Vakmerő és fölöslegesen kockáztató hős volt az orosz százados is a nyitott toronyban. Tankjával könnyedén győzhetett volna, de meggondolatlansága a vesztét okozta. Tíz perc alatt hat kocsink veszett el, s 23 Turán teljesen tehetetlen volt a két T-34-essel szemben. Kiderült, hogy a Turánok páncélzatát oly ridegre készítették, akár az üveg. A kiégett T-34-esen kipróbáltuk, hogy egyáltalán képes-e a negyvenes [4 cm-es harckocsiágyúval felszerelt közepes] Turán átlőni. A tornyot nem, az oldalát a kerekek között 20 méterről igen. Ezzel szemben az oroszok akár kétezer méterről is tüzelhettek ránk. A kilőtt járművekhez csak másnap tudtunk hozzáférni, mert a bennük lévő lőszer még sokáig ropogott. Kísérteties robbanásokat hallottunk egész éjjel, mintha a halottak tovább harcoltak volna. Hátborzongató látvány fogadta a temetést végző katonákat. Csak helyük alapján lehetett azonosítani a gyermek nagyságúra összezsugorodott, szénné égett holttesteket. (…) Lehangoló volt a temetés. A jelenlévők arra gondoltak, hogy rájuk is hasonló sors várhat az egyenlőtlen küzdelemben.”
Hidvégi Lajos tartalékos hadnagy, a 24. gyaloghadosztály parancsnokának segédtisztje Fegyver alatt – Az Ungvári Magyar Királyi 24-ik hadosztályban 1944-1945 című munkájában összegezte tavaszi offenzívájukat:
„Támadásunk 1944. április 17-én indult némi térnyeréssel és egy hadosztálynyi veszteséggel. A korszerűen felszerelt szovjet csapatok a 2. páncéloshadosztály harcjárműveinek kétharmadát kilőtték, a 2. hegyi dandárt súlyos emberveszteségei után kivonták az arcvonalból. Április 30-án Lakatos vezérezredes beszüntette a támadást. Ezután csak kisebb-nagyobb vállalkozás történt a mi részünkről, csakúgy, mint az oroszokéról. Az álló front balszárnyán a VII., a középen a német XI. és a jobbszárnyon a VI. hadtest foglalt védelmi állást.”
A 8 288 tisztet és 237 076 honvédet számláló magyar 1. hadsereg ekkor kezdte meg védőállásai kiépítését súllyal a Pruth folyó völgyére és a Stanislau felé vezető utak mentén, Tlumacz – Ottynia, Kolomea, Peczenizyn – Pystin – Kuty és Kosow között oly módon, hogy Tatarow, Dolina, Nadworna és Delatyn körvédeleme is elkészült. A Kárpátok előtt a Hunyadi-, az országhatáron a Szent László-, mögötte pedig az Árpád-vonal megerősítése is tovább folytatódott.
A németek tisztában voltak a magyar 1. hadsereg jelentőségével, azzal, hogy a honvédek esetleges visszavonása a magyar határ felé a német arcvonal összeomlását eredményezheti, ezért minden eszközzel próbálták késleltetni a magyar 1. hadsereg részeinek visszavonulását. Két hónap hadműveleti szünet után 1944. július 13-án bekövetkezett a szovjetek újabb offenzívája, amely tíz nappal később érte el a kárpáti hadsereg arcvonalát.
(A szerző hadtörténész)
