A Tompa Mihály Országos Verseny szepsi országos elődöntője után rohanok a Szepsi Alapiskolába. Amikor odaérek, már javában zajlik a Savorange énekkar próbája, akik a Nemzetközi Roma Nap alkalmából Pozsonyba, az elnöki palotába készülnek. Már csak az egyik gitárosra, Fiľka Krisztiánra várnak, aki még a Zekeres együttessel a megzenésített versek kategóriájában vár fellépésre a szavalóversenyen. Miután megérkezik, elkezdődhet a próba.
„Pedig amikor létrejött az egyházi magyar alapiskola, s a diákok egy jelentős része elment, nem tűnt rózsásnak a helyzet” – ezt már az iskola igazgatónője, a Nógrádból elszármazott Papp Andrea (a losonci Pedagógiai Szakközépiskolában érettségizett, s hosszú évekig óvónőként dolgozott) mondja, s mint hozzáteszi, szinte mindenki elfordult tőlük. „A senki iskolája lettünk, mi mégis úgy gondoltuk, hogy innen lesz szép felállni”, – s ma már nem érdekli, hogy mit gondolnak róluk. Új tantestületet hoztak létre, új tanári karral, roma asszisztensekkel, s Szpisák Zsuzsa személyében még projektmenedzsert is találtak.
Folyamatosan pályáznak, méghozzá sikeresen. „Jöjjön velem, nézze meg az épületet” – s már vezet is végig az egykor gimnáziumként szolgáló épületen.
Csak az egykori tablók patinásak, az épület pompásan felújítva, tele virággal, díszekkel, a lépcsőn megszívlelendő üzenetekkel, messziről köszönő gyerekekkel, testnevelési és egészségügyi sarokkal, s ami a legfontosabb, folyamatos átalakulással.
„Még csak március vége van, így nem láthatja, de tavasszal a gyerekeink az udvart is teleültetik virággal, amelyeket folyamatosan locsolnak és gondoznak” – mondja büszkén. Egyedül a kerítésre nem büszke, amit a mellettük lévő szlovák iskola húzott fel. Az a szlovák iskola, amely diákjainak a nagy része magyar anyanyelvű. Nem akarunk belemenni a helyi speciális viszonyokba (bár tegyem hozzá, kísértetiesen ugyanez a helyzet Rimaszombatban is), de Szepsiben is vészesen csökken a magyarság aránya, s ha a roma tanulók nem lennének, már rég kisebbségben lennének. A magyar gyerekek többsége a nemrég létrehozott alapítványi iskolába jár, de vannak, akiket Kassára hordanak a szülei, s bizony nem is kevesen a szlovák iskola létszámát „gazdagítják”.
„Királyosz koronályosz”
A Szepsi Alapiskolát jelenleg ötszáz diák látogatja. Amíg pár éve alig jutott el néhány a roma diákok közül a kilencedikig, ma már egyre nagyobb a számuk, s ami még fontosabb, egyre többen mennek középiskolába. „A gyerekeink nagyobb része kétnyelvű, egy részük roma anyanyelvű, s nem a kodifikált roma nyelvet beszéli, míg a másik részüknek magyar az anyanyelve, de beszéli a roma nyelvet is. A helyiek kialakítottak egy sajátos, helyi roma nyelvet” – s mosolyogva teszi hozzá Papp Andrea, a „királyosz koronályosz”-t bizony csak itt értik.
Amikor átvette az iskolát, nagyon fontosnak tartotta, hogy speciális tantervet alakítsanak ki, hiszen amíg a gyerekek vizualitásával nincs gond, a beszédfejlesztéssel annál inkább. Nem vitás, hogy speciális tantervre és speciális pedagógusokra van szüksége, így van speciális logopédusuk, ahogy roma asszisztenseik is.
Fontos, hogy őket sokkal hamarább el tudják fogadni a diákok és a szülők is
– tudom meg az igazgatónőtől, de ahogy látom, az elfogadással nincs különösebb gond. „A bizalom elérése miatt egyre több a roma alkalmazott az iskolában, például Oti bácsit már elfogadják” – emeli ki az igazgatónő Horváth Ottó asszisztenst, aki a zenei szakkört is vezeti.
A szülőkkel is próbálnak napi kapcsolatot kialakítani, s közös programokat is szerveznek. Nem könnyű elfogadtatni a szülőkkel, hogy csak tanulással lehet kiemelkedni a telepről, nem egyszer előfordult már, hogy azzal jött be a szülő, bolond az ő fia, mert még otthon is a könyvet veszi elő.
Fényes Imre a „verselést” is kipróbálta
De erről már az iskola egyik legjelesebb tanulójával, Fényes Imrével beszélgetünk, aki kilencedikes, és színjeles tanuló. Félévi tanulmányi eredményéért egy nagyon szép kötésű Toldit kapott ajándékba. „Elolvastad már?” – kérdezi tőle az igazgatónő. „Még nem” – jön a válasz, de Imre azért folyamatosan olvas. Mégpedig sok-sok ismeretterjesztő könyvet, ugyanis nagyon sok minden érdekli, s a kassai ipariba készül.
Imrével először a Tompa Mihály Országos Szavalóverseny járási fordulóján találkoztam, ahol Kozma Andor Vágyak netovábbja című versét mondta, míg az iskola egy másik diákja, Hudák Jesika Móra Ferenc prózáját. Mindkettőjüket Rácz Erzsébet készítette fel, s míg Jesikával ellentétben Imi ugyan nem jutott tovább a járási fordulóból, de amikor meglepődve rákérdeztem, miért is indult a szavalóversenyen, büszkén válaszolta, hogy mert egyszer a „verselést” is ki kellett már próbálnia. Iminek hat testvére van, s mint mondja, ők nem a telepen laknak, hanem bent a városban, nem messze az iskolától. A legidősebb fiútestvére két évig járt középiskolába, ma már felesége és gyerekei vannak. Kisebbik bátyja pedig egy miskolci buddhista iskolába jár, míg a többiek fiatalabbak nála.
„A romákról azt mondják, hogy indulatosak, robbanékonyak, hangosak, nos ebből Imi esetében semmi sem igaz” – jellemzi a csendes, különc fiút Papp Andrea. „Imi az osztály legcsendesebb diákja, magába zárkózó, szolid gyerek, aki nem mellesleg kitűnő tanuló. Ő a mi »kakukktojásunk«” – mondja, s a szavaiból is kitetszik, nagyon büszke a fiatalemberre, s ugyancsak szeretné, ha sikerülne kitörnie, s legalább az érettségit megszereznie. „Sokat mondom az unokatestvéreimnek is, hogy tanuljanak, mert csak így érhetnek el valamit” – szólal meg az igazgatónő mellett ülő fiú, aki azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy akár egyetemre is eljusson. Iminek egyébként magyar az anyanyelve, de természetesen remekül beszéli a roma nyelvet is, barátaival többnyire ugyanis romául kommunikál. „S nem félsz a nagyvárostól?” – kérdezem, mire érkezik a határozott válasz: „Nem félek Kassától.”
Kilépni a komfortzónából
„Egész évben foglalkozunk a kilencedikesekkel, a szülőkkel is napi kapcsolatban vagyunk, s reméljük, mindegyik továbbtanul majd.
Elsősorban a lányokkal vannak gondok, akik tizenévesen gyorsan szerelmesek lesznek, s a továbbtanulás helyett a férjhezmenetelt választják. Mindent megteszünk azért, hogy a gyerekeink otthon érezzék magukat, s a prevenciós programok mellett nagyon sok motivációs programot is szervezünk nekik.
Működik ez, csak ki kell lépni a megszokott komfortzónából, s ezért is havi szinten visszük őket kirándulni például Kassára, ahol jártak már a botanikus kertben, de például a Diótörő előadásán is.” Minek tanulni, gondolod, olyan nagy lesz belőled? – ez a mondat sokszor elhangzik a szülőktől, de egyre többen kezdenek rájönni arra, hogy igenis van értelme a tanulásnak. „Aki itt tanít, az a mestere a pedagógiának” – jelenti ki az igazgatónő büszkén, de rögtön hozzáteszi, specifikus tantervre van szükségünk, „mert nem vagyunk standard iskola”.
Ezek a gyerekek mindent megkapnak, semmiben nem szenvednek hiányt, s már saját éttermük is van. Harminc évig csak száraz élelmet kaptak az itt tanulók, most két osztályból kialakítottak egy éttermet, s az egyik helyi szlovák alapiskolából érkezik a meleg ebéd. De ha valaki kíváncsi a befogadó minősítést elnyert iskola mindennapjaira és sikereire, az keresse fel az iskola példásan szerkesztett honlapját (https://gymnmold.edupage.org/#), nem sok iskola büszkélkedhet hasonlóval.
Két felejthetetlen nap Pozsonyban
„Ha követed az álmaidat, meg is tudod valósítani. A siker mögött rengeteg lemondás, fegyelem és figyelem, kitartó és következetes munka van. Ezek a gyerekek csak néhány éve ismerkednek ezekkel a kifejezésekkel. Mindegyikük egy csiszolatlan gyémánt. Farigcsáljuk, alakítgatjuk őket. Egyet már biztosan tudunk. Nem reménytelenek. Ezek a gyerekek már belekóstoltak a siker kis szeletébe. Felismerték, megismerhették, mi van a szegénység, a putri, a tehetetlenség és tudatlanság túloldalán. Ezeket az élményeket már senki el nem veheti tőlük” – ezt már Vitéz Erika mondja, aki a helyi művelődési központ igazgatása után nyugdíjasként választotta a tanári pályát, s ahogy igazgatónője mondja róla, teljesen megfiatalodott az utóbbi években.
Erika vezeti a Savorange kórust, amellyel a napokban, a Nemzetközi Roma Nap alkalmából a pozsonyi amerikai nagykövetség meghívására Pozsonyban jártak, s a Grassalkovich-palotában Andrej Kiska köztársasági elnök előtt is felléphettek.
„A 25 ránk bízott gyermekből eddig egyik sem töltötte az éjszakát a szüleitől távol. Az utazás előtti éjszaka álmatlanul telt, nekünk, felnőtteknek is. Felelősség. Csak akkor mertük hangosan megfogalmazni aggodalmunkat, amikor rendben hazaértünk. Két nap, hat kilométer – korántsem sétagalopp a pozsonyi macskaköveken –, három fellépés. Az, hogy éppen mi képviseltük oktatási intézményünket, a mi közös érdemünk. Négy év alázattal teljesített küldetés, négy év kemény munka, ami meghozta első gyümölcseit a 60 alkalmazott és 500 tanuló együttműködésének köszönhetően. Mosolygó, gyönyörű gyermekek, akik számára mi jelentjük a jövőt! Ahhoz, hogy a kezükbe adjuk, átruházzuk, még hosszú út áll előttünk. Gyermekeink, ha hiányzott is nekik az otthonuk, folytatták volna velünk a kalandtúrát. Ki vannak éhezve a megismerésre, tapasztalásra, felfedezésre. Tanulékonyak és taníthatóak! Ezért érdemes!” – meséli az élményeiket Papp Andrea, s nem is nagyon lehet ezekhez a szavakhoz mit hozzátenni. Meghívást kaptak a Roma Spirit díjátadó gálájára, ahogy a Pohoda zenei fesztiválra is.
„Legyél realista! Higgy a csodában!”
S még haza sem értek Pozsonyból, másnap már várja őket Rozsnyó, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos találkozója, ahol Papp Andrea igazgatónő a kiváló módszertani, nevelési, szakmai és tudományos eredményekért vehette át a szlovákiai magyar pedagógusok elismerését.
Zselem, zselem – zeng a roma himnusz a Grassalkovich-palotában és az amerikai nagykövetségen, s nem hiányozhat az együttes kelléktárából a Ravasz József által minap adományozott kanna sem. Eszembe jut, nem véletlenül választotta az iskola mottójául Wass Albert sorait: „Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.”
„Hogy mi hajtott bennünket fáradhatatlanul, rendületlenül? A szeretet, a féltés, a felelősség, a tisztelet, az összefogás. Mindannyian egyet akartunk: méltón képviselni intézményünket, városunkat, megvalósítani azt a csodát, amelyre mások azt mondják: lehetetlen! Hajrá Szepsi Alapiskola, hajrá Savorenge”
– olvasom Vitéz Erika közösségi oldalán, s eszembe jutnak Papp Andrea szavai, aki miután kilépek az iskola kapuján, csak annyit mond: „Tele van ez az iskola szeretetbombával, s boldog vagyok, hogy naponta részese lehetek ennek a csodának.” S bizony, mivel a mezei tudósító is kap belőle bőséggel az ott töltött alig két óra alatt, a csodát ő is magával viszi a szívében.
