A szombaton, 96 éves korában elhunyt Zeffirelli főleg látványos Shakespeare-adaptációival, keresztény drámáival és operafilmjeivel írta be nevét a filmtörténetbe. Egyike volt az utolsó klasszikus és klasszicizáló európai rendezőknek, akit már gyerekkorától fogva erős szálak kötöttek a zenéhez és az irodalomhoz.
Az eredetileg Gian Franco Corsi Zeffirelliként anyakönyvezett alkotó anyja rajongott az operáért, s tulajdonképpen ennek, illetve egy hivatali elírásnak köszönhette a Zeffirelli nevet. Mivel egy férjes asszony és egy nős férfi házasságon kívüli gyermekeként látta meg a napvilágot, nem kaphatta meg egyik szülő vezetéknevét sem, ezért az anya Mozart Idomeneo-jából az opera harmadik felvonásában szerepet játszó szellőcskék, azaz Zeffiretti nevet volna a fiának, amit viszont tévesen jegyeztek be a születési okmányokba.
Amikor hatévesen elvesztette az anyját, a csípős humoruknak köszönhetően Scorpioni-ként emlegetett firenzei angol hölgyek gondnoksága alá került, akiknek köszönhetően elmélyülhetett a klasszikusok ismeretében, főleg az irodalomban (gyerekkori élményeit a Tea Mussolinivel című 1999-es alkotásában is felidézte).
A firenzei egyetem építészeti karára iratkozott be, a második világháború alatt partizánként harcolt, majd brit katonák tolmácsa lett. A háború után folytatta ugyan tanulmányait, de érdeklődése a művészetek irányába fordult, elsősorban a Laurence Olivier rendezésében és főszereplésével készült V. Henrik című film hatására. Színészkedett, volt díszletépítő és díszletfestő, és életre szóló barátság szövődött közte és Luchino Visconti között, akinek 1948-ban asszisztense lett a Vihar előtt forgatásán.
Zeffirellit, aki közreműködött Roberto Rossellini és Vittorio De Sica filmjeiben is, alapvetően a klasszikus zene és irodalom érdekelte. 1952-ben nagy sikerrel vitte színre Rossini Olasz nő Algírban című művét a milánói Scalában. Pályafutása során negyven operát rendezett, köztük Verditől a Traviatát és az Aidát, Donizetti Lammermoori Luciáját, a Bohéméletet Puccinitől, Wagner-művet viszont soha, mert csak a bel canto világát érezte közel magához.
1964-ben a londoni Royal Opera House-ban Maria Callas és Tito Gobbi főszereplésével állította színpadra a Toscát, s még ugyanabban az évben Párizsban a Normát. A New York-i Metropolitanben évekig műsoron volt az általa megálmodott Bohémélet, Tosca, Turandot és Don Giovanni. Több klasszikus operát megfilmesített, a Traviata látványtervét 1982-ben Oscar-díjra jelölték, majd megkapta a brit filmakadémia Bafta-díját. Színházban Shakespeare-drámákat ugyanúgy rendezett, mint Tennessee Williams műveit, és ahogy a filmjeiben, itt is sokszor maga tervezte a díszletet és a jelmezt. 1962-ben a Rómeó és Júlia amerikai színreviteléért Tony-díjban részesült.
Zeffirelli Shakespeare-specialista filmesként ismert. Első játékfilmje 1967-ben A makrancos hölgy alapján készült, Elizabeth Taylorral és Richard Burtonnel a főszerepben. Az egy évvel későbbi Rómeó és Júlia több tabut is megtört: elsőként játszották tinédzser szereplők a tizenéves veronai szerelmeseket, s egy meztelen jelenetet is beillesztettek a filmbe. A rendezésért Oscar-díjra jelölték.
Már Shakespeare-szakértőként kezdték emlegetni, amikor szakított Shakespeare-rel. Az 1973-ban Assisi Szent Ferenc életéről készült Napfivér, Holdnővér sokak szerint minden idők egyik legszebb vallásos tárgyú filmje, mely Zeffirelli alkotói és civil személyiségének egy újabb fontos elemét, a valódi, megélt keresztény hitet fogalmazta meg, Ezt az ötrészes tévésorozatban (és kétrészes filmben), A názáreti Jézus-ban (1977) emelte valódi magaslatokba. A film témaválasztásával vitákat gerjesztett, a végeredmény azonban a bibliai téma egyik legpontosabb filmes feldolgozása lett, mely a mai napig a klasszikus evangéliumi filmek egyik etalonja.
Következő filmjével, A bajnok-kal (1979) látszólag egyszerre szakított a színházzal és a kereszténységgel. A bajnok egy fiáért küzdő apa drámája, s az érzelemtől telített, hol idillikus, hol sokkoló filmet sokan szentimentalizmussal vádolták. Ezt követte a Végtelen szerelem című modern Rómeó és Júlia-történet, amely pénzügyi fiaskónak bizonyult. Vitákat kavart Hamlet-adaptációja is, mert a címszerepre a korábbi akcióhős Mel Gibsont választotta, s választása nem bizonyult szerencsésnek.
Vászonra vitte Charlotte Bronte Jane Eyre című regényét is, az Egy apáca szerelme című filmben egy családi kényszer miatt kolostorba vonult fiatal lány történetét mesélte el. Sokáig tervezte, hogy operafilmet forgat az ünnepelt szoprán Maria Callasszal, aki közeli barátja volt és több operában is instruálta. A Mindörökké Callas a törékeny és sebezhető embert mutatja be életének válsághelyzetében, amikor hangja már nem a régi.
Zeffirellit egész pályafutása során az örök értékek vonzották. Filmjei egyedülálló esztétikumukkal nyűgöznek le. Alkotásainak középpontjában az érzelem áll, hősei a boldogság után kutatnak, a vallási és társadalmi bezártságból keresik a kiutat.
A sokoldalú művész a politikától sem tartotta magát távol, 1994 és 2001 között az olasz szenátus tagja volt Berlusconi pártja, a Forza Italia képviseletében. A mélyen vallásos rendező 2007-ben XVI. Benedek pápa filmes konzultánsa lett.
2017 őszén szülővárosában, Firenzében megnyílt a nevét viselő kulturális központ, amelyben állandó kiállítás mutatja be munkásságát, több száz díszlettervét, híres operák díszleteit, színpadi jelmezeit, s őrzi személyes könyvtárát. Az intézmény emellett konferenciák, filmbemutatók, színművészeti, rendezői és díszlettervezői kurzusok helyszínéül is szolgál.
