Budapest két színvonalas, nem annyira érzelmi, sokkal inkább értelmi mondanivalójú eseményt tudott nyújtani az érdeklődőknek idén, a nemzeti összetartozás emléknapján.
Jankovics Marcell Kossuth-díjas rajzfilmrendező, grafikusművész és művelődéstörténész Trianon című monumentális képeskönyve rajzainak egy részét tavaly december 1-e és idén március 3-a között már megtekinthették azok, akik Székesfehérváron ellátogattak a Csók István Képtárba. Most – a teljes képanyaggal immár a 264 oldalas reprezentatív kiadványt a kezünkbe is vehettük Budapesten, a József körúton, a Kódex Kulturális Központban.
A Magyar Művészeti Akadémia alelnökének legújabb munkáját először Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke méltatta. Szerinte 2010 óta június 4-e a nemzeti összetartozás napja, amellyel Trianonra, a magyarság életében bekövetkezett legfájdalmasabb eseményre emlékezünk. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke Jézus példájára hivatkozva úgy látja, hogy a magyarságot 1920-ban keresztre feszítették, a békediktátum megalkotói a legkegyetlenebbül velünk bántak el. Ennek következtében három és fél millió magyar élete egy tollvonás következtében „idegenbe szakadt” és a békeparancs után belső ellentmondások követték egymást.
Szász Jenő szerint Jankovics Marcell műve a tőle megszokott eleganciával, fanyar humorral és virtuozitással ad gazdag, mélyreható ismeretanyagot a mohácsi vésztől egészen Trianonig.
A Méry Ratio Kiadó gondozásában megjelent kötetről Rácz András, a Könyvkultúra Magazin főszerkesztője beszélgetett a szerzővel.
Miként jelenik meg a gúny a rajzokon? – tette fel a kérdést a Magyar Művészeti Akadémia alelnökének, mire a szerző azt válaszolta, hogy kétségtelen: ezek az alkotások gúnyrajzok ugyan, ugyanakkor nem karikatúrák. Egy-egy alakot, központi figurát sokféleképpen lehet megrajzolni, de Jankovics Marcell többnyire mozgásban próbálta valamennyiüket ábrázolni, hiszen ezeknél a rajzoknál sokkal inkább a szituáció a fontos. Ezért animátori munkássága is nyomot hagyott ezeken a képeken.
Fő célja – jelentette ki a neves rajzfilmrendező-művelődéstörténész – Trianon okainak a bemutatása volt. Ezért kellett egészen 1526-ig visszamenni és végigkísérni történelmünket egészen Trianonig, ezért természetes, hogy a Monarchia széthullása is nagy hangsúllyal szerepel a kötetben. Bár ő maga Budapesten született, de négy nagyszülője közül valamennyien az elcsatolt területeken látták meg a napvilágot és ezért neki személyesen is súlyos trauma a magyar történelem talán legszomorúbb momentuma! A két éven át készült album a rajzokon kívül igényes szövegeket is tartalmaz, amelyek segítenek a kilencvenkilenc évvel ezelőtti események jobb megértésében – fogalmazott Jankovics Marcell, aki azt is elmondta, hogy az ötlet az egyébként felvidéki Méry Gábortól, a Méry Ratio Kiadó vezetőjétől jött, aki három éve kérdezett rá először, hogy nem lenne-e kedve ebben a sajátos műfajban összefoglalni a Trianonhoz vezető utat?
A beszélgetést követően a neves művelődéstörténész dedikálta az albumot.
Lehetett volna másképp?
Ezt a kérdést már Csete Örs, a Kárpátaljai Szövetség főtitkára tette fel a József körúttól három kilométernyire, a Városligeti fasorban Ablonczy Balázs történésznek. A Kárpátaljai Esték keretében ugyanis ez alkalommal a vendég a Magyar Tudományos Akadémia Trianon 100 munkacsoportja vezetője volt, aki elmondta, hogy az első világháború ugyan katalizátorként hatott a Monarchia felbomlására, de – véleménye szerint – azok a virulens nemzeti-nemzetiségi ideológiák, amelyek a Monarchia területén kialakultak, háború nélkül is komoly problémát okoztak volna.
A háború végére a hivatásos tiszti állomány szinte fizikailag teljesen megsemmisült, szerepüket átvették a tartalékos tisztek, akik sokkal inkább voltak a társadalom részei, mint az egységes drill szerint nevelt klasszikus K.u.K hivatásosok, akik többsége a háború végére meghalt. A háború végére a frontokról a harcban álló alakulatok mintegy harmada jött haza zárt alakzatban, a többiek fegyelme hagyott kívánni valót maga után.
Jellemzően azok jöttek haza fegyelmezetten, akiknek messziről, például Odesszából kellett hazaérkezniük. Ilyen volt például Csanády György, a Székely himnusz szerzője is – fogalmazott Ablonczy Balázs. Nem mindenki volt hajlandó beszolgáltatni a fegyverét. Elég gyakran előfordult, hogy a családjához hazatért baka igazságtalanságként élte meg, ha a helyi közigazgatás és ennek fő képviselője, a jegyző, például nem adta meg a gyógyszersegélyt valamelyik rokonának – ennek következtében nem volt ritka, hogy eldördült a fegyver. Ennek a felfegyverzettségnek – bár főként a jegyzők, sőt olykor még a papok is kárát láthatták – hiszen előfordult, hogy lelőtték a papot, mert a frontról hazatértek úgy gondolták, hogy valamelyik elhunyt rokonukat túl drágán temette el.
1918 novemberének a végén a jegyzők éppen ezért tömegesen hagyták el korábbi állomáshelyeiket, ami társadalmi problémaként jelentkezett az akkori Magyarországon – mondta Ablonczy Balázs.
Ami a csonka-magyarországi projektet illeti, 1919.március közepére elkészült a trianoni határok végleges terve – egyetlen kivételnek Kárpátalja és Nyugat-Magyarország számított – hallottuk a helyszínen.
Az 1919. áprilisában 55 000-es Vörös Hadsereget májusra sikerült 120 000-esre növelni és harcba vinni a csehszlovák csapatok ellen. Annak ellenére, hogy ezek kétszeres túlerőben voltak, viszont a már akkor nyomokban jelentkező cseh-szlovák feszültség gyengítette soraikat. Ráadásul a Felvidék keleti részén a Vörös Hadseregnek sikerült egyes frontszakaszokon helyi túlerőt képeznie, ezért ott tudtak eredményt elérni! Kérdés persze, hogy ezt az eredményt meddig lehetett volna tartósítani? – tette fel a kérdést Ablonczy Balázs. A Tiszától keletre a románok száma háromszorosan múlta felül a magyar Vörös Hadseregét. Lehet a román csapatokat bírálni, hogy milyen volt a ruházatuk, viszont a franciák – pont a szovjetek ellen számítva rájuk, folyamatosan korszerű tüzérségi fegyverekkel és modern haditechnikai eszközökkel látták el őket. És akkor még nem beszéltünk a szerb hadseregről, amely ebben az időben Pécset és környékét megszállás alatt tartotta!
Ablonczy Balázs szerint a magyar politika 1918. októbere és 1920. június 4-e között valamennyi lehetséges forgatókönyvet megvalósította – egyetlen valódi döntési helyzete – és ez meg is fordult a magyar politikacsinálók, így például Teleki Pál fejében is, hogy nem írják alá a békeszerződést. Végül mégis elvetették ennek a lehetőségét, hiszen az erőviszonyok ekkor rendkívül egyenlőtlenek voltak, az országot gazdasági blokád sújtotta, szénhiány volt a fővárosban és ennek a destabilizálódott helyzetnek a további fokozódásával lehetett volna számolni 1920 áprilisában, amikor ez, mint kérdés felmerült.
Ami a trianoni határok kialakítását illeti, a magyar kérdés sokkal kisebb feszítőerőt jelentett volna akkor, ha a Magyarországgal szomszédos területeken lévő színmagyar sáv Magyarországnál maradhatott volna. Itt a vasútvonalak fetisizálása játszotta a főszerepet, hiszen a románok például arra hivatkoztak, hogy az Arad-Nagyvárad-Szatmárnémeti vasútvonalat harminc kilométerrel keletebbre természetföldrajzi sajátosságok miatt nehéz és drága dolog lenne felépíteni. A Csehszlovákiának ítélt területsáv esetében szintén ennek volt döntő szerepe, hiszen színmagyar területek kerültek – minden etnikai racionalitást nélkülözve – északi szomszédainkhoz. Itt a Kárpátaljával való kapcsolatra hivatkoztak a prágai politikusok. Ezért került például Sátoraljaújhelynél a vasútállomás a határ csehszlovák oldalára.
Felmerült a szokásos kérdés, hogy mennyiben lehetne ezeken az állapotokon változtatni ma, amire Ablonczy Balázs válasza az volt, hogy
Mitterrand elnök az 1990-es évek elején valóban elismerte Trianon igazságtalanságát, de ez csak nálunk jelenti azt, hogy le kell vonni az ebből adódó konzekvenciákat. A francia közgondolkodásban körülbelül ugyanúgy viszonyulnak hozzá, mint a rabszolgasághoz: az is csúnya dolog volt, viszont az élet része, magyarul egyáltalán nem következik belőle semmiféle gyakorlati következtetés.
Nálunk a demográfiai problémák amúgy is annyira súlyosak, hogy még késztető erő sincs, amely egy ilyenfajta akaratképzésnek az alapjául szolgálhatna, nem beszélve arról, hogy nincs olyan szándék sem, amely ebbe az irányba hatna – fogalmazott Ablonczy Balázs.
Az előadást annyi kérdés követte, hogy a jelenlévő hetven érdeklődő többsége csak tíz órakor, a terem zárásakor engedte útjára az előadót.
