„A minőség korparancs” – mondta dr. Klinghammer István akadémikus, a Magyar Örökség-Díj Bírálóbizottságának elnöke az ünnepség beköszöntőjében. Az a tény, hogy kilenc középiskola került ezúttal a Magyarság Aranykönyvébe, indokolta, hogy egyetemi tanárként gondolatait az oktatás köré fűzze. Az oktatásügy – mondta – megbirkózott nagyjából a mennyiség problémájával, de tudja-e vállalni a minőség emelésének a követelményét? Ez napjaink kérdése.
Az ünnepség első díját a VUJICSICS EGYÜTTES kapta, amely a táncház-mozgalom kibontakozása idején, 1974 tavaszán alakult meg Vujicsics Tihamér zeneszerző és népzenekutató vezetésével. A táncházas fiatalok mintha megfogadták volna Kodály intelmét, hogy a művelt rétegeknek kell felkarolniuk a néphagyományt, és mai életünk cselekvő részévé tenni. Az e program szellemében fellépő városi együttesek sorában a Vujicsics együttes különlegesen komplex programmal jelentkezett, mert az egész balkáni hagyományra kiterjesztette érdeklődését. Felfogásuk, muzsikálásuk a legnemesebb magyar örökséget, a különbözőségek iránti türelmet és múltunk tökéletes megismerését szorgalmazza, bizonyítva ezzel a magyar kultúra nagyvonalúságát. Nemzetiséginek mondott zenéjük nem az etnikai elkülönülést, hanem a megismert közös történelmi hagyományok összeillesztését, gazdagságának propagálását szolgálja – hangsúlyozta méltatásában Sebő Ferenc Kossuth-díjas népzenekutató, a Nemzet Művésze.
Vujicsics együttes (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A magyar nyelvben a fényképez ige szinonimája: megörökít! – kezdte KAISER OTTÓ fotóművészről szóló méltatását Korniss Péter Kossuth- és Magyar Örökség-díjas fotográfus, a Nemzet Művésze. Megörökítjük a világot, megörökítjük magunkat, megörökítjük azt, ami fontos. Kaiser Ottó vérbeli fotográfus. A megszállottak fajtájából való, aki mindig tudja, hogy mi a dolga, s maga jelöli ki az utat, amelyen jár. Legkedvesebb témái: magyar tájak, magyar várak, magyarországi templomok, magyar ízek, szép magyar bor, Magyarország 1000 csodája, a magyar népművészet 1000 csodája. A felsoroltak mindegyike Kaiser Ottó egy-egy könyvének címe. Legutóbbi kötetével is folytatja ezt a sort: A Kárpát-medence 1000 csodája. De hosszú éveken keresztül járta a világot, felkutatta azokat az írókat, költőket, akik bár határainkon túl élnek, hozzátartoznak a magyar kultúrához. Megszólaltatta és fényképezte őket otthonukban, közel és távol Magyarországtól. Ebből a páratlan munkából született meg a Határtalan irodalom képben és írásban gazdag három kötete.
Kaiser Ottónak Vári Fábián László adja át a díjat (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A marosvásárhelyi II. RÁKÓCZI FERENC RÓMAI KATOLIKUS TEOLÓGIAI LICEUM több száz éves felekezeti oktatási hagyomány örökösének tudhatja magát. A számos kiválóságot adó hajdani marosvásárhelyi Erdélyi Római Katolikus Státus Főgimnázium örökébe lépett 2015-ös újraalapítását követően. Ám – mint dr. Holló László az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány Igazgatótanácsának elnöke felidézte laudációjában – rövidesen a román hatóságok megszüntették az iskolát. Az igazgató be sem léphetett az épületbe, a diákok szüleit zaklatták. Ugyanakkor alapítványuk mellett volt sok jóakaratú ember és segítőkész intézmény, így a RMDSz, és a Magyar Kormány, amely határozottan felemelte szavát, hogy ez az iskola megmaradhasson. Közösen sikerült. A mindössze három éves – 2015–2017 és 2018–2019 közötti – fennállása alatt a bizonytalanságok ellenére – a „csak azért is” nekifeszülésével – dr. Tamási Zsolt József igazgató és az oktatói közösség kiváló munkájának köszönhetően, az iskola tanulmányi szempontból felzárkózott a legpatinásabb erdélyi magyar iskolák közé. Tanárai és tanulói igazi közösséggé kovácsolódtak és ez utóbbiak a különböző megmérettetéseken kiválóan helyt álltak.
Vetítő kép a marosvásárhelyi iskola történetéből (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
HÁMOS LÁSZLÓ, a Magyar Emberi Jogok Alapítvány, azaz HHRF alapítója éppen születésnapján, a 68-on, vehette volna át a Magyar Örökség-díjat, de már nem érhette meg: április 16-án tudatta a világgal az Amerikai Magyar Koalíció igazgatósága, hogy a kisebbségi jogok évtizedeken át fáradhatatlan harcosa elhunyt. A róla szóló méltatást, a Magyar Örökség-díjas Lauer Edit, az Amerikai Magyar koalíció tb. elnökének gondolatait Szekeres Zsolt az igazgatóság tagja olvasta fel.
Hámos László 1951-ben született Párizsban felvidéki és erdélyi magyar szülők gyermekeként. Ifjúságának éveit meghatározták a New York környéki amerikai magyar szervezetek: a cserkészet, a Magyar Református Egyház, a Magyar Ház. Bár kimondhatatlanul büszke volt magyar örökségére, amerikai identitástudata hasonlóan erős volt. A ’70-es években, amikor Románia – a keleti blokk kommunista országai közül egyedüliként – az amerikai kormány által nyújtott Legnagyobb Vámkedvezmény haszonélvezője volt, miközben a Ceausescu-rezsim lábbal tiporta az emberi jogokat, és erőszakkal igyekezett beolvasztani az erdélyi magyar kisebbséget, Hámos László tiltakozó akciót szervezett a New York-i román konzulátus elé. Az ekkor létrejött, rögtönzött önkéntesekből álló bizottság később a Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) néven lett ismert, ő pedig jogi karrierjét feladva, minden idejét a HHRF-nek szentelte.
Hámos Árpád (László fivére balra) és Szekeres Zsolt (jobbra) a kitüntetést átadó Deák Ernővel (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A HHRF az egyetemes emberi jogok szemszögéből, erkölcsileg és jogilag kikezdhetetlenül vette rá az amerikai politikusokat, hogy felemeljék szavukat a magyar kisebbségek érdekében. Hogy a jogsértéseket dokumentálja, az alapítvány kapcsolatot tartott az erdélyi és felvidéki magyar földalatti mozgalmakkal, és első kézből származó híreket gyűjtött, fordított le és publikált. Az évek során több mint 1000 oldalnyi írásos tanúvallomást nyújtott be összesen 27 kongresszusi bizottsági meghallgatás során. Hámos László tanácsadóként segítette a sajtó, civil szervezetek, kormányzati szervek munkáját. 1976 óta hat amerikai elnökkel találkozott, a kommunizmus bukása óta több száz személyes találkozót szervezett a kárpát-medencei magyar közösségi vezetők részére a Fehér Ház, a Kongresszus és a külügyminisztérium döntéshozóival. A nyugati magyarság képviseletében vett részt a Magyar Állandó Értekezlet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának ülésein. Kezdeményezésével indult 2012-ben a ReConnect Hungary program.
Hámos László négy évtizedes elkötelezett munkássága felerősítette és eljuttatta Washingtonba a Kárpát-medencei magyarok jajkiáltását. Munkássága méltó arra, hogy közös magyar örökségünk részének tekintsük.
Cseri Miklós Poprádi Gézával (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Hivatalos nevén SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUM, de többnyire szentendrei skanzenként emlegetjük azt az 1967-ben alapított intézményt Szentendre határában, ahová elhivatott kutatók és építészek kezdték áttelepíteni a régi falusi Magyarország patics falú házait, vályogépületeit, templomait és gazdasági építményeit. Az utóbbi két évtizedben, dr. Cseri Miklós főigazgató vezetése alatt felgyorsult a folyamat, és ma már 8 tájegység, 312 épülete, 32 ezer műtárggyal berendezve várja a 200 ezren felüli éves látogató tömeget, amelyből 86 ezer 18 éven aluli. A gyerekeknek tartott évente több, mint 1500 múzeumpedagógiai foglalkozás mellett, a húsvéti ünnepek, a Pünkösdi Sokadalom, a régi borünnepek, a Szent Márton nap mind országosan ismert fesztiválokká váltak. Kevesen tudják, hogy az augusztus 20-ai körmenetre a Skanzen pékjei készítik a kenyeret; hogy a beregi árvíz, vagy a kolontári vörösiszap katasztrófa újjáépítése során a Skanzen adattárában összegyűjtött, s ma már eredeti helyükön nem létező épületek adták a mintát; hogy egyre több és több kisebb és nagyobb település fordul a múzeumhoz, hogy felelevenítse régi szokásait, vagy éppen rendbe hozza a leromlott faluképet. A Skanzen a nemzetközi szabadtéri muzeológia meghatározó intézménye lett, amelyben nemcsak a magyar falu romanticizált képeit mutatják be, hanem történelmünk olyan tragikus kataklizmáit is, mint a málenkij robot, a kulák listázás, vagy a sváb kitelepítés. E törekvés csúcspontja lesz a 2022 nyarára tervezett Erdély tájegység, amely a Trianoni békediktátum következtében elcsatolt, mintegy 102 ezer m2 területen élő, kisebbségi sorba taszított magyarság életkörülményeit és túlélési stratégiáit mutatja majd be 15 hektáron, mintegy 140 épület segítségével – hallhattuk a méltatásban Vincze László papírmerítő mestertől, akinek szentendrei műhelyéből kerülnek ki évek óta a Magyar Örökség-díj díszes oklevelei.
NYOLC KATOLIKUS GIMNÁZIUM kezdhette újra a tanítást az 1950-es években, miután 1948-ban valamennyi egyházi fenntartású iskolát államosították. Azonban 1950-ben megegyezés jött létre a magyar állam és a magyar Katolikus Egyház (éppen szabadlábon lévő képviselői) között arról, hogy nyolc gimnázium (és hat diákotthon) működését engedélyezi a diktatúra. Ez a nyolc középiskola: 2 piarista, 2 ferences, 2 bencés, valamint az iskolanővérek 2 gimnáziuma volt. Dr. Korzenszky Richárd a Tihanyi Bencés Apátság emeritus perjele laudációjában személyes emlékeket is idézhetett, hiszen éppen 60 éve érettségizett a pannonhalmi bencés gimnáziumban, ahová később tanárként tért vissza.
Korzenszky Richárd (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A háttér tárgyalások elemzése a történészek feladata. Az iskolák megindítása nem volt egyszerű, hiszen korábbi épületeik többségét elvette az állam, anyagi hátterük minimális volt, a nyugati testvér-rendek, illetve segélyszervezetek támogatása nélkül lehetetlen volt a fenntartásuk. Mégis minden ellenszél, megszorítás, megfigyelés ellenére ezek az iskolák az akkori Magyarország legszabadabb iskolái voltak. Szigorú fegyelemmel, elkötelezett tanárokkal, akik korszerű tudást közvetítettek, s közben közösséget formáltak színjátszó köreik, énekkaraik, sportköreik, versenyeik, a nyáridőben szervezett gyalogtúrák, vízitúrák révén.
A megegyezés értelmében ezek az iskolák is az állami tanterv szerint a marxista szellemiségű állami tankönyveket használták, de éltek azzal a lehetőséggel, hogy a keresztény szemléletet is közvetítsék, nem ritkán kritikus éllel. Minden ideológiai diktatúra ellenére ezek az iskolák, köszönhetően a tanárok műveltségének és bátorságának, a kritikus gondolkodás, a „másként-gondolkodás” szigetei voltak.
A diktatúra évtizedeiben sokak számára menedék volt az egyházi iskola, bár az állami hatóságok „vigyázó szemüket” rajta tartották, s a diákok továbbtanulása nem volt könnyű. „Tíz évig – a rendszerváltozás hajnaláig – igazgatója lehettem annak az iskolának, amelynek korábban diákja voltam. Megtapasztaltam, hogy mit jelent szembe úszni az árral. Meggyőződésem, hogy megérte. Akkor – diákként, majd tanárként, később igazgatóként – nem sejtettem, hogy történelmi idők tanúja vagyok.”
SZVORÁK KATALIN Magyar Örökség-díjához a méltatást Tőzsér Árpád Kossuth-díjas író, költő, a Nemzet Művésze írta és Sunyovszky Szilvia olvasta fel. (Rövidítve, de szó szerint idézzük szavait).
„Szvorák Katalin nemrég megjelent, Ahonnan elindultam… című lemezét hallgatva eszméltem rá: ahogyan énekművészünk a palóc népdalok s népmesék egymásutánját megkomponálja, az, ha távolról is, engem az egykori Lönnrot Illés Kalevalájának születésmódjára emlékeztetett. Csakhogy az ő „Kalevalájában” a dalos Vejnemöjnen is ő, s a folklóranyagot összeállító Lönnrot Illés is.
Szvorák Katalin népdalcsokrot adott elő (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Elismerem, magas hangfekvésben kezdtem a laudációmat, de ha a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Szvorák Katalinról hitelesen akarunk szólni, már nem adhatjuk alább a felsőfoknál. Pedig valamikor, természetesen, ő is volt pályakezdő. Az 1970-es évek elején-közepén mint fiatal, pinci-losonci-füleki leányzó, magnóval a hátizsákjában, biciklin járta be a nógrádi-gömöri palócság tájait, s a palóc népi énekeseket, nótafákat hallgatva lassan ő maga is énekessé cseperedett. Azóta sok víz lefolyt a Sajón és a Rimán, de még a Losonc mellett folydogáló Kriván-patakon is, s a pinci-losonci-füleki leányból országos hírű-jelentőségű népdalénekes, Palócország énekes nagykövete, messzehangzó népi organonja lett.
Szvorák Katalin a dalaiban, gyűjtéseiben, lemezein visszavarázsolja gyermek- és ifjúkora Görbeországát (Mikszáth nevezte így a palócok hegyes-dombos tájait), torkának csodás hangszerével azok számára is megszólaltatja az ennek az immár térben s időben is távoli világnak a sajátos zenéjét, költészetét, nyelvét, akik nem ott születtek. Énekeiből, meséiből árad a szülőföld szeretete, a gyökerek ereje, a gyermekkor törölhetetlensége, a juhász ősök szabadságélménye, csillagokat fürkésző bölcsessége, a nógrádi-gömöri lankák hangulata, s így végül az egész életmű egyetlen jól komponált, nagy erejű vallomás, szeretet-üzenet a palócokról a palócoknak, az egyetemes magyarságnak, sőt a nagyvilágnak.
A díjat B. Kovács István gömörológustól vette át (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Igen, nem túlzok, a nagyvilágnak is, hisz Szvorák Katalin pályájának elmúlt negyven éve alatt negyvenöt országban koncertezett, énekelt, több nyelven is, terjesztette a magyar tájak és az egész Kárpát-medence népeinek dalait, kultúráját. S befejezésül még egy lelkesítő észrevétel: ha az utóbbi időben a magyar kulturális érdeklődés a korábbi kizárólagos Erdély-kultusztól kicsit a Hamvas Béla által „Északi Géniusznak” nevezett felvidéki szellemiség felé fordult, az részben (azaz más összetevők mellett) Szvorák Katalin tevékenységének is köszönhető. Amint látjuk, bőségesen van mit köszönnünk Szvorák Katalinnak.”
A kitüntetettek nevében dr. Tamási Zsolt József a marosvásárhelyi teológiai líceum igazgatója mondott köszönetet. Számára a díj azt üzeni, hogy nem vehetők el álmaink, nem vehető el keresztény, magyar örökségünk, viszont meg kell őriznünk és tovább kell adnunk utódainknak, mert a miénk.
