Hetvenöt esztendővel ezelőtt a Vörös Hadsereg feltartóztathatatlanul közeledett a Kárpátok felé. 1944 nyarán előbb a német Közép Hadseregcsoport, aztán 1944. július közepén a német Észak-Ukrajna Hadseregcsoport állásai ellen indított offenzívát. A Galíciában működő magyar 1. hadsereg akkor került veszélybe, amikor a Lembergért folyó harcokban a bal szárnyán lévő német 1. páncéloshadsereg nyugat felé hátrált. A magyar északi szárny a levegőben lógott, s az ellenség ezt felismerve, 1944. július 23-án átkaroló támadásba kezdett.
A magyar 1. hadsereg északi szárnyán a miskolci VII. (alárendeltségében a szolnoki 16., a soproni 7., az ungvári 24. gyalog- és a 18. tartalékhadosztály), a délin a debreceni VI. hadtest (részei: nagyváradi 25. gyaloghadosztály, máramarosszigeti 1. hegyi dandár, marosvásárhelyi 27. székely könnyű hadosztály, munkácsi 2. hegyi dandár, 19. tartalékhadosztály, 66. határvadászcsoport) állt, míg a hadsereg-parancsnokság tartalékát a kecskeméti 2. páncéloshadosztály képezte.
A honvédek jól kiépített védelmi vonalairól nemes eszenyi Eszenyi László vezérkari százados, a hadsereg-parancsnokság I. a. (hadműveleti) osztályára beosztott vezérkari tisztjeként emlékezett vissza: „Beregfy [Károly vezérezredes] kíséretében alkalmam nyílt a védőkörletek megtekintésére is. A szovjet főtámadását Kolomea térségéből a Prut völgyében Delatyn irányába vártuk. Ott volt védelmünk súlya (…) A főellenállási vonalban [az] első világháborúra emlékeztető árokrendszert találtunk, de nem összefüggő, végeláthatatlan hosszú sorban, hanem két-háromszáz méteres távközökkel megszakított támpontokban. Szilánkbiztos fedezékek, fél-, sőt helyenként egyméteres födémek. Az előtérben terelőárkok, drótakadályok s köztük ügyesen elhelyezett aknásított területek. Állásaink előtt tucatjával hevertek az előző napon támadott szovjet katonák holttestei, amelyekből a rekkenő hőségben orrfacsaró hullaszagot hozott felénk a szél. Forgott a gyomrom, de legénységünk egykedvű közönnyel ette csajkájából a babgulyást. Mindent meg lehet szokni. Először nyomasztóan hasonlónak találtam védelmi rendszerünket ahhoz, ami olyan csúfosan leszerepelt a Donnál. Csak amikor lejártuk az állásokat, jöttem rá a különbségekre. Mindenekelőtt a hadsereg legnagyobb része védelemre sokkal alkalmasabb, dombos vagy éppen hegyvidéken volt állásban. Ha a kívánatosnál kisebb létszámban is, de el voltak látva a szovjet páncélosok leküzdésére képesített nagyobb (7,5 cm-es) nehéz páncéltörő ágyúkkal a jóval korlátozottabb hatóképességű könnyű (3,7 cm-es) ágyúk mellett. A tüzérség tüzelő- és mozdonyállásait körkörös védelemre építette ki. Ezeknek a hátsó támpontoknak nemcsak az volt a feladata, hogy a főellenállási vonalon áttört ellenség nehézfegyvereinek tüzétől védje állásban lévő ütegeinket, hanem az áttörés élén várt orosz páncélosokat is tűz alá tudják venni 6-800 méter távolságra, közvetlen irányzással. (…) Ellentétben a doni védelemmel, minden egységnél századig lefelé tartalékok voltak beállítva azonnali ellenlökések és ellentámadások végrehajtására, mert a keleti hadszíntéren szerzett tapasztalatok szerint, ha a szovjet katonát azonnal vissza nem vetik, beássa magát, és később nagyon nehéz és veszteséges a kivetésük. A tartalékképzések másodlagos célja a bevetett csapatok rendszeres felváltása volt, amivel a védők harcképességét tartották fenn. 1942-ben a hónapokig védőállásokban lévő katonáink nemcsak testileg romlottak le, hanem a magukra hagyatottság nyomasztó érzése erősen lerontotta az egyéb okokból amúgy sem magas harcos szellemüket.”
A 24. gyaloghadosztály parancsnoka, vitéz Markóczy János vezérőrnagy kíséretével az első vonalban. Hidvégi Lajos tartalékos hadnagy felvétele (unokája, Horváth Bence tulajdona)
A szovjetek 1944. július 13-án Nyugat-Ukrajnában – Lemberg – Sandomierz felé – indított offenzívája véget vetett a két hónapig tartó hadműveleti szünetnek, mivel tíz nappal később bal szárnyán Horodenka és Kolomea felől az 1. Ukrán Front 1. gárda- és 18. összfegyvernemi hadserege lendült támadásba Munkács – Ungvár irányába. A magyar 1. hadsereg elleni szovjet támadás 1944. július 23-án 8 órakor vette kezdetét és már az első napon jelentős sikereket ért el, ugyanis a magyar 1. hadsereg bal szárnyának védelmét felsodrította.
A VII. hadtest 16. és 7. gyaloghadosztályait kivetették állásaikból és birtokba vették a körvédelemre berendezett Ottyniát. A legsúlyosabb veszteségek e két seregtestet érték, amelyek nyugat-délnyugat felé futottak vissza pánikszerűen, nyomukban a szovjetekkel. 1944. július 24-én a 24. gyaloghadosztály vonult vissza, mivel az ellenség a hátába került, a betörés kiszélesítése pedig a magyar 1. hadsereg kettészakítását eredményezte. Az észak felé visszanyomott VII. hadtest a magyar 1. hadsereg parancsnokságával együtt a német 1. páncéloshadsereg alárendeltségébe lépett. A VI. hadtest részei közül a 27. székely könnyű hadosztály és az 1. hegyi dandár – a főellenállási vonaltól 10-15 km-rel nyugatra, az Északkeleti-Kárpátok átjárói előtt kiépített Hunyadi-állás előtti – a Prinz Eugen-állásba vonult vissza, míg a többi Delatyn megtartására készült. A szovjetek célja az volt, hogy a VI. hadtest bal szárnya mögé jutva megakadályozzák a honvédek visszavonulását Delatyn és a Tatár-hágó irányába, azonban a szovjet páncélos és gépesített erők Delatynnál a 24. gyalog- és 16. tartalékhadosztály védelmébe ütköztek, s a honvédek ottani helytállása tette lehetővé, hogy a hadsereg részei rendben hátra tudjanak települni.
Ezen harcok részese volt Hidvégi Lajos tartalékos hadnagy, vitéz Markóczy János vezérőrnagy, az ungvári 24. gyaloghadosztály parancsnokának személyi segédtisztje. Derekas helytállásáért megkapta a német Vaskereszt II. osztályát, s korabeli fegyvertény-leírása a Fegyver alatt – Az Ungvári Magyar Királyi 24-ik hadosztályban 1944-1945 című munkájában megtalálható: „1944. évi július hó 25-én hadosztályom utóvédje a Nadworna-Delatyn útkereszteződésnél 19 órától harcban állott a támadó oroszokkal. Úgy magam, mint a hadosztály vezérkari főnöke, valamint a segédtisztem, Hidvégi Lajos tartalékos hadnagy a sötétség beálltáig itt tartózkodtunk. Irányítottuk az elhárítást, illetőleg az erősítésre rendelt csoportokat. A teljes sötétség beálltakor Hidvégi Lajos tartalékos hadnaggyal visszajöttem a delatyni úton Dora felé, az utóvédtől mintegy másfél kilométerre. Hidvégi Lajos tartalékos hadnagy 23 óra tájban észrevette egyes kisebb csoportok visszaszivárgását az oldalakról és elölről, az utat hármas oszlopban sűrűn álló szekér- és gépkocsioszlopok között. Magához rendelt egy őrmestert és egy csendőrt. Hozzáfogott a visszaszivárgók összegyűjtéséhez. A szomszédos házak lakásbejáróit őrséggel látta el s az erélyesen, néha szép szóval megfogott embereket lefektette a lakásokban. A velük lévő tisztek neveit felírta és elrendelte, hogy rajokat, illetőleg szakaszokat alakítsanak. Panaszkodtak, hogy elfogyott a lőszerük és két napja éheznek. Hidvégi hadnagy végigjárta a szekérsorokat, s a járműveken talált lőszert lerakatta az út mellé. Az így összegyűjtött lőszert kiosztotta a legénységnek, majd ezután a szekerekről kenyeret, kétszersültet, konzervet, gyümölcsízt, cigarettát hordatott össze a kocsisokkal és kiosztotta a legénységnek. Éjfél után 2 óra 45-kor Hidvégi Lajos tartalékos hadnagy jelentett 200 embert, 4 páncéltörő ágyút, 2 aknavetőt, 6 géppuskát, 10 golyószórót és egy csökkentett létszámú huszárszakaszt. S mert a Nadworna-Delatyn útkereszteződésnél harcoló hadosztály súlyos veszteséggel visszavonult, a Hidvégi tartalékos hadnagy önkéntes elhatározásából lőszerrel és élelemmel ellátott csoportot még ott Delatynban a kora reggeli órákban védelemre rendeltem. A csoport szívósan ellenállott a támadó oroszoknak és biztosította a delatyni völgyben a hadosztályok összetorlódott vonatának és tüzérségének kivonását, illetőleg a hadosztályok védelmének megszervezését. Hidvégi tartalékos hadnagy e védelmi harcokban részt vett és harc közben egy katonát bekötözött.”
Nemes veskóczi Budaházy Mihály vezérőrnagy, a 24. gyaloghadosztály gyalogsági parancsnoka törzsével együtt szemrevételezi egy kilőtt szovjet ISZ-2 nehéz harckocsi lövegtornyát. Hidvégi Lajos tartalékos hadnagy felvétele (unokája, Horváth Bence tulajdona)
A szovjetek 1944. július 26-án törték át a VI. hadtest acvonalát, így Delatynt fel kellett adni és a csapatok 1944. július 27-én a Hunyadi-állásba hátráltak,
amely állásrendszer magaslatokon, településeken kialakított támpontok láncolatából állott Turka – Skole – Dolina – Perehinsko – Jasien – Jaremcze – Mikuliczyn – Kosmacz vonalán. Az egri 20. gyaloghadosztály ekkor a magyar balszárnyhoz csatlakozó német 1. páncéloshadsereg alárendeltségében fedezte a németek visszavonulását és azok akarata ellenére a Kárpátok felé vonult vissza.
A veszteségteljes visszavonulás időszakáról Az aranycsillag rabjai című könyvében Csernavölgyi Antal főhadnagy, a ceglédi 3/I. harckocsi zászlóalj forgalomszabályozó szakaszának parancsnoka a következőket vallotta: „Júliusban erősödött a szovjet csapatok nyomása. A korábbi vonalak megtartása csak azért volt lehetséges, mert jelentéktelen orosz erők állottak velünk szemben. Most itt is, ott is beleharaptak állásainkba. Zászlóaljunk harckocsijait is bevetették (…) az előretörő ellenséges tankok megsemmisítésére. A (…) német páncélosok tűzerő szempontjából jobbak voltak a szovjet tankoknál, a Tigrisek pedig egyszerűen kilőhetetlenek. (…) Hiába lőtték ki a kis csoportokban támadó T-34-eseket, mert egy kilőtt orosz harckocsi helyébe három új is jött, holott a mi arcvonalszakaszunk nem volt fontos helyen. A német hadiipar képtelen volt már megbirkózni a teljes kapacitással termelő szovjet hadiiparral, s őket az angolszászok is támogatták hadfelszereléssel. Így aztán az oroszok nagyon lassan, nagy veszteségek árán, de fokozatosan tért nyertek. (…) A harcok egyre súlyosbodtak, mert az oroszok egyre nagyobb erőkkel támadtak. A veszteségek mindkét oldalon súlyosak voltak… Megkezdődött az 1. hadsereg visszaszorítása a Kárpátokba. A hadseregparancsnokság elpucolt Nadwornáról, tudomásom szerint Tatarovkára települt. Az idegileg teljesen összeroppant fűzfapoétát, aki félelmében állítólag sírva is fakadt, menekülése miatt a kormányzó felmentette. Utóda dálnoki Miklós Béla lett. A 2. páncéloshadosztály súlyos utóvédharcokat vívott. (…) Az ütközetek során valami változás jelentkezett a katonák magatartásában. Ahogy közelítettük a Kárpátokat, ráéreztek arra, hogy az ország kapuit védik, s ellenállásuk sokkal keményebbé vált, mint eddig volt. A lassan előrenyomuló szovjet katonáknak minden lépésért keményen meg kellett küzdeniük (…)”
A teoretikus Beregfy Károly vezérezredes valóban nem állt a helyzet magaslatán, ezért 1944. augusztus 1-jén a kormányzó elmozdította a kárpáti hadsereg éléről és helyére vitéz lófő dálnoki Miklós Béla vezérezredest állította, akinek beérkezéséig vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy, a VI. hadtest parancsnoka vezette ideiglenesen a magyar 1. hadsereget. 1944. augusztus 10-ig a szovjetek négy ízben indítottak támadást a Hunyadi-állás áttörésére, ám eredményt nem értek el. A védelmi harcokban a német 4. hegyi hadosztály katonái is részt vettek, s a legkeményebb küzdelem a 25. gyaloghadosztálynál alakult ki a Rokietán, ahol maga a hadosztályparancsnok, vitéz felsőtorjai Kozma István altábornagy is súlyosan megsebesült, de súlyos harcok zajlottak Mikulyczin megtartásáért is.
1944. augusztus 10-én ismét néhány hetes hadműveleti szünet kezdődött. Az addig tartó arcvonalvisszavétel során a magyar 1. hadsereg becsült véres vesztesége 25-30 ezer fő volt, de a fegyverzetben és felszerelésben is nagy veszteségek mutatkoztak.
A németek itt is – csakúgy, mint a Donnál – a honvédeket akarták felhasználni a szovjet előrenyomulás lassítására, ám számításaikba hiba csúszott, ugyanis a Kárpátok védelmére kivonult magyar 1. hadsereg az országhatár védelmét fontosabbnak tartotta, mint fegyvertársaik hátrálásának biztosítását.
