Ezerkilencszáznegyvenkilenc március 5-én, Pozsonyban a Belügyi Megbízotti Hivatal épületének koncerttermében, Szlovákia magyarok által lakott területeiről mintegy 300 személy jelenlétében megalakították a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületét, a Csemadokot, valamint megválasztották központi vezetőségét: elnöke Lőrincz Gyula festőművész, az Új Szó főszerkesztője, első alelnöke Kugler János, második alelnöke Egri Viktor író, központi titkára Fellegi István kultúraszervező, helyettese Wetzler Dóra, örökös díszelnöke Fábry Zoltán antifasiszta író lett, s az ősz folyamán csatlakozott hozzájuk Pathó Károly szervezőtitkár.
A Csemadok Pozsonyban tartotta VIII. Országos Közgyűlését 1962. április 14-15-én. Helyi szervezeteinek a száma 507, taglétszáma 34 900 volt. A közgyűlés kiemelten foglalkozott a magyar fiatalság felsőoktatási képzésével, a magyar iskolahálózattal, s a közgyűlési határozatban új elemként jelent meg a szlovákiai magyar ifjúság egyetemi képzésének, az anyanyelvápolás és a honismereti körök megszervezésének szorgalmazása. Az 56 tagú új KB elnökévé ismét Lőrincz Gyulát, vezető titkárává Szabó Rezsőt, titkárává Varga Jánost választották. A KB elnökségébe bekerült még többek között Balázs Béla újságíró, Dobos László főiskolai oktató, ifjúsági politikus, író, Egry Viktor író, Szabó Béla író, Sziegl Ferenc ifjúsági politikus, Tolvaj Bertalan, a királyhelmeci magyar gimnázium igazgatója és Vadkerty Katalin történész, gimnáziumi tanár.” (Popély Árpád: A (Cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944-1992)
Közben a művészeti munka nem állt le. A tánc-, ének-, zene- és folklórcsoportjaink egész télen át készültek a járási, a kerületi és az országos seregszemlékre. Hasonlóképpen a szép szóra épülő művészeti ágak képviselői, illetve művelői: a szavalók, a prózamondók, a színjátszók is. Részükre a Csemadok KB a Népművelési Intézet nemzetiségi osztályával közösen Komáromban országos méretű seregszemlét, a színjátszók részére pedig a Szocialista Dráma Fesztiválját szervezte meg. Ezeknél a rendezvényeknél különösen érződött a Népművelési Intézet fontossága, mely a szakmai felkészítés mellett anyagilag is biztosította a rendezvények megvalósítását.
A VII. ODT-n 1962-ben Gombaszögön került sor a Nemeskosúton 1961-ben bemutatott „Emberiség, szabadság, béke” közel háromórás szerkesztett, laterna magica jellegű szabadtéri műsorra. Az előadás az ősbemutató alkotói és rendezői gárdájának az irányításával és zömmel annak akkori szereplőivel valósult meg. A szereplők felkészítését a Csemadok és a Népművelési Intézet szakemberei végezték. A műsor számára a nemeskosútihoz hasonló színpadot építettek Gombaszögön is. A vetítővásznak részére szolgáló hát- és oldalterek vaskonstrukcióját a Galánta melletti Nemeskosútról átszállították Gombaszögre, ahol hatalmas betontalpazatra állították. A megoldás aztán 1965-ig, az új színpad elkészültéig több éven keresztül szolgált a színpadháttér tartóoszlopaiként is. Az új színpad felépítése után az időközben elkorhadt, fából épült öreg színpad és a háttér funkcióját vesztette, elbontották, de a vaskonstrukció betonalapja talán a mai napig ott található.
Az előző évben nagy közönségsikert és elismerést elért Őrtüzek éjszakai műsor hosszú ideig beszédtémája volt kulturális életünknek. Ezért úgy döntöttünk, hogy folytatjuk ezt a műsorszerkesztési formát. A néprajzi gyűjtéseink alkalmával megismert lakodalmi szokásokra, valamint azokra, amelyeket egy-egy csoport műsorában már színpadra állítottak, volt módom építeni az elképzelésemet. Ezért 1961 őszére elkészültem a műsor forgatókönyvével, melyet az illetékes felsőbb szervek elfogadtak. Az így szerkesztett műsor lett 1962-ben is a szombat éjjel sorra került „Lakodalom van a mi utcánkban” című összeállítás. A kiválasztott csoportok az év folyamán gyakorolhatták az előadásba iktatott lakodalmi részt, például a leánykérést, a vacsora felszolgálásakor elhangzó verseket, a dalokat és táncokat. Rendezőként figyelembe vettem a terület adta lehetőségeket és azokat felhasználtam. Nagy feltűnést keltő rendezői fogás volt például, hogy az ágy- és kelengyehozók szállítását kísérő „lakodalmas” népet, illetve az azokat megjelenítő énekkarokat három nagy szénásszekérre ültettük. A Szilicei-fennsíkról, a vadászháztól indítottuk a szekereket, melyek a kacskaringós szerpentinen lefelé jövet énekszóval közeledtek.
Így hol közelebbről, hol messzebbről hallatszott az ének- és zeneszó attól függően, hogyan kanyargott az út a hegyoldalon, miközben a színpadon folyt a lakodalom. A műsorban meghatározott részre megérkeztek az ágyat és kelengyét hozó szekerek, beálltak a színpad elé, és a tréfás ágyhozatali jelenettel, melyet nagy élvezettel csináltak a koloniak, a többi énekkarok, melynek tagjai a szekereken lakodalmas népként érkeztek, besegítettek az éneklésbe. A lakodalmi műsor a Hajnal tüze tánccal fejeződött be. A műsor után népmulatság folyt virradatig.
Szerkesztett volt a vasárnap délelőtti „Úttörőtáborban” című műsor is, melyben a Felvidék legjobb magyar gyerekcsoportjai mutatkoztak be. Ebben az évfolyamban kaptak az országos fórumon először külön bemutatkozási lehetőséget a gyermek- és ifjúsági csoportok. A szlovák kultúrát a Rozsnyó melletti Dobšina szlovák iskolájának csoportja képviselte. Délután volt a hagyományos népművészeti ünnepi műsor, majd késő délután a „Lúčnica” szlovák, és az „Ifjú Szivek” magyar együttesek közös műsora zárta az ünnepélyt. Az ország két vezető népművészeti együttesét egy közös előadásba szerkesztve mutattuk be a zömmel magyar közönségnek. Ezzel a párosítással is bizonyítani szándékoztunk magyar kulturális hagyományainknak a szlovákkal azonos értékét, valamint azt, hogy a Csemadok berkeiben mennyire értékes munka folyik ezen a téren is. A Lúčnica félhivatásos együttes abban az időben megelőzte még a Szlovák Állami Népművészeti Együttest is – Szlovákia legjobb népművészeti együttese volt. Az Ifjú Szivek műsoráért sem kellett szégyenkeznünk.
Az év őszén vita robbant ki magyar lapjainkban egy országos magyar pedagógus-énekkar megszervezéséről. Szlovák és cseh vonalon már működtek ilyenek. Az 1930-as években, egészen 1945-ig a magyar pedagógusoknak is volt énekkaruk. A gondolat fő szorgalmazói az idősebb magyar pedagógusok és zenészek – Schleicher László (Pozsony), Németh Somorjai István (Pozsony), Pintér Ferenc (Diószeg), Kopasz Elemér (Érsekújvár), Mikus Imre (Rozsnyó), valamint a Csemadok és a Népművelési Intézet szakdolgozói voltak. Az indítványt Szíjjártó Jenő fogalmazta meg, ő lett a gondolat megvalósításának vezető személyisége is.
Az énekkarról könyv is megjelent – Boross Béla: A felvidéki magyar tanítók énekkara, Vác, 1942. Jenő ezt ismerte és a szervezői munkájánál az ismereteit felhasználta. Az énekkar újjáalapításáról Szíjjártó beharangozó cikkének hatására több hónapig tartó sajtóvita jött robbant ki, melyben megszólaltak az énekkari kultúra vezető karnagyai – Ág Tibor, Janda Iván, valamint a magyar kulturális élet jeles személyiségei, Viczay Pál, a volt Népes hivatásos szólóénekese, az Ifjú Szivek együttes igazgatója, Kulcsár Tibor tanár, karnagy, Pintér Ferenc iskolaigazgató, karnagy, Grébnerné Kucsera Margit zenetanár, karnagy, a Népes volt szólóénekese és sokan mások. Jómagam, mint a Csemadok KB népművészeti osztályvezetője, ugyancsak a fontossága mellett szóltam. A vitának nagy társadalmi visszhangja lett, s eredményeként 1964 november végén megalakult az énekkar is.
