geralt / Pixabay

Az, hogy valamit elfogadunk-e igaznak vagy sem, néha nagyon furcsa dolgokon múlik…

Rolf Reber és Norbert Schwarz 1999-ben egy rendkívül egyszerű, ám annál ötletesebb kísérlet során arra kérte a résztvevőket, döntsék el, igaz-e az az állítás, mely szerint „Osorno Chilében van”.

A résztvevők felének a megítélendő mondatot jól olvasható formában mutatták be, a többiek viszont a szöveget a betűk színe miatt alig tudták kiolvasni. Az eredmény meghökkentő volt: akik a mondatot jól olvasható formában kapták meg, lényegesen nagyobb arányban ítélték igaznak az állítást, mint azok, akik a nehezen kivehető változattal találkoztak.

Ennek minden bizonnyal az a lélektani jelenség áll a hátterében, hogy az embernek sokkal jobb véleménye van az egyszerű, könnyen érthető, jól felfogható dolgokról, mint azokról, amelyekkel bajlódnia kell, és amelyek elbizonytalanítják.

Sokszor bizonyított jelenség, hogy az emberek a többször hallott állításokat nagyobb valószínűséggel ítélik igaznak, mint azokat, amelyeket először hallanak. A közéletben is gyakran alapoznak arra, hogy ha egy állítást elég sokszor elismételnek, akkor az emberek azt el is fogják hinni.

Azt gondolhatnánk, az ismétlődő állításokat azért vagyunk hajlamosak igaznak tartani, mert emlékszünk a korábban hallott információra, és ha ez egybevág egy újonnan hallott kijelentéssel, akkor a két állítás erősíti egymást. Valóban ez volna a logikus okoskodás. Ám van más lehetőség is! Ha a jobban vagy kevésbé jól olvasható mondatok példájára gondolunk, lehetséges, hogy

az ismétlődő állításokat az emberek azért hiszik el jobban, mert könnyebb feldolgozni őket, nem kell annyit gondolkodni rajtuk, mint egy új kijelentésen.

Ezt az érdekes lehetőséget vizsgálta egy kísérlettel Teresa Garcia-Marques és három munkatársa. A kutatók a kísérletben részt vevő diákoknak hangfelvételről egy sor olyan állítást játszottak le, amelyről az ember nem tudja eldönteni, hogy igaz-e vagy hamis. Például efféléket: „A krokodilok nyitott szemmel alszanak”.

A kísérletnek ebben az első szakaszában a résztvevőknek még nem kellett véleményt formálniuk az állítások igazságtartalmáról, ám következett a második szakasz, melyben a kutatók ismét mondatokat játszottak le a diákoknak, s ezek között vegyesen voltak új és már ismerős állítások is. Az ismerős mondatok a társaság egyik fele számára pontosan megegyeztek a korábban hallottakkal, a többiek viszont a korábbiakkal majdnem megegyező kijelentéseket hallottak: szinte minden ugyanaz volt, csak épp a mondat értelme volt ellentéte a korábbinak: „A krokodilok csukott szemmel alszanak.”

A résztvevőknek most már azt kellett megítélniük, mennyire tartják igaznak az állításokat.
És itt következett a „csel”: a második mondatsort a résztvevők egyik fele közvetlenül az első után hallotta, a többieket viszont az első kijelentéssor megismerése után hazaküldték, és a kísérlet második szakaszát csak egy héttel később végezték el velük. S ennek a késleltetésnek döntő hatása volt!

Akik a korábbiakkal ellentétes állításokat közvetlenül az előzők után hallották, kevésbé hihetőnek ítélték ezeket, nyilván azért, mert még jól emlékeztek a pár perccel azelőtt hallott kijelentésre. Ám azok a diákok, akik egy héttel később vettek részt az „igazságvizsgálaton”, a korábbival ellentétes állításokat már jóval hihetőbbnek tartották. Valószínűleg azért, mert az ismétlés, a mondat nyelvi formájának ismerős volta megkönnyítette a feldolgozást, és ettől az állítás igazabbnak tűnt – függetlenül attól, hogy információtartalma a korábbival ellentétes volt.

Ez bizony arra utal, hogy ítéleteinket sokszor hamis – és tudatosan talán nem is észlelt – jelzések befolyásolják.