Mohácsnál, 1526-ban, egy augusztusi délutánon másfél óra leforgása alatt „az ország szerencsétlen királya, népe virágával együtt (…) elhullott” – írta Kölcsey Ferenc a mohácsi csata háromszázadik évfordulóján. Azóta Mohács emlékét tovább erősítette Trianon, majd a második világháborút követő párizsi béke. Mohács azonban nem a vesztes csata után, hanem csak a következő nemzedékeket sújtó szakadatlan csapások ébresztő hatására növekedett nemzeti tragédiává.
A maga idején Mohácsra a magyar történelmi osztály, mint az idegen, a német befolyás vereségére gondolt és semmiképpen sem mint történelmi tragédiára. Mintha Magyarország még mindig a Mátyás-kori nagyhatalmi állapotban létezett volna, amikor még könnyű volt kiheverni egy vesztett csatát.
Csak a század végén, tengernyi szenvedés után kezdte felismerni a nemzet értékesebb része Mohács következményeit.
Mintha később döbbenne rá a nemzet, mi is történt vele azon a napon: a költészetben, művészetben is nemzedékekkel később kezd megjelenni, s a történetírásban is akkortól kapnak egyre nagyobb figyelmet a korabeli feljegyzések, dokumentumok, mint leghitelesebb források.
Brodarics István „a szerencsétlen ország szerencsétlen kancelláriusa” egy évvel később I. Zsigmond lengyel király számára készült beszámolójából (Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról) tudjuk, hogy „a tréfás, fiatal Perényi Ferenc” mielőtt elkezdődött volna a csata, kasszandrai jóslatot mondott annak kimeneteléről, miszerint a napot „a Krisztus vallásáért megölt 20 000 magyar vértanúnak kell szentelni”. Az ugyancsak kortárs Szerémi György udvari káplán Magyarország romlásáról című emlékiratából képet nyerhetünk a nagy csata utáni éjszakáról:
„Mohács mezején az ütközet szerdán volt. Másnap, csütörtökön gyorsan megérkezett a királyné egyik szolgája a háborúból, de csaknem félőrülten(…) Thurzó (körmöci kamaraispán, majd kincstartó, vagyis pénzügyminiszter) a királynéval volt, s ketten beszélgettek egymás közt. Mi káplánok a budai kapun kívül vártuk azt az embert, hogy valami újságot megtudakoljunk tőle, de nem jött; már vecsernye után volt. Láttuk nagyságos Thurzó Eleket; paripán sietve elrohant a királynétól a várból lehajtott fővel, s nem szólt senkinek semmit.
Akkor éjfél felé (…) a budai utcákon és tereken a németek égő fáklyákkal a kezükben sok fekete ládikát és szekrényt vittek ki a városból Logod felé, mások pedig a hajókra, le a Duna folyóhoz. (…) Azután Mária királyné Buda várából ötven lovassal ellovagolt udvarhölgyeivel. Logodon megállt a királyné, hogy bevárja kincstárnokát a városból. Ennek a lakása az esztergomi érsek háza mellett volt. Több mint háromszáz lovassal és gyalogossal vonult ki, a vállukon vitték Thurzó kincsét. Hogy rárakták a lovakra és a sok kocsira, útra keltek Bécs felé. És velük mentek mind a budai németek (…) a magyarok meg sem mozdultak, mert otthon lakó nép voltak, s ezért csak a magyar nyelvet tudták.”
Szerémi riportjának szereplői közül elsőként a Jagello-házból származő II. Lajos király hitvesét, Habsburg Máriát kell szemügyre vennünk. Habsburg (Szép) Fülöp és Aragóniai (Őrült) Johanna leánya huszonegy éves a tragédia idején.
A Habsburg befolyást erősítette a magyar udvarban. A nála egy évvel fiatalabb Lajost az ujjai köré csavarta, ügyesen elidegenítette a magyar főuraktól, neki tudható be, hogy a nemesség körében erősödött a németgyűlölet.
Giovanni Antonio Burgio báró pápai követ elképedve írta jelentéseit a királyi udvar dőzsölő, élvhajhász életéről, miközben a király jobbára kölcsönökből élt. Hogy kiéből? Nézzük tovább a szereplőket!.
A Mohácsot követő éjszaka másik főszereplője: Thurzó Elek, körmöci kamarás, királyi tárnokmester volt, egyúttal rokona és üzlettársa a felvidéki bányák kitermelésében érdekelt európai bankárnak: Jakob Fuggernek. A Fuggereket és a Thurzókat az üzleti érdek mellett, házasságok révén, szoros családi kapcsolatok is összekötötték. Harmadikként bekapcsolódott a „cégbe” Thurzó Elek anyai nagybátyja, Szatmári György esztergomi érsek is. A kassai születésű, Bolognában és Krakkóban tanult főpap itthon II. Ulászló idején futott be fényes egyházi karriert. 1515-ben húszezer aranyforintot helyezett el (10%-os kamattal) Fuggeréknél, és segített még abban az évben tető alá hozni a német-magyar-lengyel szövetséget.
Ennek megpecsételése volt a kettős házassági szerződés Miksa császár unokái és a Jagello-házból való II. Ulászló gyermekei között. (Következménye a négy évszázados Habsburg uralom Magyarországon.)
A Hunyadiak korát visszasíró nemesség, minden bajért (elsősorban a kevesebb ezüstöt tartalmazó új pénz veréséért) Jakob Fuggert okolta, de a népszerűtlenségből kijutott a felvidéki Thurzó családnak, valamint az 1524-ben elhunyt Szatmári érsek utódának: Szalkai László érseknek és pénzügyi tanácsadójának: Szerencsés (Fortunatus) Imrének, akit csak „Imre zsidó”-ként emlegettek, noha már korábban áttért a katolikus hitre.
Az ország hangadó urai 1525-ben Rákos mezején országgyűlést tartottak, amelyen a visszaélések felszámolására radikális törvényeket fogadtak el, és letartóztatták Szerencsés Imrét. Ő azonban valóban szerencsés volt, mert a királyné közbenjárására hamarosan kiszabadult, s az 1526-ban, még Mohács előtt tartott, hatvani országgyűlésen már nagyhatású beszédet tartott a Fuggerek ellen.
Ez a gyűlés határozott arról, hogy 1526. november 5-ére összehívják az országgyűlést, és megerősítik az 1505-ben hozott határozatot: idegen soha többé nem választható meg magyar királynak.
Mint tudjuk, erre az országgyűlésre nem került sor. 1526. augusztus 29-én, Szent János napján a mohácsi síkon hősi halált halt az egyik fővezér: Tomori Pál kalocsai érsekkel az élen hat püspök, maga Szalkai László esztergomi érsek is, a másik fővezér: Szapolyai György szepesi gróf és a magyarság vezető nemzetségeit képviselő főurak tizenhatan: Perényiek, Széchyek, Batthyányiak, 500 birtokos nemes, négyezer lovas, tízezer gyalogos, és odaveszett a király, II.Lajos is.
Thurzó Elek nem volt köztük. Ő, aki csupán mindössze kétszáz főnyi alakulatával járult hozzá az ország védelméhez, nem is ment velük Mohácsra, hanem – Brodarics szerint – „a királyné őrizetére és szolgálatára rendelve” Budán maradt, hogy még az éjjel a királynéval, fáklyások kíséretében, „szerény” javaikkal együtt Pozsonyba meneküljenek. Később azonban egy nemes tettét is feljegyezték: amikor Mehmed bég északnyugat-magyarországi fosztogatásai, mészárlásai után elhagyta a területet, áldozatai közül több mint ötven félholt kisgyereket Thurzó saját várába, „Semptére vitette, hogy „valami módon meggyógyíthassák őket.(…)Mikor volt század ennél gyászosabb?” – kérdezi írásában Oláh Miklós, a királyné belső köréhez tartozó későbbi esztergomi érsek.
A Hunyadi nemzetségből származó humanista tudós és pap: Oláh Miklós ott volt a Budáról Pozsonyba menekülő udvar tagjai között. Hogy mit tudott meg a király három életben maradt udvarnokától, akik eljutottak a királynéhoz Pozsonyba, erről mindvégig hallgatott.
Ami azért is nagy baj, mert a múltunkról pótolhatatlan értékeket őrző Budáról elmenekített királyi levéltár és kincstár hajója nem ért Pozsonyba. Hol, mikor süllyedt el, erről csupán legendák és találgatások vannak csak úgy, mint II. Lajos király haláláról.
Oláh Miklós elkísérte Brüsszelbe Mária királynét, akit V. Károly császár németalföldi helytartójának nevezett ki. A reneszánsz műveltségű pap 1542-ig élt az özvegy királyné brüsszeli udvarában. Onnan levelezett Európa tudós elméivel, köztük Rotterdami Erasmussal, akihez barátság fűzte, de nem szakadt el hazájának eseményeitől sem, vitatkozott Brodarics Istvánnal, a mohácsi csata tanújával, és megírta két nagy művét: az Attilát és a Hungáriát. Az utóbbinak Mátyás a főszereplője, és mindkettő a múlt dicsőségét állítja szembe a jelen nyomorúságával,
Budát 1541-ben végleg megszállta a török, Erdélyben Szapolyai János halálát követően bizonytalanságban vergődött a fejedelemség. A fő- és középnemesség tömegesen állt át az ország nyugati és északi részét uraló Habsburg Ferdinánd oldalára. Ekkor tért haza Brüsszelből Oláh Miklós, hogy részt vegyen – amire már ifjúkorától kezdve készült – az ország irányításában.
Huszonnyolc vármegyére zsugorodott a Szentkorona alá tartozó ország, a királyi föld. (A mai Szlovákia és Kárpátalja mellett Somogy, Zala, Vas, Sopron, Veszprém, Győr, Moson és Komárom tartozott hozzá.) Ezen a területen működött királyi kormányzóként és esztergomi érsekként Oláh Miklós.
Keményen harcolt a protestantizmus ellen, viszont hatalmas összegeket fordított a katolikus iskolarendszer kiépítésére. Nagyszombatban akadémiát alapított, a későbbi egyetem elődét, építkezett, támogatta a tudományt és a kultúrát. Az is célja volt, hogy – a Mohácsnál hősi halált halt vezető réteg pótlására az ország védelmére alkalmas új elitet emeljen – nem udvari előkelőségekből, hanem a török elleni harcokban helytálló köznemességből. Már első választása sikeresnek bizonyult: Dobó István neve mindaddig megmarad, amíg létezik magyar történelem.
(Selmeczi Elek: Királyi föld – Egy eltűnt barsfüssi levéltár nyomában című esszéjének Az érsek c. fejezete alapján.)
