A 2019/20-as tanévet a Bátorkeszi Kováts József Alapiskolában új igazgatóval kezdik. Fehér Istvánnal beszélgettünk terveiről és az iskola életéről, aki nem elégtételként tekint új posztjára, hanem az önmegvalósítás újabb lehetőségét látja benne.
Mondana pár szót ifjúságáról, tanulmányairól? Milyen intézményekben tanult, illetve tevékenykedett eddig?
Nos, ahogyan a velem szemben ülő, így én is itt koptattam legelőször a padokat 1966-tól. Igazán nagyon szép emlékek kötnek ide az akkori pedagógusoknak, osztálytársaknak köszönhetően, de külön kiemelem az iskola gyermekkórusát, amely akkoriban országos hírű volt. Őszintén mondom, hogy ebbe az iskolába valóban szerettem járni a családias légköre miatt, pedig annak idején talán háromszor ennyi diák járt ide, mint manapság. 1975-ben felvételt nyertem Komáromba, az akkori Magyar Tannyelvű Gimnáziumba, pedig Losoncra mentem felvételizni (ma sem értem, hogy miért) az építészeti szakközépiskolába. Faluvégi gyerekként nekem nagy volt a váltás, a városi közeg, a másfajta emberek, amit négy év alatt sem sikerült feldolgoznom. A sors fintora, hogy ezidáig pontosan 30 évet tanítottam abban az iskolában. 1979-ben felvételt nyertem a Comenius Egyetem Pedagógiai Karán földrajz–orosz nyelv és irodalom szakra, amely akkoriban 25 évig Nagyszombatban székelt. Teljesen szlovák közeg, gyöngécske szlovák tudás, orosz szakkal párosítva, a földrajzra pedig szinte csak cseh nyelvű szakkönyveink voltak. Viszont engem annyira érdekelt a földrajz – Miholics Zoltán tanító úrnak köszönhetően is –, hogy bevállaltam, ahogyan ma mondani szokás. Nagyon-nagyon nehéz volt az első három hónap, amíg megtanultam úgy szlovákul, hogy attól kezdve magabiztosan jártam további utamat. Az orosz szakomnak köszönhetően közel 8 hónapot töltöttem az akkori Szovjetunióban, Volgográdban (néhai Sztálingrád). Mondanom sem kell, hogy ennek köszönhetően nagyon jól megtanultam oroszul is. Mint földrajzos, akkor minden évben jártuk Csehszlovákia természeti tájait, és nagyon sok ipari létesítménybe is el tudtunk látogatni. Kár, hogy akkor nem létezett Erasmus és hasonló lehetőségek, mert földrajzosok lévén mi is kíváncsiak voltunk a világra, már ami a vasfüggönyön túli részét illeti.
1984-ben szereztem meg a diplomámat, s rögtön utána fel is vettek a komáromi gimnáziumba, hiszen az igazgató úr és a tanárok jól ismertek. Ennek ellenére nem ott kezdtem dolgozni, hanem egy hónapra Szentpéteren kötöttem ki a magyar alapiskolában. Egy év katonaság következett Stříbro városában, Nyugat-Csehországban. 1985. október elejétől Komáromban, a Béke Utcai Alapiskolában dolgoztam, s akkor hívott az akkori igazgató haza, Bátorkeszire tanítani. Három évet töltöttem el régi-új iskolámban, majd az osztályommal elballagtam, s Komárom következett, kereken 30 évig.
A gimnáziumban a földrajz volt a mindenem, rengeteg helyen megfordultunk diákjaimmal a versenyeknek köszönhetően, magyar és szlovák nyelvű közegben is. A gimnáziumban zsinórban négy osztály osztályfőnöke voltam csaknem húsz évig. Diákjaimnak igyekeztem a földrajzi tudás mellett példát mutatni természetesen a magyar nemzet szeretetéből, az ahhoz való feltétel nélküli hűségből is. Szerintem a helyzet, amiben mi, magyarok itt, a Felvidéken is vagyunk, megköveteli ezt a magatartást egy magyar pedagógustól, legyen az bármilyen szakos is, ha valóban magyarként akarunk megmaradni szülőföldünkön.
Miért döntött úgy, hogy megpályázza az igazgatói posztot?
Már évek óta tervezgetem, hogy egyszer hazatérek oda, ahonnan elindultam. Soha nem mondtam senkinek mást, ha kérdeztek a származásom felől, mint hogy én Bátorkeszi szülötte vagyok, és igazán itt, ebben a faluban érzem magam otthon. A pályám vége felé járok, s gondoltam, még egy igazi nagy kihívás talán belefér. Hallottam, hogy lesz ez a pályázat, gondoltam, belevágok. De el szeretném mondani, hogy ha nem sikerült volna elnyerni az állást, akkor is hazaköltöztem volna, viszont ez a most felgyorsította ezt a lépésemet is.
Melyek voltak a pályázat sarkalatos pontjai, amelyekkel véleménye szerint meggyőzte az iskolatanács tagjait?
Ezt talán attól a nyolc embertől kellene megkérdezni, akik mellettem voksoltak. Szerintem talán benne lehetnek az eddigi 35 évem szakmai sikerei a gimnáziumból, meg talán az is, hogy a kollégáim rendszerető és remélem, egyenes jellemű embernek tartanak. Nem tartom magamat egyszerű, könnyű embernek, de aki ismer, tudja, hogy kiszámítható vagyok, aki nem cserélgeti sem a véleményét, sem a pártkönyveit (ilyenem egyébként sem volt soha)! Szeretnék valami újat, jobbat és többet a bátorkeszi magyar gyerekeknek, a kollégáimnak, de a felettesemnek is, akinek nyilvánvalóan elvárásai vannak nemcsak velem, de az intézménnyel szemben is. Minderre kaptam egy ötéves mandátumot, s nem akarok senkinek csalódást okozni.
A tantestület hogyan fogadta a kinevezését?
Ezt viszont tőlük kellene megkérdezni. Faluhelyen vagyunk, ahol sok mindent lehet hallani, aminek a fele talán igaz, a másik fele nem. Én magam is hallottam mindenfélét, de nem foglalkozom a kósza hírekkel. Bizonyítani szeretnék mindenki felé, de talán leginkább magamnak, hogy képes vagyok rá, s öt év múlva úgy mehessek nyugdíjba, hogy a kollégákkal együtt letettünk valamit az asztalra, ami jó az iskolának, de a falu közösségének is, hiszen az iskola feladata is, hogy Bátorkeszin egy fejlődőképes, összetartó közösség legyen.
Hallhatnánk néhány konkrétumot a rövid és hosszabb távra szóló fejlesztési tervek közül? Milyen változtatásokra, újdonságokra számíthatnak a bátorkesziek az új igazgató tevékenységének köszönhetően?
Ezt két részre bontanám. Az egyik az iskolában végzett pedagógiai munka, a másik pedig szorosan kötődik a községhez, mint fenntartóhoz, hiszen annak anyagi vonzatai vannak.
Ami a pedagógiai részét illeti, mindenkitől magas fokú szakmai tudást, rendet, pontosságot és a munka iránti odaadást, de mondhatnám úgy is, hogy alázatot várok el. Ha visszagondolok a saját alapiskolámban eltöltött kilenc évre, példaként említhetnék pár pedagógust, akik úgymond a hátukon vitték az akkori iskolát. Bátorkesziek, s majdnem egykorúak is vagyunk, s tudom, mindketten ugyanazokra gondolunk most. Én hiszem, hogy ebben a tantestületben is vannak, akik méltóak a „lámpás” szerepére, akik ösztönözni is tudják a többieket. Na, ezt szeretném láttatni ebben a közösségben.
Az anyagiakhoz kötődő feladatok közül is akad jócskán, de őszintén szólva az ilyen dolgokra öt év nem biztos, hogy elég lesz. Ezek közül kiemelném a szociális helyiségek állapotának teljes, minél előbbi felújítását, szaktantermek és a modern IKT-eszközök gyarapítását, internet-hozzáférhetőséget az iskola egész épületében, a Fő utca felőli kerítés teljes felújítását és az úgynevezett új iskola külső szigetelésének befejezését.
Az iskolában a tanítás mellett milyen tevékenység folyik?
Minden iskolában a délutánoknak a szakköri tevékenységekkel kell telniük. Ez itt sem lesz másképp. Szeretném, ha a gyerekek nemcsak tanulnának, hanem többet mozognának is, mert ez a mobiltelefonos világ sajnos nem a mozgásról szól, ami látszik is a felnövekvő nemzedéken. Diákok között élem az életemet, tudom jól, hogy miről beszélek. Mondom ezt annak ellenére is, hogy sajnos jelenleg nincs szakképesített testnevelő az iskolánkban, amin változtatni szeretnék minél előbb.
Mi az, amit még meg szeretne valósítani?
Ezt egyetlen mondattal el tudom mondani, de talán több is lesz: azt, hogy a Kováts József Alapiskola a környék legjobb iskolája legyen, hogy ne csak az itthoniak, de esetleg a környékbeliek is ide akarjanak iskolába járni, mert kiváló a színvonala! Számomra elfogadhatatlan, hogy jelenleg ilyen-olyan okoknál fogva 14 diák nem Bátorkeszire jár iskolába, pedig itt van az állandó lakhelye! A másik dolog pedig az, hogy a magyar gyereknek Bátorkeszin is magyar iskolában a helye! Érezze úgy a magyar szülő, hogy ez a természetes, ráadásul tudja azt is, hogy ennek az iskolának jó a színvonala. Ezt mindenképpen szeretném!
Idén hány elsős kezdi az új tanévet?
Összesen 22 elsőst írattak be hozzánk, de ketten azóta elköltöztek a faluból.
