Az utóbbi időben két dolog borzolja folyamatosan a kedélyeket Szlovákiában. A Threema-üzenetekből napvilágra jutottak és az újra napirendre került Gorilla-ügy. A kettő közös nevezője, hogy az elkeserítő, illetve inkább mélységesen felháborító szlovákiai állapotokra világít rá, másrészt pedig, hogy az érintettek (akik pedig számosan vannak) váltig állítják, hogy az égvilágon semmi közük hozzá.
Nehéz minderről újat mondani, én ezúttal kivételesen nem is azzal foglalkoznék, hogy ki mindenkiről derültek ki további vérforraló dolgok, hanem ennek az egésznek az úgymond tanulságával, amit a szlovákiai választópolgárnak le kéne vonnia mindebből. Kiindulópontként mégis a Gorillához folyamodnék, illetve annak néhány mondatához, melyek a főszereplő Haščák száját hagyták el sok más egyéb mellett, aki annak a véleményének adott hangot, miszerint:
„A demokrácia egy sz.r rendszer. Az ilyen marhaságok, hogy a választó majd megmondja… A választó sz.rt sem ér. Nem tud semmit. Tényleg nem tud semmit, csak a felszínt látja“ – hangzott mindannyiunkról a sommás ítélet.
Igaz, ezt nem egy politikus mondta, aki majdan a szavazatainkra pályázik, hanem egy olyan ember, aki a politikai kapcsolatai, a mindenkori lefizethető, kilóra megvehető politikusok révén lett az, aki. Ő aztán ismeri, tökéletesen átlátja az itteni viszonyokat és ennek alapján röviden és tömören kifejezésre is juttatta, mit gondol erről az egészről. Fel lehet ugyan rajta háborodni, de valljuk be, igaza van.
Mi mindannyian, ha úgy tetszik, kollektív bűnösként, (szavazati jogával élő vagy éppen távol maradó) választóként eltűrtük, tétlenül szemléltük, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Tudtuk ugyan, vagy éppen vérmérséklettől függően hittük is meg nem is, hogy mi zajlik a nagypolitikában, de azzal, hogy úgysem tehetünk semmit, meg annak is köszönhetően, hogy a mezei polgárnak épp elég gondja van a megélhetésével, tétlenül tűrtük, hogy idáig jussunk, hogy tudatlan, passzív birkanyájnak nézzenek minket, miközben szép lassan korrumpáltak, elrothasztottak, szétbomlasztottak körülöttünk mindent.
S ha nem akarunk beleragadni ebbe a szégyenletes szerepbe, akkor meg kell mutatnunk, hogy ez nem így van, márpedig ehhez nem néhány tucatnyi, de még csak nem is pár száz embernek kell mondjuk tüntetni a rólunk ilyen lesújtó véleménnyel lévő úriember „verejtékes munkával szerzett“ villájánál, vagy a parlament épületénél pöffeszkedő zászlórúd árnyékában, netán a bíróságok előtt, amelyek nem öklendezik ki magukból a teljes igazságszolgáltatást lejárató társaikat, hanem jóval többnek, igazi, kollektív erőt, akaratot és elszántságot demonstráló tömegeknek, hogy világossá váljon, a birkatürelem is véges.
Túl sokáig lehetett itt a kiváltságosoknak következmények nélkül bármit megtenniük, s ha a közfelháborodás hulláma néha fel is csapott azokba a magasságokba, ahová kellett, az ott pöffeszkedők utálkozó gőggel tekintettek le a tiltakozókra:
Bégessetek csak, majd szétszéledtek… elvégre ennetek kell, élnetek kell, dolgoznotok kell. S ha nagyon makacskodnátok, megvannak az eszközeink, hiszen mint a „nagy klasszikus“ is megmondta: „ahogy a maffiának szüksége van a politikusokra, ugyanúgy egyes politikusoknak is szükségük van a maffiára“.
Ne hagyjuk, hogy nekik legyen igazuk, hogy bármely égbekiáltó visszaélés következményeinek elmaradására az a szánalmas maszatolás legyen a válasz, hogy nem bizonyítható, nem büntethető, hogy a dolog kellő kivizsgálást igényel és körültekintően kell eljárni, mely a gyakorlatban annyit jelent, hogy némi izzadságszagot árasztó jogi csűrcsavarás után kiderül: „skutok sa nestal“, azaz nem történt semmi emberek, nincs itt semmi látnivaló, haza lehet menni…
Robert Fico augusztusban kioktatta az ország taknyos gyereknek nézett népét, hogy a leendő kormány összeállításáról a választóknak kell dönteniük, nem pedig az utcának vagy médiatulajdonosoknak. Fogadjuk meg hát ez egyszer a szavait és ezúttal valóban döntsünk.
Emeljük fel az arcunkat és töröljük le róla Haščák ráfreccsentett nyálát, és mindazokét, akik hozzá hasonlatos módon akarattalan, bárgyú tömegnek néztek bennünket és mutassuk meg, hogy nem vagyunk azok!
Mutassuk meg, hogy elegünk van abból, hogy hülyének nézzenek bennünket, hogy választóként bármit le lehessen nyomni a torkunkon, egyszer ezt, aztán ugyanannak az ellenkezőjét, hogy a legjellemtelenebb szerencselovagok, a saját fajtájukat százszor elárulók a mi érdekeinkre, a mi képviseltünkre hivatkozva, elcsépelt frázisokat hangoztatva a hátunkon lépdelve jussanak a húsosfazékhoz, hogy aztán baráti körben önelégült arccal maguk is hasonlóan nyilatkozhassanak a választóikról, mint ahogy Haščák vélekedett.
Mert ha ezt ismét megengedjük, ha továbbra is birkanyájként tűrjük, hogy semmibe vegyenek bennünket, akkor sajnos tényleg annyit is érünk, akkor megérdemeljük a velejükig romlott, korrupt vezetőinket…
