Október 4-én 17 órai kezdettel Gadányi Jenő-emlékkiállítás nyílik a komáromi Duna Menti Múzeum Zichy-palotabeli kiállítótermében, melynek ünnepélyes megnyitója egyben a Gadányi-könyv bemutatója is lesz. A kiállítást megnyitja és vetítéses könyvbemutatót tart Rainer Péter, a Gadányi Alapítvány elnöke.
Gadányi Jenő (1896-1960) festőművész 1896. március 27-én született Budapesten. Diákéveit az I. világháború megszakította, katonaként megsebesült, csak gyógyulása után érettségizett le, majd beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. 1923-ban szerzett művészi és tanári diplomát. Mestere anyai nagybátyja, Vaszary János volt, aki Gadányin kívül a két világháború közti magyar festészet számos jelentős egyéniségét indította útjára. 1927-ben Párizsban a kor legnagyobb francia mestereinek munkáit volt alkalma eredetiben tanulmányozni. Még ugyanebben az évben kiállítást rendezett Frankfurt am Mainban, majd megnősült.
A 20-as években lezárult művészetének első szakasza, az útkeresés, a tájékozódás, a lassú
önmagára találás korszaka. Kezdetben Kernstock és köre, a „Nyolcak”, majd Kassák folyóirata, a „Ma” köré csoportosuló konstruktív festők törekvései, valamint Vaszary és a párizsi festők színgazdagsága hatottak egyéni stílusának alakulására. Művészi elképzeléseit elméleti problémákat fejtegető írásaiban fogalmazta meg.
Főiskolás kora óta, 1920-tól kezdve szerepelt kiállításokon. Képeit Rippl-Rónai javaslatára
1925-ben díjazta a Szinyei Társaság, ez volt életében művészetének első és egyben utolsó hivatalos elismerése. Első önálló hazai kiállítását 1930-ban rendezte. Tagja volt a Képzőművészek Új Társaságának (KUT), alapító tagja az Új Művészek Egyesületének (UME). Reprezentatív magyar kiállítások alkalmából képei gyakran szerepeltek külföldön. 1945-ben az Európai Iskola alapító tagja és egyik meghatározó egyénisége lett.
Képei a természeti látványból indulnak ki és látszólag hagyományos témákat
ábrázolnak. Elsősorban tájképek, csendéletek, ritkábban figurális kompozíciók. Víz alatti világra, titokzatos, soha nem látott őserdőkre emlékeztető, fantasztikus álomvilágot megjelenítő, szokatlan, néha fénylő tövisekkel teletűzdelt buja tájaiban, rendkívül kifejező, érzelmi telítettségű színeiben egy befelé forduló művész érzékeny reagáló lényét, belső önarcképét ismerhetjük meg.
Alkotásainak legtalálóbb jellemzését mesterének, Vaszarynak, a modern festményekről mondott szavai már előre megfogalmazták: „Szimbólumok ezek, s a szimbólumok mögött érzés, gondolat, élmény, vagy éppen egy egészen különös felfogású ember búvik meg. És mindezek felett, ez az ember fontos a képben. Maga a művész és az ő festői elképzelése – nem a valóság analógiája.”
Gadányi 1946 és 1948 között az Iparművészeti Főiskola tanára volt. Jogtalan eltávolítása,
nyugdíjazása és az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítása után (1948)
visszavonultan dolgozott. 1946 és 1953 között Békásmegyeren élt, itt alkotta – élete egyik
legtermékenyebb korszakában – a falusi környezet ihlette monumentális alakjait és kifogyhatatlan fantáziájának expresszív erejű tájképlátomásait. 1953-tól budai műtermében folytatta munkáját.
Bensőségesebb kapcsolat csupán néhány festőbarátjához, Bene Gézához, Márffy Ödönhöz,
Vaszkó Erzsébethez fűzte. Gadányi az a fajta szívós és makacs, intellektuális művésztípus volt, aki – mint a Tragédia Plátója – a borsón is szépet álmodik. Mint Egry vagy Nagy István, az új magyar piktúra nagy magányosai közé tartozott. Életműve egymagában is kifejező jelképe a közösséget kereső, a társadalom rezdüléseire érzékeny művész vigasztalan magára maradottságának.
„Művészete csupa bensőséges izgalom, ellentétes erők aktív küzdelme, tüzes lobogás” – írta róla 1947-ben legszenvedélyesebb méltatója és későbbi barátja, Kassák Lajos.
Gadányi maga törte és magányosan járta sajátos útjait, maga alakította ki festői elképzeléseit és önemésztő, de fáradhatatlan munkásságával, életművével meg is valósította azokat. 1960. február 29-én bekövetkezett halálával lezáruló, de egyre ismertebbé váló művészete példamutatás a fiatal festőnemzedéknek.
Kortársait megkérdezve, keresve sem találhatnánk tisztább művészt Gadányinál, akinek töretlen pályája, hivatástudata egyszerre lehetett volna ennyire egyenesívű és etikailag feddhetetlen. Ma is érvényesek Pogány Ö. Gábor róla írt szavai: „Előre kiszámított munkaterv alapján, majdnem hogy matematikailag felállított képlet szerint, – szinte észrevétlenül, csendesen és cimboraságok nélkül nőtt legszámottevőbb mestereink közé…”
Gadányi a XX. századi magyar festészet egyik meghatározó, mindvégig a maga útját járó egyénisége volt.
(Forrás: Mucsi András művészettörténész)
