A Nem élhetek muzsikaszó nélkül Móricz azon kevés darabjainak egyike, amely nem akar komolyan szembesíteni se a jelennel, se a közelmúlttal. Ha 104 évvel a keletkezése után, nézvén ezt a végeláthatatlan sírva vigadást, mégis éreznénk áthallásokat, az csakis a véletlen műve lehet. Salgótarjánban a magyar kultúra napján Mikó István rendezésében mutatták be Móricz nem túl sokszor játszott színdarabját.
A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház gőzerővel készül névadója centenáriumára, amelynek napján, április 24-én Wilde klasszikusát, a Bunburyt viszi színre Susán Ferenc rendezésében, míg előtte a színházi világnapon Gyárfás Miklós bohókás zenés játékát, a Tanulmány a nőkről című darabot mutatja majd be Kis Domonkos Márk színrevitelében.
De a bemutatók mellett sok más is várható az idén, ezekről a korábbiakban már szóltunk. Mindenesetre a Zenthe-torta már elkészült, a mákos-szilvás finomság osztatlan sikert aratott a mostani bemutatót követő állófogadáson. S a Nem élhetünk előadásán köszönthették a színház eddigi legidősebb nézőjét, Stefi nénit, aki Zenthével egy évben született.
S mivel Salgótarján kis város, s az előadásai túlnyomó részét nem a megyeszékhelyen játssza, a művészszínházi produkciók mellett a könnyedebb műfajokat is fel kell vállalnia, így került a repertoárba Móricz talán legkönnyedebb darabja, amelyben kísérletet tesz az általa annyira ismert magyar dzsentri rózsaszín szemüveges ábrázolására. Boldog embereket látunk a színpadon, bár Mikó István rendezése a végére mégiscsak elkomorul, s felteszi az előadás első és utolsó kérdőjelét is.
A darab alapjául szolgáló kisregény 1916-ban, az első nagy háború legvérgőzösebb időszakában született, s talán ez is magyarázza a könnyedebb, megbocsátóbb hangvételt, idézzük csak Schöpflin Aladár összegzését: „Móricz Zsigmond ebben a darabjában nem bírál, nem mond erkölcsi ítéletet, nem erőszakoskodik nagy életproblémákkal. Csak visszaemlékszik egy olyan világra, mely Atlantiszként elsüllyedt az idők tengerében s úgy maradt az emlékezetben, mint a boldog jó élet, könnyelmű vidámság kora. A nyolcvanas évek – a magyar uraknak nem voltak nagy problémáik, vagy ha voltak, nem tudtak róluk és nem törődtek velük, könnyű volt az élet számukra, az anyagi gond nem volt súlyos, a pénz könnyen jött-ment, a modern luxus-igényeket még nem ismerték, ami szórakozásuk volt, az könnyen telt, egy-egy háromnapos névnap, dáridós disznótor után csöndes iddogáló napok sora következett, volt ideje a vérnek összesűrűsödni a legközelebbi nagy mulatságig. Volt ennek visszája is, az igaz, sorra úsztak el az úri birtokok, a magyar úri osztály a maga könnyű jó életében elfelejtette hasznát venni a hirtelen gazdasági fellendülésnek, amely nyakára gazdagított más fürgébb, energikusabb és tradiciótlan rétegeket, – de erről most nincs szó. Az író a derűs oldalát nézi csak ennek az időnek, a magánélet szűk kis körben időzik, nem társadalmat, nem országot lát, hanem alakokat, férfiakat, nőket, öregeket, fiatalokat, akiket mosolyogva forgat egy kis családi komplikáció kacsalábán.”
Persze, nem volt ez a világ annyira kedélyes, 12 évvel később megírja az Úri murit, amely akár az ikerdarabja is lehetne ennek laza csuklómozdulattal odadobott, színészdarabnak. (S itt említsük meg, hogy aki szeretné látni az árnyékosabb oldalt is, az Nyíregyházán, az íróról elnevezett teátrumban megteheti, ahol Szőcs Artúr rendezésében február 22-én mutatják be az Úri murit.)
De ahogy írtam, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül igazi színészdarab, mégpedig szinte kizárólag nőkre hangolva. Van benne három vénasszony, akik irányítják a történéseket. S ha van három nő, aki ezeket a szerepeket eljátssza, akkor érdemes elővenni a darabot, s nem árt a sikerhez egy jó cigánybanda is.
A salgótarjániak ugyan azzal hirdetik az előadást, hogy ez a három megyei Prima-díjas, a Zenthe Színház, a Dűvő együttes és a Nógrád Táncegyüttes első közös együttműködése, de ez csak részben állja meg a helyét, ugyanis a Dűvőből ketten, a Hrúz-fivérek, Dénes és Szabolcs képviselik a céget, míg a táncegyüttesből páran, akik az első felvonásban a három napja mulató, már a tarka bornyú testi épségét veszélyeztető vendégeket hozzák be a színpadra.
A társulatnak van egy alapegyüttese, akiket előadásonként egészítenek ki vendégművészek. Így került ebbe a bemutatóba Zsani néni szerepére a szinte már társulati tagnak számító Vándor Éva, a rendezés mellett a vénasszonyok társaságát 22 éve következetesen elkerülő Lajos bácsi szerepét is eljátszó Mikó István, ahogy élettársa, Szabó Anikó is, aki a süket Mina néni szerepét játssza.
A dunaújvárosi Portugálból is ketten „érkeznek”, a szerelemre vágyó Pepi nénit Kovács Vanda alakítja, aki korával annyira kilóg a három nő közül, hogy neki ténylegesen elhisszük, hogy férfira vágyik. S a dunaújvárosi Masni után itt a vénasszonyokkal egy házban élő Birit hozza színpadra a komáromi Jókai Ági, aki élénk színekkel mutatja fel a nem is annyira a férfi, mint inkább a mulatozó, duhaj Balázs után vágyakozó lányt, aki maga is menekülne a vénlányok fogságából.
Az előadás kulcsfigurája lehetne a pletykákat hozó és vivő Kisvicákné szerepében Németh Anna, aki milliószor látott külsődleges eszközökkel dolgozik, többnyire sikertelenül, Borcsa szerepében Hartmann Teréz sikerültebb figurát hoz, ahogy a szolgálólány szerepében az előadás súgójaként is működő füleki Gyetvai Viktória a színpadon is képes megmutatni magát egymondatos jelenetében.
A kisregénnyel ellentétben a színdarab jóval kevesebb helyszínnel operál, így kimarad a kocsma és Lajos bácsi háza is, amely természetesen hangsúlybeli eltolódásokat eredményez, nem a történet javát szolgálva ezzel.
A salgótarjáni előadás legnagyobb erényéül így is Pallós Nelli díszletei és jelmezei szolgálnak, amelyek nagyban hozzájárulnak a mintegy háromórás előadás gördülékeny lebonyolításához. Igaz, ehhez kell a két cigány is, akik az átépítések alatt elszórakoztatják a nagyérdeműt, s természetesen a két főszereplő, a vagyonát nem kímélő Balázs szerepében Rácz János és a családi vagyont féltő Pólika szerepében a perbetei Házi Anita, akik próbálnak némi feszültséget vinni az azt szinte teljesen nélkülöző színdarabba. Mikó István rendezőként mindent megtett, amit megtehetett, tesz egy kérdőjelet az előadás végére, ahogy mi is teszünk. Nem élhetünk muzsikaszó nélkül(?).
