A címben jelzett konferencia méltó megemlékezés volt a kommunizmus áldozatainak emléknapján. A Magyar Nemzeti Múzeum dísztermét megtöltő közönséget Pintér Jolán, a Gulag Alapítvány elnöke köszöntötte, akinek szülei, megszenvedvén a hírhedt szovjet táborokat, sorstársukkal, Rózsás Jánossal együtt hozták létre 1993-ban az alapítványt.
Munkájukat a lányuk folytatja, aki reményt keltőnek tartja, hogy a segítők között – itt a konferencián is – már megjelentek a fiatalok. Egyúttal köszönetet mondott a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának, hogy nem először fogadja be a Gulag Alapítvány rendezvényét.
Varga Benedek főigazgató köszöntőjében az emlékezet kultúrájának felépítéséről szólt, remélve, hogy a 2017 novemberében nyílt új kiállítóhelyük, a Ferencvárosi pályaudvar mellett a Málenkij Robot Emlékhely, s
az ilyen konferenciák, filmek hozzájárulnak ahhoz, hogy az ismeretek és a közgondolkodás megváltozzék.
Az Európát sújtó diktatúrák közül a jobboldaliról széles ismereteket lehetett szerezni az elmúlt évtizedekben, de a baloldaliról, hogy mi történt itt, Európa keleti felén, arról jóval kevesebbet.
Kovács Emőke, a VERITAS tudományos munkatársa, a konferencia szakmai vezetője úgy állította össze a programot, hogy
az előadások valóban átfogó képet nyújtsanak szinte minden érintett ország lakosságának a különböző társadalmi rétegek, nemzetiségek megpróbáltatásairól:
a kárpátaljai református lelkészektől a dél-alföldi németségig, a kaukázusi Nuzalban szenvedő eperjesi magyar értelmiségiektől a listák alapján elhurcolt kolozsváriakig. De elhangzott előadás a szögesdrótok mögötti ellenállásról, a források elérhetőségének nehézségeiről vagy az MKP hadifogoly-politikájáról.
Két emberi portré is helyet kapott a megemlékezések sorában. Palasik Mária, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának osztályvezetője Karig Sára költő, műfordító történetét idézte fel. A nagy műveltségű, idegen nyelvű levelező a vészkorszakban tíz lakásba mentette az üldözötteket. Szociáldemokrataként vett részt a háború utáni választásokon, s
mint a II. kerületi választási körzet vezetője 1947-ben felfigyelt a „kékcédulás” csalásra, amelynek leleplezéséért került szovjet fogságba.
Először Ausztria szovjet zónájába vitték a letartóztatottakat: Baden bei Wienben működött a szovjet elhárítási központ. Onnan Neunkirchenbe került, ahol találkozott Kovács Bélával, a Kisgazdapárt főtitkárával is, akit 1947. február 25-én tartóztattak le. Az ő évfordulóját emelte 2000-ben az Országgyűlés a kommunizmus áldozatának emléknapjává.
Karig Sára fogolytársaival Lembergbe, majd Moszkvába, végül Vorkutába került, a sarkkörhöz közel, ahol hat évig dolgozott agyag- és szénbányában. Megtanult oroszul és ukránul, szabadulása és hazatérte után fordítóként, szerkesztőként dolgozott. Optimista természetét, segítőkészségét fogolytársai is emlegették, híre messzire jutott: Marilyn Hacker amerikai költő neki ajánlott versében jól érzékelteti a Karigból sugárzó erőt:
Egy szálba sodorta a világ szeleit. A zengő szélből kihallotta a világ szavait.
Szomorúbb és keserűbb a másik portré. Kovács Emőke: Keserű valóság – Rózsás János nehéz sorsa címmel beszélt az egyik legtöbbet szenvedett magyarról, aki megjárta a legszörnyűbb táborokat, közel egy évtizedig raboskodott a Szovjetunió távoli területein, 9 ezer kilométernyire lakóhelyétől, Nagykanizsától.
Az egykoron leventeként, 18 évesen elhurcolt fiatalember 1953-ban térhetett csak vissza szülőhazájába,
elsajátítva az orosz nyelvet, megismerve az orosz irodalmat és barátságot kötve a legnagyobb orosz íróval, Alekszandr Szolzsenyicinnel, aki szintén megemlékezik könyvében magyar barátjáról.
Rózsás Jánost az igazi megpróbáltatások hazatérése után érték – mondta Kovács Emőke – hiszen állandó megfigyelés alatt tartották „mint különösen veszélyes személyt” és folyamatosan az állambiztonsági szervek célkeresztjében élt.
Szenvedésein felülemelkedve írta meg a rabságról szóló memoárjait: Keserű ifjúság, Éltető reménység, amelyeket még az 1980-as években Münchenben adott ki Borbándi Gyula. Később, jóval a rendszerváltás után, 2000-ben jelenhetett meg hatalmas gyűjtőmunkája eredményeként a Gulag-lexikon.
Kovács Emőke előadása
az állambiztonsági iratok tükrében mutatta be Rózsás János nehéz sorsát, amelyhez hozzátartozott az a szomorú tény is, hogy kiállították róla azt a bizonyos „6-os karton”-t.
Ugyanakkor alá nem írta, jelentést nem készített, annál felháborítóbb, hogy egy médiafelületen egy történész ügynökként aposztrofálta most, néhány nappal a kommunizmus áldozatainak emléknapja előtt.
Kovács Emőke nem nevezte meg a médiumot és a történészt, de a törvényt idézve védte meg az egyik legtöbbet szenvedett gulag-rab emberi tisztességét. A hallgatóság pedig elgondolkozhatott azon, hogy bizony van még tennivaló az emlékezet kultúrájának építésében.
