Ami az interneten terjed (vélemények, blogok, továbbított levelek), az enyhén szólva eléggé hullámzó értékű, túl sok az öntömjénező megmondó ember; a szellemes észrevételek ritkák. Egy ilyen tévedt el hozzám már nem is tudom hányadszor: egy állítólag japán eredetű, több ezer éves megállapítás. Arról szól, hogyan lehet az embereket boldoggá tenni.
Hét lépésből áll ez a boldogítás. Azzal kezdődik, hogy az emberektől előbb mindent el kell venni, ami számukra fontos, s mindent megtiltani, ami nekik lényeges, egyúttal pedig jól megijeszteni és persze megkérdőjelezni biztonságérzetüket és szokásaikat. Ezek után következhet a lazítás: vissza lehet adni a felét (a felét!) annak, amit elvettél tőlük azzal indokolva, hogy az általad kitalált veszélyeket már elhárítottad, s egyúttal a felét (a felét!) annak, amit megtiltottál, újra megengeded.
És akkor láss csodát: mérhetetlenül boldogok lesznek az emberek, sőt hálásak is, hogy e boldogságot számukra lehetővé tetted.
Ha valaki azt hiszi, ezt a koronavírusra reagálva találták ki, az téved, mert ugye ez több ezer éves japán bölcsesség. De természetesen az is téved, aki úgy véli, ez arról szól, amivel a demokráciával, jogállamisággal, szabadsággal meg egyéb nehezen definiálható fogalmakkal hadonászó emberkék próbálják az agymosás művészetét gyakorolni, hogy megfelelő irányba tereljenek minket. A számítógép ugyan jó és hasznos, de egyúttal elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy geometrikus sorban szaporodjanak a tuti igazságot ismerő bölcsek, olyan mérhetetlen ütemben, hogy ma már lassan senki sem tudja, ki mikor mennyit hazudik.
Persze az is csak rágalom, hogy ugyanaz a személy (főleg ha politikus) képes szemrebbenés nélkül homlokegyenest ellentétes álláspontot képviselni. Ráadásul meggyőzően, sőt hitelesen, gyakran teljesen ismeretlen világhírű személyiségekre hivatkozva. Mivel a személyes vélemény szabadsága elsőrendű oltári szentség lett. Tényleg bárki bármit állíthat, függetlenül attól, igaz-e az vagy nem, mert ez, ugyebár, a szabadság csalhatatlan ismérve. S ha netán valaki megkérdőjelezné, netán megcáfolni merészelné az ilyet, azt nemes egyszerűséggel fölöttébb igazságosan, véleménye meghallgatása nélkül antidemokratává, diktátorrá, fasisztává nevezik ki, miközben halvány fogalmuk sincs, mi tulajdonképpen az a demokrácia, mi a diktatúra vagy fasizmus, a szóban forgó szakmai kérdésekről nem is beszélve.
A leghatásosabb felület az ilyen tevékenységre a média, s bizony feltűnően ott gyűlnek össze a legokosabb, legmegalapozottabban érvelő mindentudók.
Nem fontos, hogy igazat mondanak-e, van-e egyáltalán füle-farka annak, amit állítanak. Az fontos, legyen némi egyéniség- és szenzációszagú, ezáltal eladható, főleg hasznos (már akinek). Te pedig, nyájas olvasó, hidd el, mert hiszen én (de csak én!) igazat mondok, az egyetlen valóságot. A médiának ugyanis manapság nem az a dolga, hogy hiteles hírt adjon közzé,
hanem hogy eladható produktumot gyártson. Kiszolgálva a pénzelő hátteret és a szenzációéhes publikumot.
Így lett a média a második világhatalom. Dehogy Amerika, Európa, Kína, bármi: a média a valós második nagyhatalom. Amit az jónak talál, az jó, amit elítél, az rossz. Ha netán azt mered mondani, hogy kétszer kettő minden számítás ellenére mégis négy, kiebrudalnak, ellehetetlenítenek. Nincs az a politikus vagy ország, amely ezzel ellenkezni próbálna. S ha mégis, megfelelő eljárás kezdődik ellene, a nép ellenségének kiáltják ki, mint annak idején, amikor Robespierre küldte a vesztőhelyre az ellene, na nem vétkezőket, hanem föllépőket, mivel más nézetet merészeltek vallani.
Mert a boldogsághoz az kell, hogy előbb vedd el az emberektől azt, ami nekik szent, forgasd ki, tégy rá billogot, nehogy még visszasírják, aztán pedig engedd meg, hogy a kocsmában vagy bárhol téged éltessenek, amiért újra kocsmába vagy bárhova mehetnek, illegálisan akár, ahol a te kizárólagos igazságodat, akarom mondani eredeti magánvéleményedet szajkózhatják. És akkor mindenki boldog lesz.
