Európa több országában emlékeznek meg a mai napon a második világháború európai hadszíntéren történő befejezésének 75. évfordulójáról. A második világégés 1939. szeptember elsején vette kezdetét, miután Németország lerohanta Lengyelországot. A hitleri Németországhoz csatlakozott Olaszország és később Japán is.
Az úgynevezett tengelyhatalmak ellen szövetségre lépett Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió, az USA és további országok. Becslések szerint a második világháborúban több mint 50 millió ember vesztette életét, de egyes források 70 millió áldozatról beszélnek. Emberek milliói sebesültek meg, az anyagi károk pedig felbecsülhetetlenek voltak.
A világháború kitörésének okai – melynek során európai, ázsiai és afrikai hadszíntereken egyaránt folytak a harcok, melyekbe bekapcsolódott az USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és további országok is – a történészek szerint elsősorban az első világháború vesztes országainak sérelmei, a versailles-i békeszerződés, a múlt század 20-as és 30-as éveinek gazdasági világválsága és a német fasizmus fellépése voltak.
A fasiszta Németország felett aratott győzelem megünneplése a múltban gyakran kapott politikai színezetet.
Mint ahogy Marína Zavacká, a Szlovák Tudományos Akadémia Történelmi Intézetének történésze a SITA hírügynökségnek elmondta, a Szovjetunió politikai befolyása alatt álló korábbi szocialista országokban május kilencedikén ünnepelték a második világháború végét.
A dátumok terén mutatkozó eltérés abból ered, hogy amikor május 8-án 23 órakor életbe lépett a hitleri Németország feltétel nélküli kapitulációjáról szóló dokumentum, melyet a szemben álló felek a németországi Karlshorstban (Berlin elővárosa) aláírtak, moszkvai idő szerint már május kilencedike volt.
A probléma Zavacká szerint ott kezdődött, hogy egy kapitulációs dokumentumot már május 7-én aláírtak ugyan Franciaországban (Reims), ez azonban a szovjet fél részére nem volt megfelelő az alacsonyabb szintű szovjet képviselet miatt. Ezért ragaszkodtak az aláírási aktus megismétléséhez, immáron számukra méltó körülmények között, közvetlenül Berlinben, a nyugati és keleti front képviselőinek részvételével.
„A volt Csehszlovákiában az ünnep dátumának meghatározásakor az a tény is szerepet játszott, hogy a szovjet csapatok Prágát csak május 9-én reggel szabadították fel.
A hidegháború évei alatt a szövetségesek közös győzelméről való májusi megemlékezés kizárólag az ország felszabadításának napjára szorítkozott, melynek során csak a Vörös Hadseregről, illetve a keleti frontokon harcoló csehekről és szlovákokról esett említés“ – világította meg Zavacká.
Mint mondta, csak fokozatosan került be az ünnepről kialakított hivatalos képbe az 1939-től fellépő itteni ellenállási mozgalom, vagy a Londonba emigrált kormány szerepe.
„A politikai feszültség enyhülése idején kezdték emlegetni a francia hadifoglyok és az amerikai pilóták szlovák nemzeti felkelésben való részvételét, az utóbbi években pedig kihangsúlyozni a román hadsereg katonáinak áldozatvállalását, akik közül csak Zólyomban több mint tízezren nyugszanak” – mondta Zavacká.
A dolgok megítélése később a Szovjetunióban is fokozatosan változott. „Bár ott május kilencedikéről újságcikkek és koncertek sora emlékezett meg, ünnepnappá csak a 20. évfordulón, 1965-ben tették. Azóta tartanak katonai díszszemléket is a moszkvai Vörös téren. Maga Sztálin ugyan a zseniális hadvezér szerepében tetszelgett, más veteránok érdemeinek hangsúlyozása azonban egyáltalán nem állt érdekében, bennük konkurenciát látott” – magyarázta Zavacká, hozzátéve, hogy például 1950-ben Zsukov marsallt népszerűsége miatt kihagyták a Berlin elestéről szóló film zárójeleneteiből is.
„A Vörös Hadsereg katonái, akik megtapasztalták a „nyugati” életszínvonalat, megbízhatatlannak minősültek és hazatérésük után gyakorta megfigyelés alatt tartották őket. A fogságból szabadultakat árulónak tekintették, de tragikus sors jutott az elesett és eltűnt katonák özvegyeinek és árváinak is, akik nem részesültek segélyben, mert nem tudták bizonyítani, hogy hozzátartozójuk nem dezertált” – mondta a történész.
A szovjet politikai változások szerinte lényegesen megmutatkoztak abban is, miként viszonyultak a háborúhoz Csehszlovákiában. „Sztálin halála után lassan enyhültek az ottani viszonyok, s Csehszlovákiába fokozatosan érkezni kezdtek a volt frontkatonák népes delegációi, akik meglepetve tapasztalták, hogy közben hány volt harcostársuk esett a sztálini tisztogatások áldozatául, például a Viliam Žingor ellen folytatott eljárással összefüggésben (akit a szlovák nemzeti felkelés partizánmozgalmának jelentős szervezőjeként a háború után a kommunista párthoz való kritikus hozzáállása miatt koholt vádakkal illettek, s államellenes tevékenység címén kivégeztek).
Paradox módon épp a hatvanas évek szovjet látogatásainak köszönhetően gyorsult fel az ellenállás résztvevőinek társadalmi rehabilitációja, akik akkoriban még ki voltak téve az itteni sztálinisták általi üldöztetésnek“ – tette hozzá a történész.
A mai nap folyamán Szlovákia három legfőbb közjogi méltósága, Zuzana Čaputová köztársasági elnök, Igor Matovič kormányfő és Boris Kollár, a parlament elnöke a Liptószentmiklós melletti emlékműnél és a katonai temetőben emlékeztek meg a második világháború európai befejezésének 75. évfordulójáról.
(Felvidék.ma/Webnoviny.sk/TASR)
