A Mandiner Podcast pénteki adásában Nagy Csomor András vendége Gubík László, a Via Nova elnöke volt. A téma mi más is lehetett volna, mint a máig nem csillapodó hullámokat vető ama bizonyos június 2-i találkozó a pozsonyi várban. Pontosabban: minden, ami mögötte/alatta/fölötte, de leginkább: benne van…
A szlovák miniszterelnök által kezdeményezett találkozóról már vélhetően sikerült lenyúzni az összes bőrt, s nyilván egyetlen csepp keresztvizet sem hagyott rajta egyik oldali sajtó sem. Gubík László éppen ezért mindjárt az elején leszögezte:
a történelmünk leggyászosabb napjának 100. évfordulója előtt két nappal tartott találkozó hangulata valóban megfelelt annak, amit a miniszterelnök ezzel kapcsolatban remélt – a meghívóban baráti találkozó szerepelt, s valóban ilyen is volt.
Jól jelzi a meghívó fél figyelmességét, hogy – noha igen kényes apropót választott a találkozóra, s ez kockázatvállaló karakterét ismerve nem is meglepő tőle – a fogadás egyáltalán nem volt sértő az ott megjelent magyarokra nézve.
Kényesen ügyeltek arra, hogy ne ünnepről beszéljenek, ne legyen pohárköszöntő, koccintás.
És itt akkor álljunk is meg egy röpke pillanatra, és rögzítsük: ez a szlovák kormányfő fogadásán történt így.
Pörgessük csak vissza az idő kerekét, 2002. december 1-ig – amikor viszont a hivatalban lévő magyar miniszterelnök román kollégájával koccintott a budapesti Kempinski Szállodában Erdély elcsatolására.
A szeánszhoz a volt magyar államfő (Göncz Árpád), a hivatalban lévő külügyminiszter (Kovács László) és az erdélyi magyar politika jelesei tartották a gyertyát. A 2004-es népszavazásig, majd az őszödi beszédig nem is sikerült mélyebbre süllyednie a magyar politikának, de innen nézve alighanem még az is megkockáztatható, hogy Igor Matovič még a későbbi „tenyérbe köpős” túlreagálásával együtt is „nagyobb magyar”, mint a D209-es, vagy éppen őböszmesége.
Nos, ezekhez a fent említett történelmi mélypontokhoz mérve Matovič gesztusa valóban olyan lépés – és itt kapcsolunk vissza Gubík mondanivalójához – amely korrekt hangulatban igyekezett megágyazni egy olyan kölcsönös párbeszédhez, további munkához, amelyből akár még valami jó is kisülhet.
De. Azért minden „jóban” van valami „de”. Ilyen volt a június 2-i találkozó után keltett hangulat, az arra adott miniszterelnöki reakcióval együtt.
Gubík László mindezt igyekezve realistaként szemlélni, úgy vélekedett: nem kell többet beleképzelni abba a találkozóba, mint ami ott konkrétan elhangzott, nem lehet egy fogadáson elintézni mindazt, ami a felvidéki magyarságot terheli a (cseh)-szlovák államok részéről. Értékelendő, hogy történelmi sorsközösséget vállalt a történelmi Magyarországgal (amitől mint ördög a tömjéntől, úgy rettegnek a szlovák politikusok). Fontos megállapítás, hogy mi, felvidéki magyarok lehetünk Közép-Európa nagykövetei, hiszen a visegrádi országok nemzeteivel saját anyanyelvükön tudunk szót érteni – ez óriási erőforrás! És igen, fontos az üzenet: tekintsünk előre. Akkor is, ha van egy olyan dátuma közös történelmünknek, amelyet egész biztosan nem tudunk azonosan értékelni – ezt később Orbán Viktor is megerősítette.
A gesztust tehát értékeljük – mondja Gubík – de maradjunk két lábbal a földön, nem kell tőle elalélni. A követeléseinkből nem szabad semmit sem engedni, folyamatosan napirenden kell tartani. A járványhelyzet kezelése után most kezdődik majd csak az igazi kormányzás – hamar ki fog derülni, hogy a gesztusokon túl milyen lesz pl. a kormány tényleges magyarságpolitikája.
Hiányosságok ugyanis vannak bőven – Gubík László csak néhányat, a legsúlyosabbakat említette, a teljesség igénye nélkül. Hogy bár Igor Matovič egyenrangú polgárként tekint mindenkire az országban – viszont a kollektív bűnösséget deklaráló, a szlovák jogrend részét képező Beneš-dekrétumokhoz nem akar hozzányúlni.
Beszél arról, hogy mindenki országa (nyelvtől, stb. függetlenül) kell hogy legyen Szlovákia – ám az alkotmány preambulumában szereplő, „mi, a szlovák nemzet”-et nem akarja „mi, Szlovákia polgáraira”’ változtatni.
Kettős állampolgárság ügyében nyitott a módosítására, de semmi sincs a kormányprogramban arról, de még nyilatkozat szintjén sem, hogy a 2010 előtti állapotot állítanák vissza…
Ami az MKP által átadott memorandumra adott miniszterelnöki reakciót illeti, Gubík szerint is helytelen és túlméretezett volt, amivel „elrontotta azt a hangulatot, amelyet maga alapozott meg” június másodikán. És az sem állítható, hogy egyértelműen pozitív a fogadtatása a miniszterelnök gesztusainak, vannak, akik a magyar politikai térfélre való betörésként értékelik Matovič közeledését. Azaz a magyar szavazatokra indított vadászatként.
Akárhogy is, a memorandum kapcsán megindult még a belső üzengetés is. Gubík szerint az újabb választási csalódás után ez kicsit törvényszerű is. „A memorandum-ügy újabb látlelete közösségünk politikai kondíciójának.”
„Rengeteg időt vesztettünk, közösségünk is kezd belefáradni a belső harcokba, a demográfia sem nekünk kedvez”
– vázolta a nem túl pozitív képet Gubík.
És – ahogy a lényegre igen pontosan rátapintott –
nincs több idő.
Nincs választások utáni lazítás. Nincs „majd 2024-ig megoldjuk valahogy”. Két év múlva dupla önkormányzati választások lesznek – helyi és megyei egy napon, ami biztosan borítja az eddig megszokott részvételi arányokat, így több megyében is jócskán veszíthetünk pozícióinkból. No meg jövőre népszámlálást tartanak Szlovákiában.
Egy céljaival, erejével tisztában lévő politikai közösség lenne csak képes megszólítani az „ingadozókat”, hogy vállalják magyar nemzetiségüket, mondja Gubík, és ezzel már majdhogynem az emberfeletti síkra térünk át.
Mert egy ilyen politikai közösség a jelen kondíciókat tekintve emberfeletti munkát kíván. Nagy emberek emberfeletti munkáját…
