Száztíz évvel ezelőtt e napon hunyt el Mihalik Dániel festőművész, Székely Bertalan és Lotz Károly tanítványa, a Szolnoki művésztelep egyik alapítója.

A festőművész 1869. december 14-én a Pozsony megyéhez tartozó Tallós községben látta meg a napvilágot. Gazdatiszt édesapja tudományos pályára szánta fiát, s az akkori fővárosban, Budapesten biztosíttatta neveltetését. A fiú azonban szétfoszlatta az apai álmokat, inkább a művészetek irányába kacsintgatott, és 1886-ban a Mintarajztanoda növendéke lett.

Olyan tanítómesterektől szívhatta magába a tudást, mint Gregus János, Lotz Károly és Székely Bertalan.

Ezt követően tehetségét tovább csiszolta a Müncheni Művészeti Akadémián. Ekkor eszmélt rá, hogy a tájképfestészet az, amelyben a tehetségét leginkább kibontakoztathatja.

Fontos momentum az életében megismerkedése két idősebb festőtársával, Molnár Józseffel és Brodszky Sándorral, akik mély benyomást tesznek rá a velük folytatott eszmecserék során.

1893-ban készül el Falu vége című alkotása, mely sokak érdeklődését fölkeltette, többek között gróf Andrássy Géza tetszését is elnyerte, aki innentől kezdve pártfogója, és állandó vásárlója lett.

Művei egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek, még az állam is vásárolt belőlük. 1897 egy újabb fontos állomás az életében, ekkor kezd el Budapesten közös műteremben dolgozni két másik meghatározó kortársával, Szlányi Lajossal és Olgyai Ferenccel. Ők hárman egyfajta tájkép festő-triászt alkottak.

1898-ban egyik tájképével 4000 koronás díjat nyert, amiből Párizsba utazott és beiratkozott a Julian Akadémiára. A következő év telén részt vett a párizsi világkiállításon, segített a magyar osztály rendezési munkálataiban. A millenniumi kiállításon is feltűnt Kennelben című alkotásával. A külföldi tartózkodásból 1901-ben tért haza, és még ugyanebben az évben a tájkép festő-triász másik két tagja mellett Vaszary János festő és Ligeti Miklós szobrászművész társaságában részt vett a Műbarátok Körében megrendezett kollektív kiállításon.

Haláláig kisebb tanulmányutakat tett, Szolnokon élt és a helyi művésztelep egyik alapító tagja volt. 1910-ben tragikus hirtelenséggel hunyt el, mindössze negyvenévesen.

Mihalik Dániel alkotásaira a természethű ábrázolás, a széles ecsetkezelés, az alföldi táj megörökítése a jellemző. Későbbi alkotásaiban a nagy felületeket kitöltő erős színek és a határozottan különváló formák dominálnak. Legfőbb művei: Falu vége (1893), Kennelben (1896), Bükkfasor (1896), Eső után (1897),Tiszai árvíz (1898) Téli tájkép (1899), Napon, Rét (1901), Kukoricatörés (1903), A Balaton (1903), Zagyva medre (1904), Tisza part (1905), Olvadáskor (1906), Parkrészlet, Kazlak a mezőn, Heretáblák (1907). A Zagyva medre című művéért Ráth György-díjat kapott, a Heretáblák című művével pedig társulati díjat nyert.

Halálát követően hagyatékát 1911-ben a Műcsarnokban mutatták be. Műveinek egy része megtekinthető a Magyar Nemzeti Galériában és a Budapesti Múzeumban.