Jól teszi Orbán Viktor, ha pénteken nem hagyja otthon a gumikesztyűjét, midőn a Budapestre hivatalos látogatásra érkező Igor Matovič szlovák miniszterelnök elé igyekszik, köszönteni őt – ebbéli minőségében először – a magyar fővárosban. Hiszen, ha a szlovák kolléga komolyan gondolta, amit mondott, akkor bizony a kezébe most „bele van köpve”. Tették mindezt azok, akik nemcsak a szlovák állam túszai, de egyben a magyar kormány stratégiai partnerei is. Cifra helyzet – de hát Trianon 100 volt még egy hete…
Aki esetleg nem tudná: Igor Matovič tenyere attól lett síkos, mert a trianoni évforduló előtt két nappal a felvidéki magyaroknak rendezett pozsonyi várbéli fogadáson az MKP képviselői egy memorandumnak nevezett papírtigrist szabadítottak szegény fejére. A miniszterelnök helyből ugyan nem ijedt meg, de mivel a szlovák sajtót a lényeg, vagyis a magyarok felé intézett gesztus őszinte tartalma nem érdekelte, csak a magyarok „követelőzése”, nekifutásból már sikerült: rájött, hogy mégiscsak fel kell háborodni, minimalizálva a veszteségeket.
Így született meg tehát a tenyérbe köpés legendája, ami amúgy is szervesen illeszkedik a magyarok köré szerkesztett szlovák túlélő-mitológiába.
Azonban egyet szabadjon megjegyezni Matovič miniszterelnök úr figyelmébe ajánlva: az égvilágon semmi oka mellre szívni az MKP néhány vezetőjének ezt az akcióját. Ugyanis – egyrészt – barátok (vagy, ha még nem tartunk ott: egyenrangú felek, illetve ha még ott sem tartunk, akkor egyszerűen csak felek) között ugyebár nincs tabu, így nincs az a memorandumnak nevezett bármi, ami egy valóban őszinte szándékon alapuló, egyenrangú partneri viszonyt annyira megviselhetne, hogy ezen napokig kelljen duzzogni.
A másik, és ez a lényeg: jó volna, ha abból indulna ki a miniszterelnök úr, hogy a felvidéki magyarok – a „kézbeköpősök” is – nem albérlői ennek a földnek és nem is átutazó vendégek itt, hanem tulajdonosok. Igen, tudjuk, a király nélküli királyság meg a tenger nélküli tengerész mintájára: tulajdon nélküli tulajdonosok, Beneš apónak hála.
Szóval semmi okunk a Nagy Ember lábához kuporodva, párás szemekkel várni a buksi megsimogatását. Nincs magyarázkodni valónk, legkevésbé pedig elnézést kérni nincs mit azért, mert évtizedes mulasztásainkat próbáljuk pótolni.
Alkalmasint tökéletesen alkalmatlan időben.
Merthogy az időzítés valóban szerencsétlen volt. Volt rá körülbelül harminc év, hogy átadjanak a felvidéki magyar közösség mindenkori képviselői egy ilyen memorandumot (amelynek bevezetője ráadásul különösen találó!). Ha máskor nem, hát a két Dzurinda-kormány alakulása környékén, s akár hívhatták volna memorandum helyett úgy is, hogy koalíciós szerződés…
Koalicsná zmluva. Vagy éppen az akkori szlovák miniszterelnök akkori – magyar – helyettese is átfáradhatott volna a szomszéd szobába, és a főnök asztalára letehette volna a cuccot.
Miért nem történt meg mindez, ennyi sok év alatt? Erre keressük a választ. Többek között az akkori miniszterelnök akkori magyar helyettesétől…
Az is figyelemre méltó ugyanakkor, ahogy az MKP-t a tartalmában kifogástalan memoranduma miatt most boldog-boldogtalan halálra rugdossa és áztatja. Annak megtételéért, aminek folyamatos elmulasztásáért is. Ki érti ezt?
Hát még olyanok részéről, akik nem is olyan régen hogy ne emlékeznénk rá, még az MKP etetőjéből csipegették fel a kövér magocskákat. Ízléses.
Azokról pedig most nem szólva, akik már biankó aláírnak minden elképzelhető lemondó nyilatkozatot, ami a jogos magyar követeléseket, a létfeltételeinket illeti, és leszélsőségeseznek mindenkit, aki mégis ilyesmiben merészel gondolkodni (= nem úgy, ahogy ők).
A gondolatbűn kulcselem, és ha ezt valahol, hát az egyetlen magyar napilap belpolitikai rovatánál meg lehetett tanulni…
Visszatérve a szlovák miniszterelnök gesztusára, meg a gusztusára: ő a szlovákok, mindenekelőtt és fölött a szlovákok miniszterelnöke (lásd még: alkotmány preambuluma), és ha bírják még pár hónapig Sulíkkal, egy ideig az is marad. Vagyis érthető, ha minden, ami jogos magyar követelés, az számára tenyérbe köpés. Ezzel számolnunk kell, mint adottsággal – akkor is, ha messze ő az eddigi legnormálisabbnak tűnő fazon abban a székben (hogy ez most miként minősíti azt a bizonyos széket, mindenki döntse el maga…), s a gesztusa, amit a felvidéki magyarság felé tett, ennek megfelelően értékelendő.
Így tehát, ha előáll az a történelmi pillanat, hogy egy szlovák állami vezető nem marhavagonokba akar minket pakolni, vagy nem tankokkal venné az útját Budapestnek, hanem találkozni akar velünk és váltani pár szót – akkor ezt egyszerűen csak illik elfogadni és meghallgatni. A hangsúly ott és akkor a hallgatáson van – melyhez néha több bölcsesség, belátás és stratégiai érzék kell, mint bármi máshoz.
Azonban: Igor Matovičnak bár megköszönjük, hogy szakított elődei hagyományával, s nem visszakézből pofonnal indít, de hinni és bízni benne akkor fogunk majd elkezdeni, ha valóban egyenrangú partnerként kezel, s elfogadja mindenféle sajtóhiszti nélkül, hogy vannak még nagyon csúnya elvarratlan szálak közös történelmünkben, melyeket rendezni kell.
Most adódott volna számára egy lehetőség, hogy szlovák miniszterelnökből államférfivá lépjen elő, s a matyicakomform sajtó nyomásának ellenállva, nem hagyja magát felültetni (vagy nem ül fel maga…) a „kézbeköpős” körhintába, hanem tovább viszi a várban megfogalmazott gondolatot, és saját magának is elhiszi, amit mondott.
Vagyis, hogy a jövő a mi kezünkben van. Az övében is… És alkalmasint a szlovák törvényhozáséban, melyben az ő koalíciója képviseli a többséget, s amely egyedül jogosult a magyarokat mélyen megalázó és sértő jogi rendelkezések megsemmisítésére (ilyen például az állampolgársági törvény, vagy a Beneš-dekrétumokat megerősítő határozat, stb.).
De majd legközelebb…
Csak legyen legközelebb. Ezért is kívánom, hogy legyen sikeres az a bizonyos pénteki találkozó, hadd írjuk csak le, hogy történelmi volt, hadd működjön a „kémia” a két állami vezető között. Mert végül mégiscsak oda kell kilyukadni valahogy, amit a magyar házelnök is megfogalmazott: az elvesztett 20. század után a 21.-et meg akarjuk nyerni, mégpedig a szomszédokkal együtt.
De ezt csak tiszta kézzel és őszinte szívvel lehet…
