Nyolcvan esztendővel ezelőtt a Partium nagy része, Észak-Erdély és a Székelyföld visszatért a magyar Szent Korona fennhatósága alá és az egész ország örömmámorban úszott. Nemcsak a civilek, de a katonák is. A debreceni IV., a miskolci VII., a kassai VIII. hadtest, valamint a szolnoki gyorshadtest felvidéki és kárpátaljai honvédei is részt vettek a „virágesős csókhadjáratban”. Mai ésszel nehéz elképzelni, milyen érzések kavarogtak a lelkükben, hiszen nem sokkal előtte még Csehszlovákia másodrangú állampolgárai voltak, és most magyar királyi honvédként, fegyverrel a vállukon ők jelentették a felszabadulást erdélyi magyar testvéreiknek!
Amikor 1940 nyarán a Magyar Királyi Honvédség általános mozgósítása bekövetkezett, július 1-jén a miskolci VII. hadtest alárendeltségébe tartozó egri 20. önálló gyalogdandár is „HÁK” (hadiállományra kiegészítés) parancsot kapott, amelynek állományába felvidéki honvédek is tartoztak. A vitéz Domaniczky Ödön tábornok parancsnoksága alatti egri seregtest Miskolcon mozgósítottgé (azaz a 20. huszárszázad, a 20. fogatolt vonatoszlop, a 20. élelmezési oszlop, a 20. légvédelmi gépágyús szakasz, valamint a 20. egészségügyi és a 20. sebesültszállító gépkocsioszlop), Egerben és Gyöngyősön a „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred felállította ikerezredét, a 44. honvéd gyalogezredet, miközben Gyöngyösön a 20. tábori tüzérosztály tábori tüzérezreddé alakult át. Az egri seregtest Kárpátaljára került, ahol Huszt–Veléte–Iza–Tiszakirva térségében őrizte a rábízott határszakaszt.
A két ország közötti feszültség egyre növekedett, küszöbön állt a magyar–román háború, ami végül német és olasz közbelépésre elmaradt, így született meg az augusztus 30-i második bécsi döntés.
A Tiszántúl keleti részén és Kárpátalján felvonult Magyar Királyi Honvédség csapatai szeptember 5-én, reggel 7 órakor kezdték meg bevonulásukat a második bécsi döntés értelmében visszakapott országrészbe. A katonai műveletet magyar–román megállapodás szabályozta, ennek értelmében Nagyváradot szeptember 6-án, Kolozsvárt csak szeptember 11-én délben érhették el a honvédek, ám a visszacsatolást szeptember 13-án 18 óráig kellett befejezni. Ezt a holtfáradt gyalogos seregtestekkel nem lehetett végrehajtani, ezért a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal átlépésekor a gyorshadtestet küldték a Székelyföldre. Szeptember 12-én a gyorscsapatok elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, majd szeptember 13-án Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, de Háromszékbe a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott.
Az isteni gondviselés ajándéka volt, hogy a Székelyföld településeire két ízben vonultak be honvédek az erdélyi bevonulás során. Az egriek előtt haladva a munkácsi 2. gépkocsizó dandár szeptember 11-én Csíkszeredába, két nappal később pedig Kézdivásárhelyre vonult be. E két városba szeptember 19-én és 21-én érkeztek be a 20. önálló gyalogdandár lépcsői, 450 kilométeres gyalogmenetet követően. Csíkszereda előtt a dandár kettévált, a 14. honvéd gyalogezred az Olt völgyében haladt Sepsiszentgyörgyre, míg a 44. honvéd gyalogezred menetoszlopa Csíkszereda érintésével érkezett meg Kézdivásárhelyre.
A szeptember 19-i csíkszeredai ünnepségen a VII. hadtest parancsnoka, a sepsibesenyői születésű vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy is jelen volt. Az eseményről a Csíki Lapok részletekbe menően tudósított: „A második nagy és felejthetetlen ünnepség szeptember 19-én a városháza előtti útszakaszon játszódott le. Itt fogadta és üdvözölte méltó keretek között a vármegye népe a csíkszeredai helyőrség és hadtestparancsnok bevonulását. A díszszemlére kirendelt csapatok délelőtt 9 órakor foglalták el helyüket. Tábori felszereléssel, acélsisakjuk mellett fenyőlombokkal oszlopba fejlődve várták a katonák parancsnokukat. 22 év után először hangzott fel honvéd zenekaron Csíkszereda utcáin a magyar imádság. A tízezres tömegekben felsorakozott székelység vigyázba merevedve hallgatta a magyarok szent imáját. Felejthetetlen volt a kép.
Szemle után László Dezső dr., a vármegyei katonai parancsnokság polgári előadója (később Csík vármegye kinevezett főispánja) lépett a hadtestparancsnok elé és üdvözölte: „Örökre felejthetetlen ez a pillanat, amikor a honvédhadsereg bevonult ide. Nyomában felszabadult a székely s a Hargita és a Keleti-Kárpátok ormán újra magyar színeket lobogtat a szél. 22 esztendőn keresztül nem viselhettük, nem tarthattuk szent színeinket.
Most elhozta a magyar honvéd a szabadságunkat. A székely nép Magyarország védelmére mindég kész volt. Innen származik a székelységnek különös katonai vitézsége.
Ez a nép leborulva fogadja földjén a magyar honvédeket. Felajánlja szolgálatait, vérét. Most, amikor üdvözöljük a honvédeket, mélységes hálával és szeretettel gondolunk országgyarapító kormányzó urunk, vitéz nagybányai Horthy Miklósra. Arra kérjük altábornagy urat, tolmácsolja legfőbb hadurunknak, hogy a székelység készen áll a haza, a magyar közösség szolgálatára. Fogadjuk: vagyonunkat, életünket áldozzuk, hogy erre a földre többé ellenség ne léphessen. – Éljen Magyarország!”
Felhőket ostromló éljenzéssel ünnepli a tömeg a kormányzót és a honvédséget. Ebben a lelkes hangulatban áll a szónoki emelvényre (bethlenfalvi) Pál Gábor dr. (volt erdélyi magyar szenátor, később magyar országgyűlési képviselő): „Vitéz Altábornagy Úr! A világháború hadirokkantjai és frontharcosai összegyülekeztek itt, hogy üdvözöljék a honvédséget. Ebben a pillanatban azokra gondolunk, akik nem érték meg közülünk ezt a pillanatot. Ezren, meg ezren kérték az Istent, hogy a bevonulás utánig éljenek. Sokan voltak bajtársaink között, akiknek csontjait ropogtatta a 22 esztendős gyalázatos kormányzat. Nem volt a világháborúnak olyan ütközete, mely olyan sebeket ejtett volna, mint az elmúlt gyalázatos hatalom 1–1 napja.”
A továbbiakban Pál Gábor dr. a magyar hadsereg szellemét, felszerelését és fegyelmét méltatta, majd így folytatta: „Örömünk határtalanná válik, amikor eszünkbe jut, hogy Nagyméltóságod háromszéki székely család sarjadéka. Mélységes szeretettel köszöntjük. Ez az öröm fokozódik, amikor itt látjuk (vitéz felsőtorjai) Kozma István (Csíkszereda szülötte) és Horváth Ferenc (brassói születésű) vezérkari ezredes urakat, akiket ennek a földnek határtalan szeretete hozott közénk.”
Pál Gábor dr. eget ostromló lelkesedéssel, éljenzéssel fogadott beszéde után a dalárda a székely himnuszt énekli. Mélységes csöndben száll a dal: »Ki tudja merre, merre visz a végzet…«, hogy a végén áhítatos könyörgéssel forduljon Istenéhez: »Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk…« (…)
A székely imádság nyomán beállott csöndet az altábornagy érces hangja törte meg: „Székely testvéreim! Köszönjük nektek azt a szeretetet, mely örömkönnyektől csillogó szemetekből árad felénk. A csíksomlyói Mária segítségével hozzátok jöttünk. Különös kegyelme az Istennek, hogy ebbe a színszékely megyébe én hozhattam Szent István birodalmának gondoskodását. Büszke vagyok, hogy most másodszor vehetek részt ennek a földnek felszabadításában. Amikor hegyeitek közé léptünk, mindannyian éreztük, milyen szent föld, amelyen a történelem kereke annyiszor végigszáguldott. Ismerem 22 esztendős szenvedéseiteket. A román uralom féktelen garázdálkodását, amely elsősorban titeket sújtott. Az elnyomók elmentek. Nem maradt utánuk, csak keserűség. Ne feledjétek azonban, hogy magyarok – ennél több: székelyek vagytok. Most megint nyíltan, boldogan vallhatjátok magatokat magyarnak, mert itt vagyunk. Őrködünk felettetek. A Kárpátok ormán ismét magyar honvéd áll őrt. Fogadjuk: onnan semmi földi hatalom nem távolítja el. Megint honvédszuronyokon csillog a csíki napfény, honvéd huszár lovai patái alatt csattog az út, magyar járművek, ágyútalpak alatt dübörög az Olt mente. Bízunk abban, hogy Isten igazságos akarata a túlsó oldalon maradt testvéreink számára is elhozza a felszabadulást. Azok, akik az eltávozott uralom emberei közül itt maradtak, tudomásul vehetik, hogy a 22 esztendő keserűsége alatt annyiszor összeszorult ököl nem áll bosszút. A bűnösök igazságos bíráik előtt fognak felelni tetteikért.”
Beszéde során a kormányzó úr Őfőméltóságát élteti az altábornagy úr, majd így folytatja:
„Isten bőséges áldása szálljon reánk, hogy ezeréves országunk határait minden vonalon mielőbb visszaállíthassuk. Titeket pedig, székely testvéreim, áldjon meg az Isten, hogy töretlen lélekkel kerültetek vissza az anyaországhoz.”
A szűnni nem akaró éljenzéssel és lelkesedéssel fogadott beszéd után Csibi Baba és Kovácsné, Rigó Manci Csík megye és Csíkszereda nevében megkoszorúzzák, majd selyemszalagot kötnek a helyőrség zászlójára. Közben felhangzik a himnusz, meghajlik a zászló, vigyázzba merevedik a katonaság és a hatalmas tömeg – szent áhítattal, boldogságtól könnyes szemmel énekli a magyarok imádságát.
A felejthetetlenül szép ünnepség után díszmenethez sorakoznak fel a csapatok. A hadtestparancsnok törzsével a dobogón fogadja a díszmenetet. (…) A honvédzenekar ütemeire megindul a díszmenet. 22 év óta első ízben menetelnek ezen az útszakaszon magyar honvédek. A székelyek büszke örömmel nézik testvéreik nagyszerű, egységes mozdulatait. A nap kacagva táncol a honvéd fegyverek csillogó szuronyhegyein. A gyalogság után huszárok, géppuskások, messzehordók, légelhárítók, gépesített tüzérek, páncélosok és más fegyvernemek következnek. A székelyek szeme csodálattal tapad honvédre és felszerelésre egyaránt. Szeretettel kísérnek minden mozdulatot. A katonaság után a székely hadirokkant és frontharcos alakulatok díszmenete következik. Nemzeti lobogók alatt bámulatra méltó rendben vonulnak fel a csíki frontharcosok. Az egyes községeket, különösen Csíkmenaság, Csíksomlyó és Csíkcsicsó községeket nagy tapssal és éljenzéssel fogadja a közönség. A csíksomlyóiakat vezető Adorján Imrét külön is mélységes szeretettel és a fajtájukért öntudatosan szenvedőknek kijáró különleges tisztelettel köszöntik a székelyek. A felvonulás után a hadtestparancsnok köszönetet mondott Pál Gábornak a felejthetetlen ünnepségért.”
A két nappal későbbi kézdivásárhelyi bevonulási ünnepséggel a helyi Székely Újság alig pár mondatban foglalkozott, azonban a 44. honvéd gyalogezred ezredtörténeti összefoglalójában érdekes adalékot olvashatunk: „Az ünnepélyes fogadtatáson részt vett zászlóra a Főméltóságú Asszony által adományozott selyem – »Kézdivásárhely közönsége«»Felszabadulás emlékére« – feliratú, nemzetiszínű zászlószalagot gróf Mikes Árminné, gróf Teleki Tina (helyesen: Klementina) kötötte fel.”
A 20. gyalogdandár parancsnoksága, továbbá az egri 44/I. zászlóalj a városban, részei pedig a környező településeken szállásoltak be. Ezen időszakból maradt fent az egri 44/I. gyalogzászlóalj I. géppuskás századának nemzetiszín „menetzászlaja”, melynek aranyszínű hímzése Gáll Árpádné kézdivásárhelyi asszony keze munkáját dicséri. A hímzés szövege a következő:
„Géppuskások előre! Az erdélyi bevonulás emlékére, a 44/I.gp.szd. [géppuskás század] legénysége. 1940. jul. 1 – szept. 21. Eger, Máramarossziget, Naszód, Beszterce, Csíkszereda, Kézdivásárhely.”
A zászlót Dankó Ferenc próbaszolgálatos főhadnagy, a 44/I. géppuskás század parancsnoka őrizte meg az utókor számára.
Amikor 1940. november 26-án a visszatért Erdély területén a katonait felváltotta a polgári közigazgatás, az egri seregtest részei is bevagoníroztak és visszatértek békehelyőrségükbe. A 20. huszárszázad azonban nem Miskolcra, hanem új békeállomáshelyére, Rimaszombatba érkezett, ahol a lakosság régi álma vált valóra: ismét huszárok népesítették be a várostól fél kilométerre fekvő szabatkapusztai egykori katonai méntelepet.
A szerző hadtörténész.
