Karantén idejére is értékes olvasnivalót kínál a Felföldi Dalia Iskola. A felvidéki alapítású, hagyományos eszközös és puszta kezes küzdelmi formákból összeállított harcművészeti rendszerhez nemcsak az edzőteremben tudunk kapcsolódni, hanem a könyvtárban is. Az iskola alapítója és vezetője, Kopecsni Gábor több mint egy évtizede kutatja néprajzi eszközökkel a felvidéki népi harci testkultúra elemeit.
Gyűjtéseiből állította össze a dalia iskola tudásterületeit. A tanítványoknak a szablya, az íj, a fokos, a bot, a karikásostor és a hajítófegyverek használatát, valamint a magyar népi birkózások fogásait kell elsajátítaniuk, egyre magasabb szinten. Az edzések, edzéstervek mellett a tanulók a szervezet kiadványaiból nemcsak módszertani útmutatást nyerhetnek, hanem megismerhetik az egyes fegyvernemek alakulásának kultúr- és hadtörténeti hátterét is.
A szervezet legújabb kiadványainak egyike a leghagyományosabb magyar fegyverről, az íjról szól. Az íj a pusztai nomád népek hagyományos vadász- és harci eszköze volt. A 124 oldalas, gazdag képanyaggal illusztrált kiadvány első részében a szerző a magyar íjászat történetének alakulását veszi górcső alá. A történeti kitekintés mellett a felvidéki gyűjtések anyagával szemlélteti, hogyan transzformálódott gyermekjátékká az íj, miután harci és vadászati jelentőségét elvesztette. Ez a tendencia segítette túlélését és fennmaradását a megváltozott körülmények között.
A második tanulmány napjaink íjászatára koncentrál, elsősorban az íjnak a Felföldi Dalia Iskola oktatási rendszerén belül elfoglalt szerepére.
Kopecsni Gábor kutatásai kiterjednek a katonai harci testkultúra is, ami a katonai kiképzés révén sok évszázados kölcsönhatásban áll a népi harci testkultúrával. Erről értekezik a szerző a Népi és katonai harci testkultúra című kötetében, mely szintén két, gyűjtőutak tapasztalatai nyomán készült tanulmányt tartalmaz. Az Adalékok a fokos és balta virtusos használatához címűben megállapítja, hogy napjaink hagyományőrzésében a fokos nem kapja meg az őt megillető helyet, pedig évszázadokon át végigkísérte a magyar harcosok küzdelmeit. Ennek talán az az oka, hogy a fokos sosem volt fő fegyver. A szerző a történeti áttekintés után kitér a fokos néptáncban való használatára, majd gyűjtései tapasztalatait osztja meg. A pásztorok tapasztalatai alapján rekonstruálja a fokosvívás lehetséges elemeit.
A kötet másik tanulmánya valódi újdonság: a huszár hatvágás és a botoló tánc kapcsolatát kutatja. Ezt korábban a Felvidéken ebben a formában még nem kutatták. A szerző korábban könyvet írt a huszár hatvágás kialakulásáról, és szerepéről a magyar huszárok kiképzésében, és a Felföldi Dalia Iskola képzési rendszerében. A tanulmányban megállapítja: az eszközös táncok, a botolók, és a karddal járt fegyvertáncok harci elemeket tartalmaznak. S bár a huszár hatvágás és a botoló közötti közvetlen kapcsolat meglétét nem sikerül dokumentálni, a párhuzamot és az összefüggéseket egyértelműen le lehet vezetni.
A kötetet nemcsak a tradicionális magyar harcművészetek kedvelői, hanem sportíjászok és néptáncosok is haszonnal forgathatják. (dalia)
