50 éve alakult meg az Anyanyelvi Konferencia, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának elődje. A 2020. november 2-i jubileumi megemlékezés fővédnöke: Áder János köztársasági elnök. Védnöke: Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke, aki részt vett és köszöntőt mondott az ünnepségen, amelyet a járvány miatt, a hozzá kapcsolódó XIV. Anyanyelvi Konferenciával együtt online követhettek a Társaság tagjai, valamint az érdeklődők.
Szili Katalin köszöntőjét az 50 évvel ezelőtti első konferencia házigazdájának, Lőrincze Lajosnak a magyar nyelv csodájáról szóló idézetével kezdte, majd hozzátette, hogy ezt a csodát ma már világszerte ápolják. Ebben fontos missziót lát el az 50 éves társaság: őrzi megmaradásunk zálogát, anyanyelvünket, amely Identitásunk legfőbb pillére, mert ezen gyakoroljuk kultúránkat, ápoljuk hagyományainkat, értjük meg egymást legjobban, fejezzük ki összetartozásunkat.
Őrizzük nyelvünket, hogy ne oldódjék fel abban a neoliberális szemléletmódban, ami uniformizálná a világot! Őrizzük európaiságunkat, őrizzük magyarságunkat!
A MNYKNT elnöke, Balázs Géza nyelvészprofesszor köszöntőjében e fontos jubileumi évnek a körülmények ellenére is jelentős eredményeiről beszélt: a tagság örvendetes növekedéséről, és fiatalodásáról, valamint 2020-ban két olyan könyv kiadásáról, amely nagy figyelmet kapott a sajtóban: a Nyelvünk és kultúránk 50 fiatal szemszögéből (szerk. Blankó Miklós, Cservenka Judit), valamint a Trianon-kislexikon (írta: Molnár Zsolt). A félévszázados út főbb állomásait a Társaság alelnöke, Cservenka Judit szerkesztő-újságíró idézte fel (mely ITT olvasható teljes terjedelmében), végül Moritz László alelnök mondott pohárköszöntőt.
A XIV. Anyanyelvi Konferencia kiemelt témája Trianon 100. évfordulója. Ennek kapcsán három áttekintő előadás hangzott el: Balázs Géza nyelvészprofesszor Trianon a magyar nyelvben, Fráter Zoltán irodalomtörténész, egyetemi docens Vérző Magyarország és Dévavári Zoltán történész Perben a pusztulással címmel tartott előadást.
Balázs Gézától megtudhattuk, hogy Trianon egy nyelvi korszakhatárt jelent, sőt: bevonult az új magyar nyelvtörténetbe. „Az új magyar kor 1772-től 1920-ig, vagyis a magyarországi felvilágosodás kezdetétől a trianoni békediktátum megkötéséig tart.” A trianoni döntés a magyar nyelv és a nyelvközösség eddigi legnagyobb szétszakíttatásához vezetett. Az egyes államnyelveknek a magyar nyelvre gyakorolt hatását egy ideig nem lehetett tapasztalni, de az 1960-as évektől egyre erőteljesebben jelentkezett.
Trianonnak a lakosság lélekszámára való hatását egészen pontosan nem lehet megállapítani, mert 1910 óta egységes népszámlálás nem volt, országonként különböző időkben és módszerekkel történt, tehát csak következtetni lehet ezekből. Ami nyilvánvaló:
korábban színmagyar területeken, városokban ma már kisebbségbe került a magyar lakosság. Például Nagyváradon, ahol 1910-ben 90% volt a magyarság aránya, ma legfeljebb 30%-ra tehető.
Ma mintegy 3.3 millió magyar kívül rekedt a határokon és anyanyelvét más nyelvpolitikai viszonyok között használja. A korábban egységes magyar területek szórványosodni kezdtek, sőt: megjelent a „morzsa-magyarság” mint új fogalom, vagy Hódi Sándor a „szivacsosodás” metaforát használja, utalva arra, hogy a szórványok magyarsága mind inkább felszívódik az őt körülvevő többségben.
Egyes nyelvészek a rendszerváltozás után felvetették, hogy a magyar nyelv ne legyen Budapest-központú, mint addig, hanem legyen több központja nemzetrészenként.
A professzor azt természetesnek tartja, hogy az egységes magyar nyelven belül vannak helyi változatok, még Magyarországon belül is, de Budapest központi szerepét, ahol a legfontosabb kulturális intézmények vannak, káros lenne tagadni. Nem szabadna elmenni odáig, amit egy nyelvész javasolt, hogy az egyik határon túli változatnak más nevet kellene adni, és törölni belőle a magyar jelzőt.
Balázs Géza, aki nemcsak az ELTE, de a Partiumi Keresztény Magyar Egyetem tanára is, arról a nyelvi jelenségről is szólt, amit nagyváradi tanítványai körében tapasztalt: jóllehet ugyanúgy beszélnek magyarul, mint a budapesti diákok, de bizonyos jogi, hivatali, szakmai kifejezéseket, amelyekkel csak románul találkoznak a napi életben, le tudnak fordítani magyarra pontosan, de úgy, hogy nem hasonlítanak az itthon használatos megfelelőre. Ezt nevezik szétfejlődésnek. Nem baj, hogy van, meg is tanulhatjuk egymástól, de kell lennie e sajátosságok felett egy közös magyar köznyelvnek.
A regionalizmusokat és nyelvjárásokat tiszteletben tartva, sőt óvva, kell törekednünk arra, hogy a közös köznyelv határokon belül és kívül megmaradjon.
Nyelvstratégaként óv attól, hogy a hasznos kétnyelvűségből, főként a szórványvidékeken, kevert nyelvűség váljék, egyfajta pidgin vagy creol nyelv, ami valójában „félnyelvűség”.
Előadását így összegezte: Trianon hatása az első ötven évben a magyar nyelvet illetően elenyésző volt, sőt: a terület visszacsatolások táplálták a megtartó erőt. Azonban az utóbbi félévszázadban felgyorsultak a kétnyelvűség, illetve a nyelvváltás tendenciái, és erőteljesen csökkent a magyarul beszélők száma.
Ha igazak a nyelvstratégák megállapításai, akkor a következő fél évszázadban rohamosan folytatódik a magyar nyelv csökkenése, sőt: egyes területek kivételével el is tűnhet. Hogy ez ne így legyen, azért nekünk kell tennünk, mert senki más nem fogja nyelvünket fenntartani, csak mi, magyarok.
Fráter Zoltán előadásához annak a híres kötetnek címét: a Vérző Magyarország-ot választotta, amelyet annak idején Kosztolányi Dezső szerkesztett a trianoni fájdalomból született verses és prózai művekből. Ezeknek pusztán felsorolása is szétfeszítené egy előadásnak az időtartamát, ezért az irodalomtörténész csupán egyetlen, alig ismert műre hívta fel a figyelmet. Éppen Kosztolányi írta, tőle meglepő módon: drámaként, s azon belül is a hatásos ’színház a színházban’ megoldást választva. A darab – Patália címmel – az ismert mese, a Piroska és a farkas modernizált, operett-változata, amelyben Piroska sikeres gyermekszínész, a Farkas: irigy primadonna, a Vadász: a színigazgató, a Nagymama: „csehszlovák” nagymama Késmárkról, aki végül a színfalak mögötti patáliából kimenti unokáját, és hazaviszi a fenyvesek közé.
A darab, amely a trianoni fájdalmat megszólaltató versek után csak egy intermezzo Kosztolányi életművében, amely után rátalál a cselekvés: a nyelvi haza, a nyelvtisztítás és az elszakított részekkel való összetartozás programjára, amelyből jól ismerjük a szép vallomást: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható…”
Dévavári Zoltán Perben a pusztulással. Trianon a magyar történelemben című előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a kép még mindig nem teljes, száz év múltán sem. Mintha csak az elveszett területeket siratnánk, és nem az ott maradt embereket. Mintha elsikkadnának az emberi sorsok.
Nem ismerjük a kulturális élet perifériára sodródásának történetét, a magyar szó, a magyar hang és színjátszás elnémulásának tragédiáját, a magyar kulturális létet elzáró gátakat, de nem ismerjük az újrakezdést sem, az új magvetőket, a hősöket, akik a tenni akarás elfojtott energiáit felszabadították.
A szinte költői, érzelemgazdag előadás befejezéseként a VERITAS Történetkutató Intézet munkatársa figyelmeztetett a kisebbségkutatás még el nem végzett feladataira: elfeledett regényekre, levéltárak elfekvő mélyén, idegen országok poros padlásain heverő iratokra, amelyek megmentése, tartalmuk felfedezése az utókor számára – kötelességünk.
(Az előadások videófelvétele a MNYKNT honlapján tekinthető meg.)
