A karácsony előtti napokban, évek óta megszólal a telefon és egy kedves csengő hang így szól: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Szabad-e bejönni ide Betlehemmel?” Aztán felcsendül a karácsonyi ének: Mennyből az angyal…
A vonal túlsó végén a faluból elszármazott Mariska néni beszél, aki lányával él egy Pozsonyhoz közeli településen, és miként a legtöbb idős ember, a régi időkre, a szülőfaluban eltöltött gyermekkora emlékezik, főleg így karácsony táján. Ezt havonta elmondja, amikor telefonon megköszöni a neki küldött községi havilapot, hálálkodva azért, hogy ily módon követheti a falu életét. Mesél is olykor egy-egy gyerekkori élményről, emberekről, történésekről, háborúról és békéről.
Most én csörgettem meg a telefont és megkértem, hogy meséljen a régi, gyermekkori karácsonyokról. A 92 évét meghazudtoló, szellemi frissességről árulkodó csengő hangon, és a háta mögött lévő évek bölcsességével mesélt a régi szőgyéni adventi és karácsonyi emlékeiről:
„Ma is ott járok a régi karácsonyok hangulatában. Emlékszem az adventi időre. Reggel korán keltünk, és a tanítás előtt mentünk a templomba, a hajnali misére, a rorátéra. Sötét volt és hideg, s minden olyan titokzatos volt. Benne volt a lelkünkben a várakozás. Csöndes volt az utca, akkor nem volt világítás, lámpások fényei imbolyogtak, ahogy jöttek az emberek, az utcákból, a templom felé. Sokan jöttek. Családok, gyerekek, felnőttek. A templom homályában az adventi énekek is valami különös érzést keltettek bennem, ami mind vágyakozást ébresztett a lelkemben. Vágyakoztunk. A Jézuska után, a karácsonyi csoda után. Jók voltunk nagyon, igyekeztünk, segítettünk, szót fogadtunk, mert vártuk a Jézuskát, vajon mit hoz nekünk ajándékba? Vajon hoz-e valamit? De azt tudtuk, hogy a karácsony mindenképpen jó lesz. Mert az mindig jó volt, olyan csak egyszer volt egy esztendőben.
Karácsony előtt kilenc nappal kezdetét vette a Szent Család-járás. Nem csak az asszonyok, de a férfiak és a gyerekek is mentek. Gyertyákkal, lámpásokkal az esti órákban.
„Szállást keres a Szent Család, de senki sincs, ki helyet ád, nincsen, aki befogadja, Őt, ki égnek s földnek ura” – énekelték. Befogadjátok a Szent Családod? – ezzel a kérdéssel kopogtak be a házakhoz a Szent Család képével, fából faragott szobrocskával, ahol már várták őket a háziak, és ott imákkal, énekkel dicsőítették a Megváltót.
Elkezdődött az ostya sütése. A nagymamámnak nagy konyhája volt, hát ott sütötte a környékbeli asszony-nép a karácsonyi ostyát. Mi, gyermekek is ott örömködtünk, hisz ez is csak egyszer volt egy évben. Ahogy az ostyát kerekre nyírták, a széleket megehettük, ez is csodaszámba ment, hisz nem volt mindennapi dolog.
Az utolsó héten kezdetét vette a Betlehemezés. Akkor, a gyerekek ketten, hárman esetleg négyen összeálltak és járták a falut. Lámpás a kezükben, kis vászontarisznya a vállukon, amibe beletették a kapott ajándékokat.
Hangzott a falu a gyerekek énekétől. Megálltak az ablakok alatt és hangosan kérdezték: Szabad-e bejönni ide Betlehemmel? Senki nem küldte el a gyerekeket még a legszegényebb családok sem. Karácsonyi dalokat énekeltek, verset, rigmusokat mondtak.
Nagy izgalom volt az is, mit adnak a háziak? Mindenki adott valamit. Aszalt szilvát, aszalt szőlőt vagy meggyet, almát, kalácsot, diót, néha pár fillérkét is. Boldogon osztották szét és vitték haza. Én a nővéremmel jártam esténként az ablakok alá énekelni.
Fenyőfa akkor csak az úri családoknál volt. De karácsonyfája mindenkinek lett. Az én nagymamám a nagyra nőtt rozmaringot díszítette fel. Volt, aki az erdőből kivágott borókát, vagy valamilyen zöld ágakból vágott fácskát választott és azt díszítette fel. Kicsi almát, selyempapírba csomagolt száraz kenyérdarabot, év közben gyűjtött makkot, fenyőtobozt, diót kötöttünk a fára. Egész évben lestük, hol akadunk selyempapírra, színes vagy csillogó papírkákra, azt mind eltettük karácsonyra. Emlékszem, volt azért szaloncukor is a háború után. Otthon főztük meg és nagy becsben tartottuk. Volt, aki kockacukrot csomagolt be színes papírba. A gerendára felkerült egy-egy fenyőág, aminek az illata elárasztotta a szobát.
A karácsonyeste meghitt volt. Szépen megterítettük az asztalt. Ádám-Éva napján böjtöt tartottunk.
Vacsorára savanyú bablevest főzött az édesanyám, mellé mákos pomposkát vagy túrós dedellét. Az asztalon volt alma, fokhagyma, dió, méz és a karácsonyi ostya. Az asztal alatt egy szakajtóban széna volt és pár szem gabona. Imádkoztunk, énekeltünk, beszélgettünk. Aztán együtt ment a család az éjféli misére. Ifjak, vének, ahogy a versben van. Mire hazaértünk, vagy másnap reggelre „jött a Jézuska”. Emlékszem, talán három-négyéves lehettem, egy piros, meleg csizmát kaptam. Kora reggel találtam meg az ajándékot, és ahogy visszabújtam a meleg dunyha alá a csizma is a lábamon volt. Ma is vissza tudom idézni azt a boldogságot. Édesapám, ha tehette a vegyeskereskedésből vett egy-egy narancsot a nővéremnek és nekem. Micsoda becsben tartottuk! Szagolgattuk, csodáltuk mielőtt megettük. A héját megszárítottuk és az illatának is örültünk.
Emlékezetes karácsonyom volt, amikor kis kamaszlány voltam és karácsonyi ajándékként kabátot kaptam, én, és a nővérem is. Életem első kabátját. Nem vadonatújat, de szépet. Egy nagybeteg leány kabátjait kaptuk meg, amit boldogan cseréltünk fel az addig hordott nagykendőre, a belinderre. Az ő kérésére ajándékozta nekünk az édesapja a szép szövetkabátokat. A leány rövidesen meghalt, és kívánsága szerint a ruháit én örököltem meg. Nagyon hálás voltam ezért, az esemény nagyban megváltoztatta az értékrendemet. Sokan megcsodáltak engem azokban a ruhákban, de volt, aki összesúgott a hátam mögött, hogy mástól kapott ruhában járok, ám én annál büszkébben viseltem és hálatelt szívvel őriztem Magdika emlékét a szívemben. Azóta sem kaptam szebb karácsonyi ajándékot hosszú életem folyamán, mint azt a szép szövetkabátot.
Már régóta nem találom sehol a meghitt karácsonyok hangulatát. A szívemben keresem, az emlékeimben. Akkor, régen, ez a csodás ünnep valóban a szeretetről szólt, a hitről, a családról és a közösségről. Mára már eltűnt a csoda.
Eltűnt az egyszerűség, a szívből jövő szeretet, az egymásra figyelés, az összetartozás érzése. Az emberek, a fiatalok és a gyerekek nem tudnak vágyakozni, várni, várakozni. Pedig a Megváltó érkezését csak türelemmel, csendben lehet kivárni.
Gyermekkori emlékeimben élve, tudom, ismét megszületik szívemben az a kis Jézus, akinek jöttére gyermekként oly nagyon vágyakoztam. Kilencvenkét évvel a vállamon azt kívánom, mindenki szívében szülessen meg az igazi csoda, a színtiszta isteni szeretet, és szállást vehessen az, akire oly nagy szüksége van a világnak: a Megváltó Krisztus.”
Elmondta: Sevčík Jánosné született Gál Mária
