Hazament Teremtőjéhez Kostsánszky Dániel református lelkipásztor szombaton, december 19-én életének 92. évében. A legidősebb kálvinista pap volt. 1999-ben vonult nyugalomba. De azért még nyolcvanéves korában is fölment a szószékre, ám tavaly szeptemberben tolószékbe kényszerült, azonban lépést tartott a világgal. Az utolsó pillanatig tanult. Mit is tehetne mást egy jó pap?
Kedves Dani bátyám, így most Tőled is el kell búcsúznom. Nem szívesen teszem. 1929. február 1-én születtél Nagymihályban. Másik nagy kalandodról, a megtérésről érdekes módon sohasem beszéltünk. Vaszily János szolgálata nyomán tértél meg, amikor ezt nyilvánosan is megvallottad. Ezután választottad a teológiát. Azt 1953-ban Prágában elvégezted. Az ottani tanulmányokról Gazda József – közös barátunknak –, a Kovásznán élő írónak, szociográfusnak így nyilatkoztál: „Én a híres prágai egyetemen tanultam. Én kis, gyenge könyvecskékből tanultam az egyháztörténelmet csehül. Én nem tudtam, hogy a magyar parókiákon megvannak az enciklopédikus művek, a kereszténység története – három hatalmas nagy kötet – meg a magyar reformáció története. Révész Imrétől meg Romhányi Jenőtől.”
Pozsonyból Révkomáromba, majd az ország másik végébe, Vajánba kerültél. 1964 óta Beszterben szolgáltál 38 évet, egy háború után rohamosan szlovákosodó faluban. Onnan kerültél Petőszinyére, ahol hasonló folyamatok zajlottak, mint Beszterben és másutt. Egyszer ott ugyan kerestelek, de nem találtalak otthon. Azután csak néhanapján futottunk össze, örülve egymásnak…
Valamikor a múlt század 70-es éveiben találkoztunk először. Ki volt a tettes, ma már nem tudom.
Gazda Jóskának kertelés nélkül nyilatkoztál tépelődéseinkről.
„Van egy óriási sorvadási folyamat. Számomra… szinte érthetetlen, hogy ez egyben önfeladási folyamat. Nincs egyébről szó, hanem képletesen – a kutyafiókák macskának kezdik magukat nevezni. A fiak nem vállalják az anyákat. Itt senki nem meri felvállalni a harcot. (…) Nem folytatnak önvédelmi harcot, nem védekeznek.”
Ahogy nézem a statisztikákat, Beszteren a reformátusok aránya 1880 és 1941 között nem sokat változott. 35,65% és 40,58% (173-195 személy) között mozgott. Ma 235 református él a településen. A nemzetiségi statisztika jobban követte a politikai változásokat. 1880-ban valamivel több, mint 30%, 1910-ben 60% fölé kúszott a magyarok aránya, 1921-ben nem érte el az 50%-ot. 1930-ban már a 20-at sem. 1941-ben, amikor a falu újra Magyarországhoz került, 70% fölé emelkedett. A települést 1964-ben összevonták a szomszédos Izdobával, ahol nagyon kevés magyar élt. Az 1687 lakos közül húszan vallották magukat magyarnak 2011-ben. De azért magyar istentiszteleteket a református templomban mindmáig tartanak. Most karácsonykor is lesznek.
Mesélted, amikor átvetted a személyazonosságidat, rögtön a nemzetiségi rovatot nézted meg benne. – Ez nem az én igazolványom! – mondtad a rendőrségen. – Hogyhogy, nem így hívják magát? – De igen. Én viszont magyar vagyok, ez a személy meg szlovák! Kénytelenek voltak kicserélni.
A falu elszlovákosodását, elvilágiasodását nem tudtad meggátolni. Tombolt a szocializmus, egy magyar pap nagyon korlátozott lehetőségekkel élhetett. Teljesen józanul felmérted a helyzetet.
Egy fiatalembert kívántál megmenteni. Célod sikerült. Beszéltél nekem a családjáról és azután egyszer be is mutattad Peres Imrét, aki éppen akkor készült a teológiára. Valamilyen fennkölt beszédfélét intéztem hozzá, amit Te túlzásnak találtál. Amikor Pozsonyban szolgált, többször találkoztunk. Ő a révkomáromi Selye János Egyetem Teológiai Karának tanára és a Debreceni Református Hittudományi Egyetem professzora, melynek égisze alatt működik a Patmosz Újszövetségi Kutatóintézet. Ennek élén ő áll.
Heti-havi vendég voltam Nálad. Busszal negyed óra alatt megérkeztem, vagy kerékpáron látogattalak. Az egyik szobában ültünk rendszerint, ahol hatalmas könyvszekrény borította a falat. A kassai szovjet könyvesboltból vásároltad meg, miután kiszuperálták. Gyermekeid népes csapata ott futkározott körülöttünk, feleséged, Manyika is be-benézett. Örömmel mondtad, hogy még mindig olyan szerelmes vagy bélé, mint a kezdet kezdetén. (Temetésed alkalmával ezt a püspök is prédikációjában megemlítette.) Szemeit néhány gyermeketek örökölte. Kocsis Margit hat gyermekkel ajándékozott meg. Bibliai neveket választottatok számukra. Leszármazottaiddal és azok szeretteivel együtt 27-en vagytok! Ezen a területen is az Úr megáldott.
Kassán egy magyar baráti társaság járt össze, amelyik „lebukott”. Kiderült, a református lelkész volt a besúgó. Eschwig-Hajts Kornél nem akarta nekem elárulni a nevét. Engem meg furdalt a kíváncsiság. Hozzád fordultam. Kapásból közölted, K.L.-ről van szó. – Miért nem kérdezted korábban? Elmondtam volna! – Azt is közölted, szép felesége van és hozzád is eljárt, de egyszer olyasvalakit látott Nálad, hogy azután inkább elmaradt. Szerettem volna tudni, kiről lehetett szó, de elfelejtettem később megkérdezni. Így ez már örök titok marad. Majd talán odaát alkalomadtán elmondod.
Bejárt viszont hozzád a kommunista egyházügyi referens. Amikor a Kassai Fórumban a rendszerváltás után megjelentettem írásodat, prüszköltek Rád. „Rettenetes, ez az ember mindig talpra esik!” – jegyezte meg valaki felháborodottan. Értetlenül hallgattam. Csakhogy a referens azért járt Hozzád, mert megbízott benned, mint volt szovjet katonában. Az ilyen „vendéget” meg amúgy sem lehetett kidobni! Másokat is látogatták ezek az alakok – hivatalból. Érdekes, hogy őket emiatt nem szólták meg.
Az említett cikk Heródes még él? címet viselte. A következőket írtad 1990 januárjában: „…ma is szól a prófétai szó és ma is vannak prófétai lelkek, akik meghallják és hirdetik. Nélkülük nem lenne egyház, csak egy szervezet. Viszont itt élnek országainkban a főpapok, teológusok, akik a béke, a jólét, az egyház érdekében meg tudták magyarázni a fennálló zsarnokság törvényes, indokolt, sőt szükséges voltát, és tették ezt nem kényszerből, hanem önként, és tettek felajánlásokat, amiket a hatalom emberei nem is vártak volna, mert hiszen ők is nagyobbrészt keresztény családban születtek és nevelkedtek, és eredetileg ők is azt képzelték, mint az átlagos egyháztag, hogy ezek a főpapok szent emberek, Isten szolgái, a szeretet és béke apostolai, akik minden eszközzel védeni fogják az egyház, a papság és a hívő nép érdekeit. Ezzel szemben pedig ezek a hierrarchák épp az ellenkezőjét tették. Ha tudomásukra jutott, hogy van itt valaki, aki már nem bírja tovább a némaságot, és Jézus uralmát hirdeti, intenzívebben foglalkozik az ifjúsággal és a gyermekekkel, hogy külön gyermek-istentiszteleteket tart, terjeszti a Bibliát és evangéliumi irodalmat, sőt a gyülekezetet is mozgósítani tudja egyházi célokért, ők azonnal kéznél voltak pontosan tudták, hogyan kell az illetőt megfélemlíteni, hamisan megrágalmazni, kollégáitól és az egyház közönségétől elszigetelni, elhallgat[t]atni. Az egyházi sajtóból még a névét is évtizedekre kitörölni s végső soron «elpusztítani», mert az ilyen személy az a romboló erő, amely az elnyomó zsarnokság és a főpapság között évtizedek alatt jól kiépített együttműködést, s ezzel az egyház biztonságát és nyugalmát veszélyezteti. És nevezték ezt magas diplomáciának, ökomenikus mozgalomnak, béketeológiának.”
Nem dicsekedtél vele, de Erdélybe Bibliákat csempésztél, ami miatt gondjaid adódtak a magyar-román határon. Útleveledet bevonták. 1974 júliusában három székely fiatalember állt meg Nálad. Váncsa Zoltán csíkszeredai református lelkipásztor adta meg a címedet. Egyből összebarátkoztunk! Leveleztünk és meg is látogattam őket. Bejártam segítségükkel a Székelyföldet, sok új barátra tettem szert, akikkel azután tartottuk a kapcsolatot. A facebookon át váltunk néha levelet. Most Sanyi és Pista megrendülten vette tudomásul távozásodat.
Ennek a találkozásnak az lett a következménye, hogy sok erdélyi szállt meg nálam. Egy időben szinte havonta jöttek és a helyi pletykákról is tudtam. Vendégkönyvembe sok kedves gondolat szerepel tőlük. Sőt, az egyik nálam kötött ismeretségből házasság lett! Ha jól tudom, három gyermekük született. Gondoltam, 1989 után még többen jönnek majd, de pont fordítva történt.
Andor, a balánbányai bányász családjával így Nadabula mellett táboroztunk. Hoztam a gitáromat és sokáig énekeltünk, beszélgettünk az éjszakában a tűz mellett. Egy öreg néni háza mellett történt mindez, aki azután kijött hozzánk, megköszönve, hogy élete legkellemesebb estéjével ajándékoztuk meg. Mindmáig melengető érzés.
Ennek folyományaként a hírhedt Securitate egyik ügynöke is meglátogatott a 80-as évek közepén. Nagyon zavartan viselkedett. Román felesége nem is jött be, hanem inkább nyakába vette a várost. Láthatóan kellemetlen volt számára a küldetés, de az elején csak arra gyanakodtam, a zavar oka, hogy nem tud magyarul. Azzal jött a sötét hajú ember, hogy a habán kerámia érdekli, ám nem is értett hozzá. Távozása után kapcsoltam, ki lehetett. Ártani azonban nem ártott.
Életed nagy kalandjáról vagy 45 évvel ezelőtt meséltél nekem, de azt elfelejteni nem lehetett! Kezdjem azzal, Nagymihályon éltetek a Szlovák Állam idején. Apád, a jómódú cipészmester szíjjal nevelt, de ezt nem vetted zokon. Minden vasárnap egy magyar verset kellett elszavalnod, mert máskülönben elmaradt a sütemény. Hiába beszéltél tökéletesen szlovákul, hiába voltál az iskola legjobb diákja, mint magyarnak külön vizsgát kellett volna tenned szlovák nyelvből. Így édesapád az ország egyetlen magyar középiskolájába, Pozsonyba íratott. Itt kerültél igazi magyar közösségbe.
A Hlinka Gárda 1943-ban egy éjjel apádat letartóztatta. Az árvai Usztye munkatáborába vitték. (Ez a település sem létezik már. Az Árvai-víztározó fenekére merült.) Csak két hónap után került elő. Hivatalosan semmivel sem vádolták meg. Nyilván, magyarsága volt a szálka a hatóságok szemében. Édesanyádat, az abarai születésű Komáromy Ilonát ez annyira megviselte, hogy 38 évesen meghalt. A szíve vitte el. Negyedikes gimnazista voltál ekkor, amikor elveszítetted őt. Utána akartál ugrani a sírba. Annyira elbúsultál, hogy sajátos formáját akartad választani az „öngyilkosságnak”. Amikor Nagymihályba megérkeztek a Vörös Hadsereg katonái (1944.11.26.), jelentkeztél a csehszlovák hadseregbe. Korodra való tekintettel elutasítottak. Az egyik tiszt tanácsolta Neked, menjél Munkácsra és mondjad 18 évesnek magadat. Elmentél. Előtte anyád sírjáról a hó alól kikapartál egy marék földet azzal a szándékkal, ha majd elesel, ezt veled együtt temessék el. Felvették az adataidat, miközben apád keresztneve iránt is érdeklődtek. Az otyecsesztvo az orosz név része. Mondtad: Kálmán. – Takóje imja nyet! – volt a válasz. Ilyen név nem létezik! Miként írtak be? Danyiel Konsztantyinovics Koscsanszkijként. (Hadd tegyem hozzá: az oroszok ezt a névhasználatot kiterjesztették a történelmi és mitológiai alakokra is. Mivel Apollón apja Zeusz volt, így lett belőle az orosz szakirodalomban Apollón Zeuszovics.)
Szándékod tehát sikerült. A 4. Ukrán Front katonájaként vettél részt az embert próbáló harcokban.
A Visztulát kellett egy ízben átlépnetek és Te bajtársaiddal nyakig érő vízben jutottál a túlsó partra, ahol az ellenség lövöldözése miatt, fedezéket kellett keresnetek. Közben légnyomás ért. Füledből dőlt a vér. A ruha megfagyott rajtatok. Három napig nem ettél egy falatot sem. Így nem csoda, hogy kórházba kerültél, de fiatal szervezeted ezt a megpróbáltatást is kiheverte, habár ennek a „kalandnak” voltak nagyon kellemetlen kísérőjelenségei, hiszen nemcsak kezed-lábad fagyott le, hanem veséd is fölfázott. Egy szanitéc kúszott hozzád. Ahogy Vrabec Máriának elmondtad: „Mindig volt, aki segített, mert az Istennek tervei voltak velem.” Auschwitzban szembesültél a nemzetiszocializmus embertelenségével. Akkortól lettél meggyőződéses náciellenes. Ott találkoztál a nagymihályi szódagyáros leányával, aki szembesített tragikus sorsával.
Tíz nappal a háború vége előtt Osztravánál sérültél meg mindkét lábadon. „Az egyik bajtársam megkért, hogy húzzam őt az aknagödörbe, ne gázolják el a tankok. Megtettem, és amikor lefeküdtem a többi bajtárs mellé egy part alatt, akna robbant mellettem. A jobb lábamat teljesen szétroncsolták a szilánkok, a balon csak az izmok sérültek. Azt, hogy az egyik megmaradt, csak annak köszönhetem, hogy ott is rögtön jött egy szanitéc. Bokrokról tört ágakból készített rögzítést, és otthagyott egy fa alatt. Ez hajnalban történt, egész nap ott feküdtem. Amikor a frontvonalban egy sátor alatt a műtőasztalra tettek, a fiatal orosz sebész azt mondta: hiszen ez még csak gyerek! Ennek köszönhetem, hogy nem térd felett, hanem alatta amputálták a lábam.”
Két hónapig Krakkóban kezeltek. Majd Charkovba kerültél. Mivel nem volt érzéstelenítés, helyette minden katona egy sztakan (pohár) vodkát kapott. Te ezt nem akartad meginni, ezért azt beleöntötték az infúziódba. Így intravénásan kaptad az alkoholt! Nem csoda, hogy minden infúzió után tökrészeg voltál! Nevetve mesélted, hogy mai fejjel inkább megittad volna, de akkor még túl fiatal és tapasztalatlan voltál. Egy év telt el. Majd az odesszai kórházban lábadoztál. Onnan kerültél Pozsonyon keresztül haza. „Négy kitüntetéssel jöttem haza Oroszországból, de ezt senki sem tudta. Hallgattam róla, nem akartam, hogy a május 1-i tribünökön mutogassanak.”
Édesapád persze kerestetett. Már rég otthon voltál, amikor jött a Vöröskereszt értesítése, nem kell miattad aggódni, mert jó kezekben vagy Odesszában. Tehát eltorzított neved ellenére is megtaláltak! Azt is mesélted, harcostársaiddal tartottad a kapcsolatot. Viszont háborús emlékeidről nem meséltél semmit. Sajnos, én meg nem érdeklődtem. Akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy ez valamikor nyomdafestéket is kaphatna! Így sok mindent nem mindig megbízható memóriámból kell előbányásznom.
Arcodon mindig fiatalos, hogy ne mondjam, csibészes mosoly ült. (Ezt prédikációjában a püspök is említette.) Derűs világszemléletedről nem sokat beszéltél, de azt sugároztad. Még ha nem találkoztunk is az utóbbi évtizedekben, jó volt tudni, hogy vagy, szolgálsz, mosolyogsz… Még egyszer beszélgetnünk kellett volna. Végigpergetni életedet és csöndesen megvitatni a tanulságokat. Összegezni küldetésedet. Készültem is rá, mert az utóbbi időben gyakrabban gondoltam Rád.
Az a szomorú tapasztalatom, hogy ha valaki gyakorta jut az eszembe, akkor bizony távozó félben van. Sajnos, egyre többen tartoznak ebbe a csoportba.
Miért Beszterben búcsúztunk Tőled? Ezt is Vrabec Máriának árultad el: „Beszterhez fűznek a legkedvesebb emlékek, mert ott éltem le életem javát. A parókia kapuja mindig tárva volt, együtt éltünk a gyülekezettel és a feleségem alkalmazkodott ehhez. Nemcsak a család, a gyülekezet sok terhét-baját is levette a vállamról. Egész életében kiszolgált, én olvastam és prédikáltam, ő pedig dolgozott. Nagyon jól választottam, máig hálás vagyok érte az Úristennek.”
Természetesen kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek ravatalodnál. Beszterbe menet időutazáson vettem részt. A régi parókiát már sajnálatomra nem láthattam, mert újat építettél. Így már a helyszín, ahol rendszerint csöndesen és derűsen eszmét cseréltünk, nem létezik. A helyzetre való tekintettel nem lehettünk sokan. Szinte a hozzátartozók foglalták el az egész templomot. A 90-ik zsoltárral kezdtük. „Te benned bíztunk eleitől fogva…” Majd Fazekas László püspök búcsúztatva prédikált. Alapigéjét az Apostolok Cselekedetéből vette: „…én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem pályafutásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (20:24) Az örökkévaló Ige veszi körbe a koporsódat. Isten szolgáit nem szokták sorstársai dicsérni, de az ő esetében adósai vagyunk, ami az elismerést illeti. Cselekedetei viszont önmagukért beszélnek. Nem ismert akadályt, csak az érdekelte, végezhesse szolgálatát. Komoly testi sebeit egy életen át viselte, de lelki sebeket is kapott, amikor az aljasságot megtapasztalta. Mindez formálta jellemét. Őrző, védő munkát végzett, amire a komáromiak mindmáig emlékeznek. Szolgálata érdekében megmozgatott mindent. A külföldieket is. Rádöbbent, mennyire fontos a fiatalokat védeni a veszélyektől. Sohasem csüggedt. Mindig mosolygott, mert fölfelé nézett. Mindenkit odaimádkozott Isten elé, családtagjait beleértve. Ezt megbízatásnak tekintette. Ilyen feladatot csak az kap, aki megbízható. Csak az képes erre, aki zúgolódás nélkül Krisztusban él. Nem maradt tétlen élete végéig. Aki Krisztusban van életében, a halálban is Vele van. Jó elmenni így a földi világból.
Mi viszont itt maradtunk, Jézus Krisztus a sír sötétségében is világít! Orémus Zoltán kassai esperes a nem mindennapi életutat ismertette.
Kint a kocsinál, mely hamvaidat elszállította, vejed, Széles Jaroslav, a kassai szlovák gyülekezet lelkésze búcsúzott Tőled. Ő négyévesen veszítette el édesapját, majd anyját is. Te vetted pártfogásodba. Egy alkalommal karácsonykor Nálatok ünnepelt. Szóltatok neki, a fa alatt ajándék várja. Nem akarta elhinni, de valóban így volt! Bevallotta, nagyon hiányozni fogsz mindannyiunknak és köszönetet mondott Nektek ezért.
Havas eső hullott már akkor. Koporsódat a családtagok megsimogatták és az lassan eltűnt szemeink előtt. Kedves Dani bátyám, szolgálatod véget ért, reményeink szerint, odafönt találkozunk!
