Ha a házak mesélni tudnának lakóik élettörténetéről, sok érdekeset, de takargatnivalót is tudhatnánk meg róluk, különös, egyedi sorsokkal ismerkedhetnénk meg. Ez alkalommal két kassai ház lakóival és vendégeivel foglalkozunk annak okán, hogy az egyikből a magyar külképviselet a másikba költözik.
Kassán a Magyar Főkonzulátus Orbán Viktor első miniszterelnöki ciklusa idején nyílt meg 2000. augusztus 18-án a kassai premontrei rendház emeletén. Magyarország a premontrei rendtől bérelte a helyiségeket, miután az épületet visszakapta a rendszerváltás után. 1989 előtt a Kerületi Népművelési Központ székelt benne.
Ez az épület is ezer szállal kötődik a magyar történelemhez, hiszen itt működött a Királyi Ház, amit ma királyi apartmanként értelmezhetnénk, s rangos vendégek szállásául szolgált.
Így 1460-ban és 1478-ban Mátyás király, 1528-ban utolsó nemzeti királyunk, Szapolyai János szállt meg benne. 1554 és 1650 között a felső-magyarországi főkapitányok székháza volt.
Ezen a helyen gyilkolták meg Bethlen Gábor református katonái a kassai vértanúkat 1619. szeptember 6-án, amire Szabó Ottó emléktáblája emlékeztet. A lengyel Melchior Grodecki, a horvát Marko Križevčanin és az erdélyi magyar Pongrácz István borzalmas kínhalált szenvedtek azért, mert nem kívántak áttérni a református hitre. A visszavágás vérfagyasztó volt. A császári oldal a dunántúli Csepreget prédálta föl, mely a protestantizmus fellegvára volt. Itt működött a Dunántúl legnagyobb evangélikus kollégiuma. A nőket megerőszakolták, a templomban lemészárolták a védekezőket, a diákokat megénekeltették, majd megölték, máglyát raktak a halottakból, felgyújtották a várost és kirabolták… Ez 1621. január 9. és 12. között történt.
Az épület a városban a legtöbb emléktáblával büszkélkedhet.
Bocskai István erdélyi fejedelem ittlétére 2004 óta emléktábla figyelmeztet. Ám utódai: Bethlen Gábor és I. Rákóczi György is itt laktak, az ő jelenlétükre nem emlékeztet semmi. Pedig Bethlen 10 évig bírta a várost és menyegzőjét is Kassán tartotta. Az épület falai között később egyetem működött, ahol Baróti Szabó Dávid tanárkodott. Emléktáblája hívja fel erre a figyelmet. Timon Sámuel is ebben az intézményben oktatott. 2011 óta neki is van emléktáblája. A kritikai magyar történetírás úttörője ezért kapott csak szlovák nyelvű emléktáblát. Édesanyja nemes Hrabovszky Borbála volt, de az nyilván nem számít. „Az igazságra törekszünk, nem a másokkal való egyetértésre” – vallotta a morva családi gyökerekkel is rendelkező jezsuita tudós, aki munkáit latinul írta. De megszállt az épületben Kazinczy Ferenc is.
A rendház dicső múltját egykor emléktábla hirdette: „Ebben a Házban, Hol Hajdan Királyok és Fejedelmek laktak, Hol hitvallók szenvedtek vértanúságot, Hol Jezsuita Tudósok munkálkodtak Istenért és Hazáért, Itt élt 1777-től 1797-ig Baróti Szabó Dávid; nála és vele együtt alapították 1787. november 13-án Kazinczy Ferenc és Bacsányi János a Kassai Magyar Társaságot és Első folyóiratukat a Magyar Museumot. Megjelölte a Kassai Premontrei Főgimnázium 1897–98. évi ifjúsága.”
Már vagy két hónappal ezelőtt egy hajléktalan fecsegett arról, hogy a főkonzulátus a Csáky-házba költözik és ezt novemberben az épületben működő Carpano kávézó főpincére megerősítette azzal, hogy emiatt november végén bezárnak.
Ezt végül is a főkonzulátus nemrégiben megerősítette, amikor honlapján közzétette: „Tájékoztatjuk a közvéleményt, hogy a Magyar Állam megvásárolta a Kassa, Fő utca 42. szám alatti ingatlant. Az új tulajdonos tulajdonjogának hivatalos ingatlannyilvántartási bejegyzése rövidesen megtörténik. Az épület alapvetően diplomáciai célokat fog szolgálni, de a Magyar Állam nevében eljáró Külgazdasági- és Külügyminisztérium szándéka szerint az ingatlanban található vendéglátóipari egység megmarad.”
Most azt a semmitmondó megszokott szöveget olvasom a bejáraton: „Műszaki okok miatt zárva.”
Tehát az intézmény a hajdani Csáky-házba költözik, mely 1835-től áll. Csáky tíz évvel korábban vásárolta meg, majd egy reprezentatív épületet emelt a régi három ház helyén. Mai kinézetét 1880 után nyerte, amikor Schirger Emil vállalkozó emeletet húzott rá.
Gróf Csáky Tivadar (1798–1855) 1832-33-ban igazgatta a Kassai Magyar Színtársulatot, azonban inkább azáltal vált híressé, hogy Déryné Széppataki Róza kedvese volt.
A színésznő erről a kapcsolatról Miskolcon írt visszaemlékezéseiben részletesen beszámolt: „Gróf Theodor a legkedvesebb ember volt a világon, de ő mindig szeretett játszani, tréfálni, és mindig bibirkélt az emberen.” A jeles színésznőnek nem kis lelkiismeret-furdalásába került, hogy ebbe a „bibirkélésbe” belemenjen. El is akart menni Kassáról, de közölték vele, ha távozik, a gróf utána fog menni így nem ér el semmit, ám a város veszít egy ünnepelt és nagyra becsült művésznőt.
„És még sok küzdelmem volt a gróffal – folytatja Déryné –, de annyi fogadásokkal végre is legyőzte a kisbírót keblemben, mert ő csakugyan ellenállhatatlan volt, és ha már el nem mehettem sorsom elől…, meg volt írva a sors könyvében, hogy én mindig áldozat legyek, de nem a magam eránti érdekből, hanem mindég találtatott arra egy név vagy ok, melyet úgy kereszteltek, ahogy jónak látták; úgymint maradnod kell Kassán, mert egy nemes kebeltől csakis azt várhatjuk, hogy enérdekeit föl fogja áldozni a publikum eránti tiszteletből és a társaság együttmaradása eránti tekintetből, mert hiszen ez meg mind a hon, azaz a magyar nyelv művelődése érdekéből történt. De arra senki se gondolt, hogy hát mi következtetései lehetnek ezen enfeláldozásnak enmagamra nézve? Pedig lettek. Lelkem már nem maradt oly tiszta és nyugodt, mert mindig azt súgta enérzetem: csaló vagy! mert ki erántad bizalommal van, álarcban jelensz meg előtte. S ámbár a kilenc év lefolyása alatt oly csendes boldogságban teltek el napjaim, melyet csak egy művelt, nemes keblű, jóérzésű, becsületes férfiú társaságában élvezhet egy nő, de azért mégis volt tövis, mely szúrt, ahányszor a grófnéhoz kellett menni.” De egy idő után a belső bíró, a lelkiismeret megszólalt. „És ezen barátságos viszony kilenc évig tartott! És valóban tartott volna éltünk fogytáig, ha én magam nem szakítottam volna szét ezen becsüléssel épült barátságot.” Érzelmek állnak ilyenkor szemben a lelkiismerettel. „Én sohase szakítottam volna vele, mert szeretetreméltó is volt, ha szabad állású férfi lett volna, de így kötve volt, s én kötelességemnek tartottam a válást…” Így ért végett egy legendás szerelem.
Csáky Tivadar lejegyezte, kik laktak házában a forradalom idején. 1848 decembere és 1849 júniusa között osztrák törzstisztek, majd Görgey tisztjei, később Georg Heinrich Ramberg (1786–1855) császári altábornagy, utána gr. Dembinszki Henrik (Henryk Dembiński, 1791–1864) honvéd altábornagy, majd Iván Fedorovics Paskievics Erivánszkij (1782–1856) varsói herceg, tábornagy, a szabadságharc elleni cári erők főparancsnoka. Szintén itt lakott Meissner, a cári hadsereg vezérkari főorvosa 1849 júliusától szeptemberig és gr. Zichy Ferenc (1811–1900) „muszkavezető”, az orosz csapatok mellé kirendelt cs. kir. főseregbiztos.
Ketten az említett ház „vendégei” közül érdekes módon kerültek kapcsolatba Debrecenben. Boka Károly debreceni prímás a maga módján mutatta meg, hogy a magyar nem alázkodik oly könnyen: Paskievics nagy gyönyörűségére húzta, hogy Megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka, azután meg, hogy Mégis huncut az a német! A muszkavezető a cigányprímásra emiatt másnap huszonötöt veretett.
Zichy az érkező cári hadakat kalauzolta a Felvidéken, ezért kapta becenevét. Feladata volt, hogy a cáriak fogságába esett, „arra érdemes” személyeket Haynaunak, a „bresciai hiénának” kiszolgáltassa.
Itt szállt meg az orosz hadsereg mellé beosztott főseregbiztos helyettese, gr. Szirmay István (1798–1857), cs. kir. nyugállományú alezredes, aki egy császárpárti szlovák szabadcsapatot szervezett és annak parancsnoka volt cs. kir. őrnagyi rangban. Szemellenzős konzervatív szemlélete párosult az uralkodóház iránti kritikátlan hódolattal. Ez vitte 1848-ban az elnyomók oldalára.
Amikor Ferenc József 1857. szeptember 3-án bevonulni készült Miskolcra, István gróf díszmagyarban, lóháton indult fogadására, azonban szélütés vetett véget életének. Az uralkodó emiatt programját megváltoztatta, mert személyesen kondoleált a családnak.
Csákyt a szabadságharc után üldözték meggyőződése miatt. Genfben Habsburg-ellenes felkelés szervezésébe fogott, de az sikertelen maradt. Halála után a ház tulajdonosa özvegye, a kassai születésű udvarnoki Rholl Klára (1808–1870) lett. Említsük meg, hogy fiuk, ifj. Csáky Károly Tivadar (1834–1894) parlamenti képviselő szabadkőművesként már 1870-ben száműzni akarta a Bibliát a páholyokból. Ezzel ateista francia testvéreit hét évvel előzte meg. Arcpirító elsőbbség. Kezdeményezése sajnos sikerrel járt. Hotkócon (Szepes) temették el, mint szüleit is.
Ugorjunk ismét egyet az időben!
Ebben az épületben működött a híres Megay-cukrászda, ahol állítólag Márai Sándor ismerkedett meg Matzner Lolával, későbbi feleségével fagylaltevési verseny közepette. De ez inkább csak valamilyen családi legenda lehet. Márai ugyanis kapcsolatban állt Lola apjával, hiszen annak lapjába, a Felsőmagyarországba írogatott, a leányát tehát ismerhette.
A cukrászda tulajdonosa az erdélyi születésű ifj. Megay Gusztáv (1867–1920) cukrász volt. Diákkorában a cukrászdában megfordult Skultéty Csaba (1920-2015) író, aki a Szabad Európa Rádió munkatársaként Ambrus Márton néven szerepelt, s a késmárki német líceumban tanult. Apja mindig első osztályra szóló jegyre küldött neki pénzt Nagykaposról. Ő a harmadik osztályon utazott, majd megállt Kassán és a különbözetet a Megay-cukrászdában tüntette el.
Vele különös kapcsolatban álltam már régóta, anélkül, hogy erről tudtunk volna. 1963. november 22-én késő délután apám szólt, hangoljam a rádiót a Szabad Európa Rádió hullámhosszára, mert szerinte történt valami fontos a világban. Alig telt bele néhány perc, amikor megszakították az adást és bejelentették, John Fitzgerald Kennedy, az Egyesült Államok elnöke merénylet áldozata lett! Az ügyeletes szerkesztő Csaba volt! Utána végigzongoráztam az összes adót. Egyedül a csehszlovákiai rádióállomások nem szakították meg adásukat!
A cukrászdát „természetesen” államosították és 1967-ben megszüntették, mely 1892-től működött ezen a helyen. Újabb fejezetet jelentett, amikor az épület földszintjén és alagsorában 1968-ban megnyílt a Carpano borozó, később kávézó.
A „prágai tavasz” idején az volt a terv, hogy olasz italokat és ételkülönlegességeket fognak itt kínálni a vendégeknek. De jött a visszarendeződés és állítólag az elvtársak mindent összevásároltak még azelőtt, hogy fel tudták volna kínálni a vendégeknek. Cinzanot és egyéb vermutokat lehetett kapni más italokkal együtt, de az olasz ételek elmaradtak.
Majchert Miki, Horthy Miklós keresztfia évtizedekig volt főpincér a Carpanóban. Egy időben a mókásabb vendégek Miki-koktélt rendelgettek. Miki megfenyegette őket, ha nem hagyják abba, akkor alkoholt is tesz a keverékbe és borsos árat számol föl. Így erről a kispénzű vendégek bölcs gyorsasággal leszoktak.
Itt járt össze Lukács József régésztechnikus baráti köre egy déli kávéra a múlt század 70-es éveiben. Rendszerint Jóska mesélt, a többiek hallgatták. Ebbe a baráti körbe tartozott Jaszusch Elek egykori gazdasági újságíró, aki a híres festőművész, Jaszusch Antal testvére volt. Kravec Tibor építésztechnikus is ott ült velünk, ugyanúgy, mint Honek Ernő, akit egyesek azzal gyanúsítottak, hogy besúgó. Tévesen. Ártatlan, szelíd ember volt. Ilyen alkalmakkor sok mindent elmeséltek életútjukról. Elek bátyánknak az orosz katonák a világháború végén kiverték a fogait, mert ki akarták szedni belőle, milyen a védelem Kassa körül. Csakhogy ő egészen más alakulatnál szolgált, így erről fogalma sem lehetett. Egy japán orvosnő rakta rendbe a fogait Szibériában. Kora ellenére hajlandó volt focimeccsen összeverekedni. Egy nagy véraláfutás díszítette emiatt a feje búbját napokig, de őt ez nem zavarta. Büszkén viselte. Tibor tervezte a zempléni Széles-tónál az egyik jellegzetes „nomadizáló” épületet. Ezt sem tudja ma már talán senki. Sok mindenkinek a viselt dolgairól is tudott részletesen mesélni. Érdekes életének egyik felét magnóra mondta, ám mielőtt befejezhettük volna, távozott. Ideje lenne lejegyezni! A világháború vége felé Pestre utazott, hogy elintézze, ne léptessék elő, hiszen ennek már semmi értelme. Legnagyobb megrökönyödésére, a Honvédelmi Minisztériumban az egyik katonatiszt csehül vagy szlovákul beszélt vele, megdicsérve, hogy ilyen világosan látó fiatalokra lesz „szükségünk” a későbbiekben. Tibort ez nagyon lehangolta. Hát már ide is beszivárogtak!?
Ernő keveset beszélt, de azért elmesélte egyik mulatságos szerelmi románcát. Barátaival hármasban egyszer a Hutník szállóban kvaterkázott. A másik asztalnál egy férfi ült két nővel. Az egyik annyira bámulta, hogy barátai noszogatására felkérte táncolni. A hölgy a térdével tánc közben „provokálta”, ami nagyon kínos volt számára, mert nem tudta, a férfi, akivel egy asztalnál ül, nem a férje-e. Így már többször nem kérte föl. De a hölgynek annyira felkeltette az érdeklődését, hogy képes volt a május elsejei felvonulás alkalmával végignézni az összes menetelőt, hogy kihalássza kiszemelt „áldozatát”! Ernő munkaidőben többször is „meghálálta” fáradozását.
Társaságunk egyik tagja szakács volt valamelyik szállóban Kassabélán. Már erősen benne volt a korban. Egyszer azzal állított be, hogy egy fiatal, tán tizennyolc éves hölgy szeretne feleségül menni hozzá, de nem tudja, mitevő legyen, mert korára való tekintettel ez nagy felelősség. Jóskával nagyokat bólogattunk, hogy ez bizony így van. Jóska szemén láttam, ő sem nagyon hiszi el a történetet. Többet nem beszélt erről.
Már csak nosztalgiával gondolhatok rájuk. Régen távoztak az élők sorából! Egyfajta szigeten ültünk, ahol a régi, sokszínű Kassa lüktetett, mi meg egy-két órára megfeledkeztünk a körülöttünk tespedő reménytelen husáki visszarendezésről. Csak most tudatosítom, mit jelentettek számomra. Hálás vagyok nekik ezért.
Le-leült közénk Havasi Péter, a Pinceszínpad rendezője is, akinek az emeleten volt a munkahelye. Ott iddogált állandóan Roskoványi István, a fiatal festőgeneráció legtehetségesebb tagja. Gyakorta ugrattuk egymást. Egy időben a sajtó arról értekezett, hogy a festőművészeknek is munkába kell majd járniuk és – mondjuk – reggel 8-tól délután 4-ig szorgalmasan festeniük kell. Ezzel ugrattam Pistát, aki egyáltalán nem lelkesedett az ötletért. Ebből persze aztán nem lett semmi. Hiszen a múzsa nem biztos, hogy munkaidőben csókolódzik. Egyszer az Új Szónak – akkor a kommunista párt hivatalos lapjának – azt nyilatkozta, hogy meg fogja festeni a Carpano törzsközönségét. Egy idő után rákérdeztem, miért nem teljesítette ígéretét. – „Miért, te hiszel az Új Szónak?” – vágott vissza. Végül azonban mégiscsak betartotta a szavát.
Egy alkalommal összetévesztettek bennünket. Pista és én is szakállat viseltünk és szemüvegesek voltunk akkor. Baráti társaságban üldögélve az Erzsébet utca egyik lakásában, egy vadidegen személy megszólított, akit akkor láttam életemben először. –Festegetsz még? Értetlenül néztem rá. Honnan tudja ez az ember, hogy festegetni szoktam? – Nem emlékszel, amikor egyszer Pozsonyban szilveszterkor együtt berúgtunk? Soha sem szilvesztereztem Pozsonyban és sohasem rúgtam be ilyenkor! Eltartott egy ideig, míg leesett a tantusz.
Pista is azon művészek közé tartozott, akik nem tudták józanul elviselni azt a nagy tehetséget, amit az Úristentől kaptak! Ez lett a veszte. Így idő előtt kapta meg a behívót. Lukács Jóska az Elefántba tette át a székhelyét. Az már túl nagy állat volt a számomra, így oda nem jártam.
Az egykori társaság tagjai most már igazolatlanul hiányoznak. Később már csak alkalomadtán jártam a Carpanóba. De ha mégis bementem, kéretlenül is körülvettek az egykori öregurak és mesélnek, sőt arra biztatnak, írjam meg történeteiket.
A közeli színház színészei, énekesei, zenészei is el-eljártak ide. Róluk egyáltalán nem vettünk tudomást. Egy anya az énekesnő leányával járt oda, akivel kapcsolatosan azt mesélték, hogy az asszony férje 1968-ban emigrált. Nem politikai okokból. Az anyuka ugyanis megkövetelte vejétől, hogy bizonyos örömökben osztozhasson a lányával. Hát az anyuka nem volt valami szemrevaló teremtés, így a férfi inkább lelépett.
A legérdekesebb törzsvendég Karol Pohanka volt, akit Apík néven emlegettek. Rendes nevét akkor nem is tudtam. Mindig fehér kalap volt a fején és fehér bottal járt, mintha vak lenne. Ezzel vissza is élt, mert így a nőket „büntetlenül” tapogathatta. Állandóan motyogott magában és sohasem lehetett tudni, ezt az alkohol okozza, vagy magától ilyen. Rendszerint egyedül üldögélt. Piros krumpliorrára és fekete szemüvegére emlékszem. Azt vélték tudni róla, hogy ugyanannál a jósnál tanult Bécsben, aki azután Hitlernek is jósolt. Ha valaki egy üveg rumot vitt neki, megnyílt. Egy alkalommal a Fő utcán, a Tesco előtt anya és lánya ment el mellette. Apík félhangosan megjegyezte: „Fiú lesz!” Az asszony így szerzett tudomást róla, hogy ártatlannak vélt leánykája, aki nem volt férjnél, teherbe esett. Valóban fiúunokával „örvendeztette” meg.
Itt üldögélt gyakorta Peter Schutz, a Sme közismert kommentátora, akinek tolla néha elszállt a fantázia birodalmába és egyik cigarettát szívta a másik után. Az utóbbi években sohasem fogadta a köszönésemet, üres tekintete a messzeségbe nézett. Pedig a rendszerváltás idején szinte naponta találkoztunk, mindketten írtunk a Domino-fórum című kassai lapba és az ő kezdeményezésére hoztuk létre az Önálló Kassa Polgári Társulást 1992-ben, melynek nem volt folytatása. Most úgy tesz, mintha nem ismerne. Pedig még egy közös tévéműsorban is szerepeltünk, melyben ő kérdezett, én meg igyekeztem válaszolni.
A Carpanóban bezárás előtti időben 30%-os kedvezményt adtak a szeszes italokra. Legutóbb Kemény Egon kétszeres Erkel Ferenc-díjas zeneszerző leányával ebédeltem itt, aki az egyik közeli házban élt fiatalkorában. Reméljük, erre emléktábla emlékeztet majd.
Végezetül hadd említsem, egy fura álmom is kapcsolódik ehhez a most bezárt kávézóhoz, mely nappali bár és étterem is volt egyben. Valamikor a 80-as éves elején azt álmodtam, hogy Kádár Jánossal ülök ott és 56-ról faggatom. Nem válaszolt, csak közölte, ne egyszerre távozzunk, nehogy együtt lássanak minket. Nekem meg már álmomban sem volt logikus, miért ne távozhatnánk egyszerre, hiszen úgyis együtt láthattak bennünket, amikor beszélgettünk…
De térjünk vissza a nosztalgia és az álmok világából a jelenbe. Az épület Magyarország tulajdona lett és a külképviselet januárban új otthonában kezdi meg működését. Kívánjuk, legyen sok örömük munkájukban! Talán majd néhány emléktábla is díszíteni fogja homlokzatát, hogy emlékeztessen egykori lakóira.
Mint az emberek mellén a kitüntetés, olyan az emléktábla a ház homlokzatán. Növeli önérzetét, közben meg összeköti a múltat a jelennel s üzen a jövőnek.
