Az első világháborút követő történelmi sorsfordulók általában ismeretesek előttünk. Tudjuk, hogy az egyes döntések, tárgyalások miként változtatták meg Európa térképét, s mi lett a magyarság sorsa a Kárpát-medencében. A határmódosítások áldozatává vált a történelmi Hont megye egyik jelentős települése, annak központja, megyeszékhelye, Ipolyság is. A város tulajdonképpen a folyó mindkét partján települt: kórháza, vasútja s több ipartelepe az Ipoly bal oldalán; a lakott részek legtöbbje, a hivatalok, az iskolák a jobb parton voltak. A világháború után kialakult helyzet ezért itt még keservesebb, fájdalmasabb és siralmasabb lett. A káosz, a kilátástalanság sokáig tartott; hol innen, hol onnan érték támadások a települést.
Az 1918-as fordulatot, illetve a határ mentén kialakult eseményeket: a demarkációs vonalon elkövetett törvénytelen átlépéseket, a fegyveres összecsapásokat sok minden bonyolította, motiválta. Most csak néhány korabeli képet villantunk fel az egykori visszaemlékezések és a mai publikációk alapján. A Homok városrészen található régi kórház kápolnájának egykori lelkésze, a helyi gimnázium volt tanára, Bartus Lajos, a későbbi óvári plébános örökítette meg az ottani Historia Domusban az alábbiakat:
Ipolyságon „ éltem át az 1918. októberi fordulást. Megalakították a Nemzetőrséget, melybe én is beálltam. /…/ „1919. január 9-én pánik lepte meg a lakosságot. Hírül kaptuk, hogy a legionárius katonaság közeledik városunk felé. Este 6 órakor zeneszó mellett bevonult Ipolyságra a csehszlovák hadsereg. A Nemzetőrség önként lerakta a fegyvert. Este 11 órakor megérkezett a cseh páncélvonat olasz tiszt vezetése alatt. Három nap múlva Drégelypalánknál ágyúzást hallunk. Az ipolysági páncélvonat ágyúzta Drégelyt, különösen Szondy kápolnáját. Mi a vasút melletti dombról távcsövön figyeltük a harcot. A páncélvonat hirtelen teljes gőzzel rohan visszafelé, mert a magyarok háta mögé kerültek, s már a síneket kezdték feszegetni…”
Danis Ferenc a Fórum Társadalomtudományi Szemlében ezt a történést egy kicsit későbbre teszi, s kedvezőbben ír a Nemzetőrségről is, mint Bartus:
„Az államfordulat, a „prevrat” Ipolyságon nem zajlott le egyszerű katonai megszállással. A cseh legionisták Csata felől január19-én délelőtt vonattal érkeztek a vasút állomásra. Itt nemzetőrségünk vezetői fogadták őket, és dr. Salkovszky Jenő ügyvéd közölte velük, hogy a demarkációs vonal, vagyis az Ipoly folyó túloldalán vannak, ezzel megsértették a békeszerződésben elfogadott ideiglenes határvonalat. Ezt a parancsnokuk tudomásul vette, elnézést kért, és az egész szerelvény visszavonult Párkány irányába.” (2011/3.125.p.)
Nem célunk itt az események pontos rekonstruálása, csupán megjegyezzük még, hogy a január 9-iki történésekről a közeli Drégelypalánk esperese, Nagycsalomja hajdani plébánosa, Márton István is írt a drégelyi Historia Domusban, mégpedig az alábbiakat:
„1919. januárjában, 9-én a csehek által szorított magyar katonák Lévától jönnek Drégelypalánkra, minden házba jut egynéhány; a plébánián 6-an laknak. Január 10-én a csehek megtámadták Ipolyságot, 11-én Hidvéget.“ Márton, aki Bartushoz hasonlóan szintén szemtanúja volt az 1919. évi eseményeknek, egy másik vasúti támadásról is említést tesz: „Január 29-én katonáink megtámadták a vasúti cseh őrséget, lefegyverezték; néhányat elfogtak, egy közülük átfutott Hídvégre, honnét a csehek elkezdtek gépfegyverezni; a kölcsönös tüzelés egész nap tartott. Délután a csehek Ipolyságról páncélvonaton jöttek, egészen a Szondi-majorig; onnét néhány ágyúlövedéket küldtek a faluba, a majorban egy világító bomba felgyújtotta az uraság szénakazalját.“
Bartus a január 9-iki összecsapások kapcsán még az alábbiakat közölte:
„Kórházunkba behoztak 5 cseh halottat. Engem kényszerítettek a beszentelésre. Szívesen meg is tettem. A homoki városrészt és a hidat lezárták, bevonult a magyar hadsereg: összesen 36 lévai főgimnazista és tanítóképezdés növendék 4 géppuskával. 36 a támadó, 500 a védekező 5 ágyús páncélvonat támogatása mellett! A lévai diákok vakmerőek voltak. Naponta osont be valaki közülük Ságra kémlelni.”
A későbbi ipolysági magyar-cseh összecsapások történelmünk lapjain is közismertté váltak. A helyi eseményekről Danis Ferenc helytörténeti kutató így írt az idézett helyen:
„Májusban fegyverropogástól lett hangos az Ipoly egész völgye. A Pálmay-csoport létszáma is gyarapodott azokkal a fiatalokkal, akik átszöktek a demarkációs vonalon. 1919. május 29-én az ipolyhídvégi és ipolysági ütközet során a vöröskatonák egyesülve a Pálmay-csoporttal átkeltek a megáradt Ipolyon, ezzel ádáz harcok kezdődtek a város területén. A védelem egyik fontos gócpontja az Őrhegy csúcsa volt (kissé északra a mai temetőkerttől), ahol a nehézgéppuskák tüze fékezte a folyón való átkelést. A védelem másik fontos pontja a régi Várhegy, a mai Kálvária feletti terület volt, szintén géppuskás lövészekkel. Öt órán át harcoltak a város birtoklásáért, amely „pünkösdi csataként” került be a helytörténetbe. Másnap a cseh csapatok visszavonulásra kényszerültek Palást és Korpona irányában. Így május 30-án, pünkösd vasárnapján Ipolyság rövid időre újra a magyar csapatok kezébe került.”
Említést tesz Bartus Lajos is az elhíresült ipolysági májusi összecsapásokról, a Pálmay-csoport itteni harcairól, illetve a júniusi zavargásokról. Az előbbi kapcsán így ír:
„Áldozócsütörtökön vöröskatona-esküvőt tartottam, s a vacsorán is részt vettem. Este 9 órakor az őrség szétzavart bennünket. Éjfél után a vörösök megtámadták a cseheket. A harc d.u. 3 óráig tartott, Ipolyság elesett. Nekünk 28 halottunk volt, köztük a lakodalmas vőlegény, a násznagy és a menyasszony fivére. A csehek halottaikat magukkal vitték.”
Danis Ferenc dolgozatából pedig megtudjuk, hogy
„a következő, aránylag békés napokban sor került a vöröskatonák katonai tiszteletadással történő temetésére. Az ipolysági temetőben, a főbejárattól balra voltak eltemetve, sírkeresztjükön nevükkel. Sajnos, az 1948 utáni politikai változások miatt ezek a sírok el lettek hanyagolva, a fejfák elkorhadtak. A vaskeresztek már az újabb rendszerváltás utáni években (1990–92-ben) készültek a mezőgazdasági iskola műhelyeiben. Nemsokára a közös sírhalmok elé egy szép kopjafa-kompozíció került, a Megbékélés kapuja.”
Az itteni összecsapásokban az említetteknél jóval több katona is elesett. Danis Ferenc írásában 91 áldozatról olvasunk. A későbbi harcok után újabb holtak kerültek a temetőbe. A mai emléktáblán 53 név olvasható. S bár a Kutak Adrienn keramikus által készült emlékművel az utókor 2018-ban méltó emléket állított az elesett áldozatoknak, nyughelyeik még mindig hagynak kívánnivalót maguk után. A vaskeresztek ugyan név nélkül is jelölik a sírokat, s azokat időnként egy kicsit megtisztítják, ám lassan a hantok is eltűnnek, az összehúzott földkupacokat elmossa az eső.
A magyar katonák nyughelyeivel átellenben találjuk a cseh légionáriusokét. Hét katona és egy kapitány nyugszik a kovácsoltvassal körülvett sírkertben. Nekik már 1929-ben egy magas kőoszlopot emeltek, rajta a csehszlovák címerrel s egy márvány táblával, melyen ez a szöveg áll: ”Na pamiatku/ X. výročia/ Oslobodenej vlasti/ v bojoch roku 1919/ padlým hrdinom” (Az 1919-es harcokban elesett hősök és a felszabadított haza emlékére). Tisztjük, a fiatalon elesett J. Durda kapitány egy külön sírkövet is kapott, a katonáknak pedig névvel megjelölt fakereszteket állítottak. Ezeket az évtizedek folyamán senki sem bántotta, a visszacsatolás után is a helyükön maradtak. Igaz, az idő vasfoga rajtuk is kitett: lassan-lassan elkorhadtak ezek is. Most azonban, a magyar katonák emlékművének felállítása után pompásan rendbe tették a sírkertet. Felújították a régi emlékművet, s melléje került egy újabb is (ugyancsak Kutak Adrienn alkotása), az egykori vaskerítés helyére egy díszes került, a sírhantokat fényessé csiszolt kőfedelekkel borították, miáltal a két „sírkert” kissé kontrasztossá vált.
