Márai Sándor munkásságával ma már könyvtárnyi irodalom foglalkozik, műveit ismerik szerte a világon. 1945 után azonban könyveit bezúzták, nevét elhallgatták, mivel a hivatalos irodalompolitika reakciós polgári írónak tartotta.
A megmentett régi kiadványok évtizedeken át családi könyvtárak mélyén pihentek:
„Néhány erős lélek őrizte a Titkot.., kevesen voltak. Az újkori hírverés soha nem ismert eszközökkel tört az európai lélek ellen, zsivajával megsüketítette a tömegek lelkét. Csak a kiválasztottaknak volt még valóságos hallásuk.” (Kassai őrjárat)
A könyveknek azonban, akárcsak az embereknek, sorsuk van. Az örök időkre kikiáltott tilalom és cenzúra a kelet-európai országokban bekövetkezett fordulat után minden más ukázzal együtt összeomlott, senkit sem érdekelt többé.
„Az élet értelme az igazság” – állítja Márai, és a sors (vagy a történelem?) igazságot szolgáltatott neki. Életem során több olyan városban megfordultam, amelyek szépsége, kultúrája mélyen megérintett, de csak két hely van a világon, ahová lélekben kötődöm: a kárpátaljai Ungvár („messzeringó gyerekkorom világa”) és Kassa, ahol már több évtizede élek.
Az 1980-as évek elején kerültem Kassára, de nagyon sokáig idegennek éreztem magam itt. Kedves kis szülővárosom után nehéz volt megszokni a lakótelepek jellegtelen tömbházait, a történelmi belváros pedig akkoriban szürkének és elhanyagoltnak tűnt. A Fő utcán magasodó dóm, mint egy szigorú óriás, magányosan és megközelíthetetlenül őrködött a város fölött.
„Szigorú, emlékeztető,… büszke és egyedülvaló” – egyik versében Márai így emlékezett Kassára, ami az én akkori érzéseimet is híven tükrözi.
Aztán ahogy teltek az évek, lassan megváltozott a város. Az ódon épületek homlokzatai megszépültek, a Lenin utcából újra Fő utca lett, ahol ma kis patak csörgedezik, zenélő szökőkút szórakoztatja a sétálókat, a cukrászdák teraszain tavasztól késő őszig üldögélnek, beszélgetnek, kávéznak az emberek. Kassa ragyogni kezdett!
Ekkortájt kerültek kezembe Márai Sándor újra megjelent könyvei. Kései találkozás volt, de az élmény hatása máig tart. Az Egy polgár vallomásai és a Kassai őrjárat olvasása közben éreztem, hogy eddig felületes szemlélőként figyeltem a várost, a külsőségek mögött nem vettem észre a lényeget.
Olvasás közben megelevenedtek a templomok, kis utcák és sikátorok, történelmi épületek és az egykori városlakók titkai, amelyeket csak az ismerhet, aki nemcsak születése okán, de sorsa, gondolkodása, műveltsége és szellemisége révén kötődik a városhoz.
Márai Sándor megmutatta nekem Kassa lelkét, és akkor vált igazi otthonommá a város. Szerencsésnek érzem magam, hogy néhány éve egy olaszországi turistaút alkalmával újra találkozhattam Márai Sándorral. Kényszerű emigrációjának egyik első színhelye Nápoly Posillipo nevű városrésze volt, amelyet a San Gennaro vére című regényéből ismerhet az olvasó.
Tikkasztóan meleg nyári délutánon róttuk a kihalt utcákat az idegenvezetővel (az olaszok ilyenkor otthon sziesztáznak), míg végre kiértünk a tengerpartra. A látvány lenyűgöző volt: a város fölött a Vezúv, a hatalmas Castel dell’Ovo reneszánsz erőddel szembeni sziklás dombon a Posillipo, a tengerpart mentén római kori villák romjaival. Amikor az idegenvezető megtudta, hogy magyarok is vannak a csoportban, lelkesen számolt be arról, hogy egy világhírű magyar író, Márai Sándor élt itt az 1950-es években, aki a híres San Gennaro (Szent Januáriusz)–székesegyházról regényt is írt.
Virtuális találkozás volt ugyan, de akkor ott, az idegen városban jó érzés volt magyarnak lenni!
Budapesten már szinte ismerősként üdvözöljük egymást, amikor elsétálok az író Mikó utcai mellszobra előtt.
„Itt most pihenj meg, ülj a járdaszélre. A Gránit-lépcső itt zuhan a mélybe. Az ablak előtt, nyári reggel, boldog Fényben itt lengtek a gesztenyelombok. Az ablak mögött regényt írtál, ájult Másodpercekben az ég is kitárult. – Itt készültél egy messzi, messzi útra, Nézz jól körül. Ez volt a Mikó utca.” (Versciklus 1-63, Huszonkilenc)
A hosszú, hosszú út egészen Amerikáig vezetett. Az emigráció utolsó évtizedeiben az Európától és hazájától való elszakadás miatti kínzó szorongásait csak a munka és az emlékek enyhítették.
„Nem akarok már végtelenül élni… Az idő megtanított reá, hogy a halál az élet egyik büszke ajándéka, magyarázat és válasz is.” (Január)
1989. február 21-én, kaliforniai magányában önkezével vetett véget életének Márai Sándor, a legeurópaibb magyar író és Kassai Polgár.
(Duncsák Mária/Felvidék.ma)
